|
Témaindító hozzászólás
|
2018.12.29. 23:25 - |
A To városi temető megfizethető azok számára akiknek az anyagi helyzete nem megfelelő. Néha hallani pletykákat, hogy szellemeket hallanak suttogni minden teliholdkor. |
[17-1]
*A macska magában megállapította, hogy felnőtt egykori mestere. Legalábbis ő ezt így fogta fel. Benne már akkor sem sok érzelem, mikor legelőször találkoztak. Az emberek tettek róla, hogy kiöljenek belőle mindent. És már Ranban sincs sok, abban a Ranban, aki régen egy erősebb hangsúly hallatán összerezzent. A macska eltűnődött, mi minden érhette a fiút, míg nem volt mellette, mi mindezt okozta.*
- Az úr régen is hajlandóságot mutatott félreérteni a gesztusokat * jegyezte meg * - az alázat nem megalázkodás. És amit ön valahogyan felfog, még nem biztos, hogy az egyenlő a valósággal. Minden értelmezés dolga *felelte hűvösen de türelmesen.*
*A válaszon elmosolyodott. Kedvére való volt a változás. Végre közös nevező. Ő sem hitt a jó emberek létében, meg úgy alapból, a jóság létezésében sem.*
/Folyt köv.: To város > Thasikana család háza/
 |
A fiú hallgatta a fekete macska szavait, mégsem rendült meg tőlük, sokkal inkább elgondolkodott közben, majd egy pár perc néma csend után emgszólalt végre.
- Milyen érdekes, amiket mondasz nem épp jó dolgok, mégsem érzek semmit. Nem vagyok se dühös, sem pedig bánatos miattuk. Olyan, mitha nem is az én életemet mesélnéd el. Köszönöm, hogy ennyire őszinte vagy velem, ez sokat segít. - tekintett a kandúrra, de léptei nem lettek lasabbak. - Ez most sincs másképp, úgy érzem megalázkodsz előttem, én pedig nem gondolom azt, hogy egy macskalény kevesebbet érne, mint egy emberi lény, ezért zavarhatott ez régebben is. - A kérdésre szinte azonnali választ adott Ashitának. - Nem, ezen a földön nincsenek jó emberek.
/Folyt köv.: To város > Thasikana család háza/
 |
*A macska lehunyja a szemét, ahogy előhívja az emlékeit*
- Az úrfi édesapja révén ismerhettük meg egymást. Én az úrfi édesapját csak néhány alkalommal láttam *mondja minden érzelem nélkül * a halála előtt. Hirtelen történt. Kocsmai perpatvarba keveredett, a kórházban halt meg.
*Más szelektálna, milyen információt ad át, de Ashita másképp gondolta. Ran kérdezett, hát válaszolt. Azt nem véleményezte, milyen emberek voltak Ran szülei, csak azokat a történéseket mesélte el, amikről tudomása volt, szemtanujuk, átélőjük volt.*
- Az úrfi édesanyja egy szeméttelepen hagyta az úrfit csecsemőkorában. Ott találtak önre, megkeresték a szüleit, és mivel az édesanyja azt mondta, nem volt pénzük a gyermekre, az önkormányzat egy házat adományozott a családnak To városban. Mindezt az úrfi mesélte el nekem * tette hozzá készségesen.*
*Ahogy Ran őróla beszél, kissé meghajol, mint amikor a szolgáló tudomásul veszi uralkodója véleményezését.*
- Valóban, az úr mindig lázadt a formalitások ellen *mondja.*
*Érdeklődve hallgat. Nagy traumák nyomán tudnak törlődni az emlékek. Ilyesmit sejtett emögé a kandúr, ezért nem is akarta firtatni tovább. Bizonyára van oka annak, ha a feledés kímélni akarja valaki pszichéjét. Nem lehet mindent ép ésszel elviselni.*
- A háború sokmindent megváltoztatott *szól, miközben a hó ropog a lépte alatt. A kérdésre Ranra pillant* - Az úr jó embernek tartja magát?
|
- Tényleg? A szüleim... rendes emberek voltak? A fényképeken kívül amit otthon találtam, semmire sem emlékszem róluk, még a nevükre sem. Furcsa érzésem van... mióta az emlékeim törlődtek, most először találkoztam veled, mégis mitha már ezer éve ismernélek, de... semmit sem tudok felidézni. Bárcsak felrémlene valami, egy egészen kicsikét. - sóhajtott - Mindig is így beszéltél velem? Mint valami nemesi származású kölyökkel? Bosszantó... fogadni merek, hogy utáltam. - vonta le a következtetést.
