|
Témaindító hozzászólás
|
2010.01.14. 21:04 - |
A háznak két bejárata van, az egyik amelyikben a Kasai család lakik, a másik peddig egy állatorvosi rendelő, ide lehet hozni a beteg, sebesült állatokat és persze a macskalényeket is.
|
[579-560] [559-540] [539-520] [519-500] [499-480] [479-460] [459-440] [439-420] [419-400] [399-380] [379-360] [359-340] [339-320] [319-300] [299-280] [279-260] [259-240] [239-220] [219-200] [199-180] [179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
- Nem.. nem baj, gondoltam, hogy maradni akarsz majd... de... este szépen hazamegyünk, nem töltjük itt az éjszakát, amikor alszom szeretném magam is és téged is biztonságban tudni, annyira azért nem bízom bennük, hogy itt is maradjak, de ha őket nem zavarjuk és te majd akarsz akkor később is vissza jöhetünk ide.. *ajánlja fel, a kérdés viszont meglepi, nagyon is meglepi* - Mire kellene esélyt adnom? Örök életre lettem kárhoztatva, bízhatok én még egyáltalán valamiben? *megcirógatja Nayong fejét* - Ne haragudj rám, nem vagyok képes már úgy szeretni senkit mint akkor őt... így megtagadva önmagam, csak kopottá és üressé váltam, de nem félek, mert te életben tartod bennem az érzéseket, mégha azok fásultak és fénytelenek is már...
- Kifelejtetted, hogy a szád is nagyobb lett no meg mocskosabb... legalábbis gondolom... *teszi hozzá Adrian* - Úgy tűnik semmi komoly, beviszlek a szobámba, ott majd nyugodtan tudsz pihenni, most egy kicsit zsúfolt lett ez a ház... de majd kerítünk neked is egy szobát, egy sajátot... *veszi fel ismét a kékséget* - Peter vajon merre lehet? Mostanában nem láttam kint, bár róla mindent el tudok képzelni... *sóhajt miközben lassan beér a szobájá és leteszi Soberot az ágyára* - Aztán ne piszkold össze, inkább gyűjts energiát és aludj... *kacsint a macskára és elhagyja a szobát, ebben a pillanatban csengetnek a lányok, kinytija az ajtót* - Ohh... szerbusztok... gyertek be... *invitálja be őket* - Hogy vagytok, minden rendben? *érdeklődik*
  |
Fülei megrebbennek a válaszra. - Baj? - kérdezi őszinte aggodalommal pillantva Nanra. - Hagyjuk. Utólag úgysem tehetsz semmit, én pedig nem panaszkodom, mert jó életem volt melletted mindig. - rázza le kissé felnőttesen a kandúr öndorgáló felelősségérzetét. - Mi maradjunk együtt, a többi nem fontos. - vet ellent. Könnyen mond le a szerelemről, a Nantan által elképzelt boldogságról, hiszen nem ismeri. Felül és megsimogatja barátja hátát. ~ Fura egy macska vagy te, Nantan. Nem fogadsz el a társadnál többnek, de nem eresztenél el. ~ gondolja. - Érthető. Azt mondtad, neked csak én vagyok. De... miért nem adsz esélyt magadnak is?
Sobero kineveti a férfit, amikor arról faggatja, milyen volt kölyöknek. - Ugyanilyen, mint most, leszámítva a tetkókat és a fémeket. Na jó, kicsit kisebb és édesebb voltam. - teszi hozzá játékosan, s elvigyorodik. - Csak nyugodtan, én aztán megszoktam, hogy fogdosnak. - veti oda pimaszul Adriannak. - Jól van. A tiéd vagyok. - jelenti ki szemernyi komolytalanság nélkül.
- Jaj már! - szól rá a lányra és reszkető kézzel csenget is a rendelőbe. - Ne legyél nyuszi, elvégre cica vagy. - bíztatja. - Egyébként ha baj is van, Adriannál jobb helyen nem lehet senki. - teszi hozzá kedvesen.