- Az orvosok nem tudják... nem volt balesetem, a fejem se sérült meg, mégis elveszítettem azt, aki voltam. Emlékszek egy hangra, csak azt szajkózta nekem, hogy aludjak el... fogalmam sincs mit akar ez jelenteni. Amikor felébredtem, már azt sem tudtam, hogy én ki vagyok. Csak a régi dokumentumok alapján tudtak beazonosítani a kórházban is. A háború miatt szakadtunk el egymástól? Mondd csak, én... jó ember voltam?
|
*Mélyen magába szívta a hideg levegőt. Olyan nagyon tisztának érezte Rant, és magát olyan mocskosnak.. kíváncsi volt, mivel foglalkozik most Ran, mik töltik ki a mindennapjait, de nem akarta letámadni a kérdéseivel.
Ahogy mellette lépdelt, különös érzete támadt. Régebben mindig csak Ran hátát látta. A fiú folyton szökött, menekült, és neki futnia kellett utána. Ritkán várta be, és ha így volt, ő akkor sem tartotta vele a lépést, csak mint egy árnyék, suhant a nyomában. De most más volt. Ugyanolyan alábbvaló fajú lény ő, mint ami mindig volt, és ugyanúgy illene lemaradnia, viszont a dolgok megváltoztak benne és kettejük között is.*
-Ismertem * vallja meg a macska. Fogalma sincs arról, honnan kéne kezdenie a mesélést, mennyi esett ki Rannak. Nem akar evidens dolgokkal előhozakodni.* - Az úrfi hármasban élt a szüleivel * mondja végül egyszerűen. Ran majd úgyis rákérdez arra, amit tudni akar.* - Nem akarok tolakodó lenni * szólal meg kis szünet után * - de esetleg szabadna érdeklődnöm, az úr miként veszítette el az emlékeit?
|
Ran szeme hirtelen megtelt érzelemmel, ahogy a macska biztosította arról, hogy ő Ashita. Hirtelen úgy érezte vissza kapott valamit a múltjából, egy aprócska morzsát, melyet nem veszíthet el. Bele gondolt abba is, hogy talán álmodik, de még ha így is volt, nem akart felébredni. Ahogy lépdeltek, a hó ropogott talpuk alatt, a fiú hallotta, ahogy a macska követi őt, majd a szeme sarkából is látta, hogy mellette sétál. Néha néha lopott pillantásokat vetett rá, mintha csak attól félne, hogy eltűnik.
- Ismerted a családomat is? Ha igen.. volt testvérem, vagy hasonló? Mi már kicsi korunk óta együtt voltunk? Kérlek mesélj nekem valamit a múltunkról. - kérlelte.
|
*Felélénkült, ahogy a nevét hallotta. Senki nem mondta ki a nevét úgy. Már a fiú hangja is megolvasztott benne valamit, de így, hogy a nevén szólította, igazán felkavarta. Mindezt szokás szerint leplezte, arca változatlanul hűvös maradt, csak a farka tekergődzött üdvözlően, boldogan. Annyi ambivalens érzés fűzte ehhez a fiúhoz. Mégis, ebben a pillanatban csak a viszontlátás döbbent öröme lúdbőrzött a karján. Egy régi ellenségnek is így örült volna. Mind meghaltak a múltjából. Ran volt a bizonyíték a történelemre, a fiatalságára, az elszállt évekre.*
- Így van * felelte, le nem véve szemét a fiúról* - Hozzám tartozik ez a név.
*Csendesen, elegáns, légies léptekkel haladt Ran mellett. Azt hamar kitalálta, hogy az ifjúnak arról se lehet sok fogalma, hogy milyen kapcsolatban voltak egymással. Élvezte ezt a morzsányi előnyt, egy kicsike információval többet birtokolt, mint a fiú. Ő pontosan tudta, mennyit bántották egymást, mégha szerelemből is.*
|
Ran felé nyúlt, s ha a macska nem hajolt el megérintette az arcát, s végig simított rajta. - A neved... Ashita? - komolyan nézett a macskalényre, sose tudta miért, de ez az egy név a tudatába épült, néha az álmaiban is feltűnt, mint sötét árnyalak, de sose tudta archoz párosítani.