   |
- Sejtettem... *mondja egyszerűen és lemossa a haját, majd hátra veti* - Sajnálom, hogy olyan sok mindent megvontam tőled... nem kellett volna, hogy ennyire bezárva tartsalak... ez azt hiszem már túlzott féltés volt a részemről... nem akarlak megvonni a saját akaratodtól... *paskolja meg a fiú fejét* - Csak... ez a világ szinte már nekem is ijesztő... félek, hogy elvesz tőlem... akkor is ha azt mondom, hogy megtalálod majd a boldogságot... nem tudom megígérni, hogy valóban így lesz e.... és a legrosszabb az, hogy ha talán már ott lennél a küszöbén, félnék és nem engednélek el... önző vagyok tudom... *felhúzza lábait és átkarolja a kezeivel, így most nem néz Nayongra* ~ Azt kívánom, hogy maradj mindig mellettem... *a mondatot már nem meri hangosan kimondani, fél hogy túlságosan magához láncolja a kandúrkát, így is lehetséges, hogy már megtette*
- Valamiért... érdekel... nem tudom... úgy érzem valami fontos dolog mellett siklok el... *gondolkodik hangosan* - Na mindegy igazad van... az is lehet, hogy csak hasonlót hallottam... amúgy.. érdekel, hogy néztél ki kölyökként... nem akarsz mesélni róla? *mosolyog és közben vizsgálgatni kezdi a kandúrt, átnézi tüzetesen a fejét, hogy nem e sérült meg* - Hallottam olyanról, hogy egy kislány régebben balesetet szenvedett, nem vették észre, hogy a feje megsérült egy kis ponton, a haja takarta a vért... és pár óra alatt meghalt... szóval mindent tüzetesen át kell vizsgálnom... *lefejti róla a felsőjét is* - Van pár foltod... és úgy vélem némi zúzódás is, de túlélhetőek... lekezelem őket... *és így is tesz, de előtte még beadja neki a fájdalomcsillapítót is* - Ettől egy kicsit elkábulsz majd, fáradékonyabb leszel, valószínűleg aludni is fogsz tőle... de mire felébredsz, már jobban fogod érezni magad, legalábbis nagyon remélem...
- Ennek nagyon örülök! *mosolyog Blind a lányra, de később elvonja a figyelmét a hang, amikor végre oda érnek mélyet sóhajt* - Egy kicsit félek bemenni... félek hogy baj lehet... *ragadja meg a kilincset, de nem nyomja le*
|
Figyelmesen hallgatja a kandúrt. Végre megválaszolásra kerül pár kérdése. Noha nem kerül minden megoldáshoz közel, nem ért meg mindent, ahogy szeretne. - Szeretnék. - válaszol csendesen, majd kényelembe helyezi magát a kádban és szemrebbenés nélkül figyeli Nantant.
- Nem beszélek hülyeségeket, csak az igazat mondtam. - hárít a kékség lazán, de komoly képpel. Egy pillanatra kíváncsiságot érez, de aztán Adrian hanyagolni akarja a megkezdett dolgot, Sobero pedig nem vitatja. Óvatosan és lassan kapaszkodik meg a férfiben, majd átadva magát neki hagyja, hogy hasra fordítsa és elrendezze az asztalon. - MIt törődsz vele, hol hallottad? - kérdezi. - Az utcán éltem az egész életem, lehet, hogy pont elmentél mellettem, amikor még virgonc kiskölyök voltam és anyám vagy egy haverom utánam kiáltott. Az ilyesmi nem fontos. Nem az előbb mondtad, hogy most most van? - vág vissza Adriannak talán egy kicsit durvábban a szándékoltnál. - Mivel mozogni tudok, a gerincem ép, nem? Ha a fejem nem tört be és a testem is bevérzés- és törésmentes, akkor túlélem. Kemény menet volt, de most már megmaradok. - jelenti ki flegmán.
- Mi is boldogok vagyunk veled. - mondja Juli kedvesen és őszintén. Nagyon megszerette ezt a kislányt. Egy rejtett vágya volt, hogy anya lehessen, s most, hogy már két fiatalról kell gondoskodnia, hiába nincs férje és igazából nem a gyerekei Taku és Blind, mégis úgy érzi, anyai vágyai nagyrészt kielégülnek általuk. Válaszolna is a kérdésre, de a nőstény annyira megrémül, hogy azonnal körbenéz az utcán. - Jól van, semmi baj. - próbálja vigasztalni, majd megfogja a kezét és sietős léptekkel vezeti Adrian lakásához.
|
*Jól esik neki Nayong támogatása, a kérdésre viszont muszáj elmosolyognia magát* - Nem tudom... ez pusztán szeretet... nagyon mély és erős, de ugyanakkor... biztos vagyok benne, hogy szerelemmé sohasem válhat, akkor sem ha jelen pillanatban te vagy az egyedüli számomra... ha hozzá nyúlnék a kandúrságodhoz attól az még nem szeretkezés... a szeretkezés az... két test összekapcsolódása.. és egyben két léleké is...*lefelé mutat* - Az ott odalent... avval kell kapcsolódni a másikhoz.... *mondja már lassan vörösen égő fejjel* - Ez azoknál akik nem a saját nemükhöz vonzódnak... nem olyan egyszerű, mint alapesetben... *magának is nyom sampont és megmossa a haját közben* - Egy kicsit áztassuk még magunkat... aztán eldöntjük mi legyen... akarsz itt maradni és megismerni őket?
- Ne beszélj hülyeségeket... *dorgálja a kandúrt miután vissza tér* - Mindegy, hogy mi volt eddig, most most van, és én akarom tudni, hogy... *sóhajt, mert egyszerűen tényleg nem tudja hogyan kezelje a kékséget* - Mindegy... *fejezi be végül* - Ha tudsz kapaszkodj meg, nem szeretnélek elejteni... *avval felveszi Soberot és leteszi az asztalra, eldönti óvatosan, hasra fordítva...a fejét pedig oldalra fordítja, nehogy aztán megfulladjon * - Még mindig nem jöttem rá, pedig biztos vagyok benne... hogy ezt a nevet hallottam már valahol... *mormogja félhangosan* - Sobero... *ízlelgeti a nevet, de aztán letesz róla, hogy valami egyáltalán az eszébe jusson* - Remélem nem törtek el a csontjaid mert akkor még egy ideig nem fogsz tudni rendesen mozogni... épp hogy meggyógyult a lábad...
|
A kandúrka nem állította, hogy szerelmes. Csak kijelentette, hogy Nantant szereti. Nem gondolta végig, hogy ez szerelmi szeretet, vagy baráti. Igazából mindegy. Valóban csak ezt a kandúrt ismeri, de hogy másokkal is megbarátkozhat, valahogy elképzelhetetlennek tartja. Mi lenne a keserű Nannal, ha ő találna helyette valaki mást? Ezt végig sem akarja gondolni. Mióta csak él, egymásba kapaszkodnak, úgyhogy Nayong számára nem emészhető az a gondolat, hogy majd lesz valaki más az életében. Azzal, hogy sírni kezd, Nantan még nagyobbat nő a kölyök szemében. Esetlenül odabújik hozzá, átfogja a karjaival és próbál neki dorombolni. Nem nagyon megy neki ez a dolog, de nem hagyja abba. Érzi, hogy ide most kell az, hogy ő doromboljon, mert hálás. Mert szereti Nant. Mert nincs szó, amivel azt fejezhetné ki, amit talán ezzel a gesztussal igen. Néma marad és esetlen. Nem is nyikkan, mikor már a karok túl erősen szorítják. Nem szól semmit, amivel nyugtathatná vagy megbékíthetné Nantant. Nem tud. Kezelhetetlenek számára ezek a helyzetek. Végül, mikor már a másik nem zörög a vízzel, belenéz a szemébe. - Te vigasztalsz engem? - kérdezi. - Nem vagyok szomorú. Vagy... amit mondtál... az visszautasítás? - kérdezi elbizonytalanodva. - Mert én... nem akartam, hogy... szeretkezzünk. - magyarázza motyogva. - Én csak tudni akartam, hogy az mi.
- Mérget kellett volna adnod nekem és kitenni egy forgalmas helyre. - veti oda hanyagul a férfinek Sobero. - Megúsztátok volna és nem kéne elviselned a saját bűntudatod se. - teszi hozzá kegyetlen őszinteséggel. - Tű? Pont leszarom. Szerinted a tetkókat mivel csinálták? Vagy a pirszingeket? - vág vissza élesen, felvonva a szemöldökét. - Nem hiszem, hogy fájdalmasabb lesz, mint érzéstelenítő nélkül a pöcsöm átszúrása. - jegyzi meg nyersen. - Hülye. - felel így Adriannak arra, hogy addig el ne szökjön, majd ahogy magára marad, megindulnak a gondolatai. Akkor se menne el, ha képes lenne rá. Tartozik a férfinak, Kounak és Ayasénak, noha a szőke igazából semmit sem tett. Ezért nem is nekik, hanem csak Adriannak és Kounak. De mit fog itt csinálni? A rózsaszínhajú férfi nem fogja őt futtatni, és megdugni se valószínűleg. Ha Peter vagy a helyes kis szeretője nem kapja el, lemondhat a szexről, ami egész eddigi életét végigkísérte. Akkor? Mosogat, takarít? Mi ő, cseléd? Ha muszáj... ha csak ezzel tudja visszafizetni, amit érte tettek, megteszi. De tudja, hogy ő mindig ki fog lógni ebből a családból. Kou is kilóg, de nem annyira, mint ő a nyers és közvetlen stílusával, a pirszingjeivel, tetkóival és a testét mutogató ruhadarabjaival. Mert ha új göncöket kap, azokat is át fogja formálni olyanra, hogy kilátszódjon a hasa legalább.