- Nem emlékszem szinte semmire. A szüelimre, a gyerekkoromra, de még a barátaimra sem. Viszont ezt az egy nevet, valamiért sose tudtam kiverni a fejemből annak ellenére, hogy fogalmam sincs, kihez is tartozik. Most úgy érzem, ismerlek téged, és ez a név téged illet, de az is lehet, hogy tévedek. Kérlek bocsáss meg. - bár elmosolyodott, a szemei hűvösek maradtak, elgondolkodott, mit ért a macska, a nevelés alatt, talán amolyan dada szerepet töltött be az életében? A srác nem értette, de bólintott, s ahogy a kandúr bele egyezett abba, hogy haza menjenek, elindult újra a sírok között, remélve, hogy a másik követi őt.
|
*A füle egy pillanatra lelapult, ahogy Ran bevallotta, nem emlékszik rá. Borzasztóan bántotta. Azt nem értette, miképp tűntek el a férfiú emlékei. Csak abban volt bizonyos, hogy az emberek hűtlenek. Még valaki emlékét is képesek elárulni. A farka nyugtalanul tekergődzött. Egy egészen másik Ran állt előtte, mint akit megismert még valaha. Csak a teste volt valamelyest azonos azzal a régivel. Az érzelmei, a szenvedélye, az értékrendje, az emlékei már mind mások voltak.*
- Soká neveltem önt, hogy viselje méltósággal, amikor méltóságként tekintenek önre *mondta udvariasan, a régi modorában, amikor Ran megilletődött a meghajláson.*
- Haza..? *nézett a fiúra, de egy pillanatra sem jutott eszébe ellenkezni. Ahogy régen, úgy vonzotta most is minden, ami Ran és ami őt körülveszi. Nem is mondott semmit, csak komolyan bólintott, mint akinek ez a kérés természetes.*
|
Ran egy kicsit hátra hőkölt. A megérzése igaz volt, ismeri ezt a macskát, valahonnan mélyen, a tudattalattija megsúgta neki.
- Nagyon sok emlékem eltűnt. Nem tudom ki vagy, de úgy érzem ismerlek valahonnan. Mintha... nagyon is jól ismernélek téged. - Ran ahhoz képest ahogy Ash ismerte, feltűnően jó színben volt, nem ült félelelem a szemében, mint akkor régen, de túl sok érzelem sem tükröződött benne. Ruházata tiszta volt, de nem viselt márkás holmikat. Látszott rajta, hogy már teljesen új utat jár, de a múlt sebeit melyet elméje elfelejtett, teste még őrizte.
- Miért hajolsz meg előttem? Nem kell ilyesmit csinálnod...- szabadkozott, az ilyesmik még mindig kellemetlenül érintették - Bocsáss meg... nem ismerlek, de haza jönnél velem? - kicsusszant a száján mielőtt átgondolta volna, de jelenleg Ash volt neki az egyetlen kapaszkodó a múltjához.
|
*Egy percig csak pislogott rá.*
- Nem ismer meg...?
*Ösztönből hozzá akarta tenni, hogy uram, amiért kezdetekben Ran hónapokon át zsörtölődött vele. De végre beért a nevelés, most elharapta ezt a szót. Meghajolt, tisztelettudóan, mint aki feljebbvalóját üdvözli, de nem túl mélyen, érzékeltetve azért azt is, hogy mostanra már nincs hozzá olyan sok közé. Már nem az ura...
Aztán végignézett rajta, nem túl feltűnően. Érdekelte, milyen színben van Ran, mennyire sovány, sápadt, milyen az ötlözéke, hogyan érezheti magát, milyen körülmények között él. Egyelőre ezt csak egy pillantással kívánta felmérni. Megfigyelte a kezét, milyenek az ujjai. vajon keményen dolgozik velük, vagy kegyesebb hozzá a sors; a gönceit, hogy szakadtak-e, vagy újak, és a haját, a szemét, hogy fénylik, csillog, van-e bennük élet.*
|
A macska dermedten állt Ran előtt, a fiú pedig nem tudta mit kellene tennie, végül megköszörülte a torkát. - Szia... segíthetek valamiben? - kérdezte kissé habozva.