|
- Igen, két ugyanolyan nemű képtelen rá... itt beszélhetünk kandúrokról, vagy nőstényekről, egyik sem képes a saját nemével szaporodni, sokasodni... *egészíti ki, látja Nayongon, hogy töpreng valamin, hogy valami nem hagyja nyugodni, ismeri már annyira ezt az érzékeny macskát, de mégsem szól...csak amikor a kandúrka avval jön elő, hogy ő bizony szerelmes Nanba* - Csak megszoktál... *cirógatja meg az arcát gyengéden* - Nem ismersz mást rajtam kívül, ezért érzed úgy, hogy szerelmes vagy, de ez csak saját magad csapdába csalása.... mert sokan élnek még itt a földön, megismerhetsz másokat... akiket majd tényleg megszeretsz olyannyira, hogy... *de itt abbahagyja, meleg könnyek szöknek ki a szemeiből, bár mindig is próbálta elrejteni ezt az énjét Nayong előtt... próbált bölcsnek és erősnek látszani, hogy a fehér hajú macskafiúnak ne kelljen aggódnia érte, ne lássa azt mennyire széttörték már a szívét, hogy mennyire megkínozta őt a múlt és minden amit elveszített* - Sajnálom... *magához vonja Nayongot és sír, nem akarja, hogy ezt a kandúr lássa, éppen ezért így ebben a helyzetben a macskafiú semmit sem láthat, maximum hallja és érzi a lepergő könnyeket, most egyszerűen képtelen abbahagyni, ahogy az események feltörtek benne, de rekedtesen szakadozottan még beszél a fiúhoz* - Nem, az nem lenne... szeretkezés... ahhoz több... több kell... *felvillan előtte Atsui arca, az ahogy felrobbantják a házat, s csak ő éli túl, vagyis... csak ő kap új életet... * - Sajnálom, de én... én nem vagyok képes arra, hogy újra... újra megtegyem... és... és... én nekem nagyon kell vigyáznom rád... te vagy az egyetlen aki megmaradt nekem... *egyre szorosabban öleli magához, míg végül észhez tér és elengedi... megtörli a szemeit, és gyorsan lemossa az arcát, mintha semmi sem történt volna... * - Kérlek ne haragudj, de ennyi év után is... én... még mindig szeretem Atsuit... hiába halt meg, olyan mélyen bennem él az iránta érzett szerelmem, hogy az már beteges... *vallja be* - Te a társam vagy Nayong, a családom... nagyon nagyon szeretlek, de ez sajnos sohasem lesz szerelem és biztos vagyok benne, hogy te is rátalálsz majd az igazira... *öblíti le saját haját is, hogy aztán megmoshassa*
- Sajnálom.... úgy gondoltam, ha oda megyünk jót teszek neked, de megint nem sikerült a tervem és majdnem mind oda vesztünk, vállalnom kell ezekért a felelősséget... *nézi egy pillanatig a kék kandúrt, aztán elgondolkodik* - Te nem félsz a tűtől ugye? *érdeklődik, majd felkel* - Elviszem Kout, addig el ne szökj... *mosolyog avval felveszi a félvért, és lefekteti az ágyára, végignéz Ayasen és a kutyalényen, de aztán vissza tekint Koura, a csőre már valószínűleg nincs szükség ezért kiveszi, és betakargatja a fiút, majd vissza megy a kékséghez, közben azon gondolkodik, hol hallhatta ezt a nevet.... tudja, hogy hallotta már valahol, de képtelen felidézni, hogy hol és mikor*
|