~ Annyira furcsa... mintha a lelkembe látna. Ez a macska, mintha... talán az emlékeim egyik elveszett darabkája? - indult meg a macskalény felé, tekintetében ezer kérdés rajzolódott ki, valami mégis vonzotta ehhez a fekete kandúrhoz, meg akarta érinteni, mégis mikor már a közelébe ért, és csak a karját kellett volna kinyújtania, megtorpant.
|
*Lélegzete fehér ködfellegként szállt. Mozdulatlanul állt egy fekete márvány mellett. Ő és a síremlék sötétlettek csak az egész temetőben. Az idegen beleveszett a végnélküli fehérségbe, de ahogy megfordult, a szeme mégis olyan élesen láthatóvá, vonzóvá vált a macska számára, hogy nem tudott máshová tekinteni, csakis őreá. Megborzongott, egész testében megremegett, mint akit áramütés ért, a farkán felmeredt a szőr, fülei élénken figyeltek az ifjú felé. Annyira készületlenül érte ez. Megszédült az ezernyi emlékbe, ami megrohanta. De csak bámulta a fiút. Mostmár biztos volt benne, hogy ő az. Túlélte ezt az egészet, és most itt áll előtte, teljes valójában.*
|
Miközben sétált a sírok közt, úgy érezte, hogy valaki figyeli. Megtorpant, de nem nézett hátra, tétovázott. Majd hirtelen Ash irányába emelte fejét, a macskának ideje sem volt, hogy elkerülje tekintetét, szemük tükre találkozott. Ismerős, mégis ismeretlen érzés kerítette hatalmába Rant, mintha csak a szívébe döftek volna egy éles pengét. Össze szorította a fogát. ~ Egy macskalény.. mit akarhat itt? Talán... kóbor? Mit kellene tennem? Meneküljek? Vagy próbáljak meg beszélni vele? Miért érzem azt, hogy meg kellene szólítanom? Olyan... mintha ismerném, de az, lehetetlen.
|
*A fekete macska, jónéhány sírral arrébb, némán szemlélte a mozdulatsort. Ismerős volt neki a járás, a kezek finomsága, az illat, amit magával hozott a férfiú felől a szél. Egykori gazdáját vélte benne felfedezni, de ennek lehetőségét gyorsan el is vetette. Amikor elszakadtak egymástól őt látta mindenkiben. Mindenhol, minden sarkon, minden utcán, minden sikátorban leste a fehér fürtök feltűnését. S ha néha a szeme elé került egy idegen, aki hasonló alkattal volt megáldva, a szíve nagyot dobbant, majd kihagyott egy ütemet. Ám azóta évek teltek el. Már nem hitt és nem remélt. Nem várta, hogy viszont látja egykori mesterét, s így ahelyett, hogy lélegzetvisszafojtva figyelete volna a távolodó alakot, közömbösen pillantott utána. Mégis olyan ismerős volt, olyan nagyon..*
|
A hó apró szemekben hullott alá a tájra, elfedve minden hibát. A puha hóba még belevésődtek a lábnyomok, jalk ropogás kíséretében. Egy fehér hajú srác indult meg az egyik sír felé, kezében pár szál művirággal, melyeknek nem árthatott a hideg. Egy sírhoz lépett, leguggolt hozzá, s elhelyezte rajta az élettelen növényeket. Pár pillanatig még merengett maga elé, majd lehunyta szemét és vissza gondolt szüleire. Nem tudott már minden emléket felidézni, zavaros volt a feje, de azt tudta, hogy már nincs senki mása ezen a világon. Sóhajtott egyet és újra felnyitotta a szemét, s elidult hazafelé. A hóban szinte eltűnt alakja, annyira rikítóan fehér volt ő maga is.
|
A To városi temető megfizethető azok számára akiknek az anyagi helyzete nem megfelelő. Néha hallani pletykákat, hogy szellemeket hallanak suttogni minden teliholdkor. |
[17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