Társ... Ugyanolyan megfoghatatlan ez Nayong számára, mint az anya szó. Fogalma sincs róla, milyen egy őt imádó nőstény, amelyre mindig számíthat, amely ahogy ő növekszik, öregszik és bölcsül. ~ Mit jelent az, hogy társ? ~ kérdezi magától reménytelenül. ~ Miben és meddig vagyunk mi társak? ~ zaklatja tovább magát a gondolataival. Nantan beszéde aztán kitépi a gondolattömegből, némán hallgatja őt. ~ Szeretkezés...? ~ újabb fogalom, amellyel nem tud mit kezdeni. A gerincén végigvonul egy inger, amely apró hullámzásra készteti a csigolyafolyam mentén. - Sejtettem, hogy... mi... ketten... életet nem tudunk... létrehozni. - magyarázkodik kellemetlenül. A vallomás után hátranézne a kandúrra, de nem mer amiatt, amire készül. Számára nem ijesztő vagy természetellenes, hogy Nantant soha nem vonzotta az ellenkező nem. Természetes a fehérhajú kandúr számára ez a dolog, hiszen mindenki ahhoz vonzódik, akihez tud, aki mellette van. Vagy nem? Nayong újra meginog a gondolatai miatt. Hallgajta a kandúrt inkább, mintsem rágódjon. Már elég régóta teszi ezt, úgyhogy szeretné abbahagyni, amit segíthet, ha új információkat tud meg a "társától". Elképzeli a házat és benne az arctalan macskalényeket, akiket Nan szeret még a mai napig is, de közben az érzés, hogy meg _kell_ fejtenie, mi történik vele, nem hagyja nyugodni. Szégyenkezve szakítja félbe azzal a macskát, amit tesz. Érzi, hogy ez most nem volt rendjén- és helyénvaló, de akkor is meg kellett tennie. - Ez... nem normális... - suttogja nehézkesen. Még mindig szégyentől ég, de már nem csak az arca. Figyeli egy pár pillanatig Nantan kezét, majd gyorsan becsukja a szemét. Arra már rájött, hogy jó érzéssel jár, ha ilyenkor valamihez hozzáér a kandúrságával, de hogy ő ilyesmit csináljon... És akkor kapcsol. ~ Nőstényre vagy kandúrra várni? ~ kapja fel lélekben a fejét. ~ Nem csak pisilésre való... ~ ismétli magának, s szinte azonnal mindent megért. Ettől még kellemetlenebbül kezdi érezni magát. Hátrafordul és olyan őszintén néz bele a "társa" szemeibe, hogy az megrémülhet tőle. - Én téged szeretlek. - mondja ki gondolkodás nélkül. - És most... ha hozzám nyúlnál... szeretkeznénk? - kérdezi.
A kis kék kandúrt kicsit sem nyugtatja meg a látvány. Látott már szörnyű dolgokat és nem tudja elképzelni sem, miért hitte azt, hogy amit Adrian gyógyítás címszó alatt művel, az ijesztő dolgoktól steril és kedvesebb, mint ahogy őt látták el. Inába száll a bátorsága, így még jó, hogy nem tud felkelni, bizony elszaladna a vizsgálatok és gyógyítási folyamat elől. - Élet... - ejti ki hanyagul a szót. - Mindent érzek. Mindenhol fáj. - felel. - A fejem, a nyakam, a hátam és a kezeim fájnak talán a legjobban. - teszi hozzá.
(Azt teszem. =D ) |
- Nem tudom.... a társam leginkább... *felel neki, aztán meglepetten mered maga elé* - Sajnálom, a családod csak akkor növekedhet, ha egy nősténnyel szeretkezel... mi kandúrok vagyunk, köztünk lehet szerelmeskedés, de... nem lesz belőle élet... *kissé szorosabban fogja magához a srácot* - Te nem emlékezhetsz már Atsuira.... de ő is egy kandúr volt, amikor meghalt, lélekben én is elpusztultam... én nem vonzódtam sohasem a nőstényekhez... *furcsa ezt bevallania Nayongnak, miután ennyi évet együtt töltöttek és ő erről egy szót sem szólt, nem azért mert nem akart, nem azért mert titkolta volna, csupán még mindig él benne az a keserű fájdalom...* - Nos... amíg nem voltak itt az emberek, a macskalények közt is uralkodott káosz, hiszen köztünk is voltak úgymond rosszak... de ugyanúgy ők is csak olyanok voltak mint mi és sohasem törtettek afelé, hogy mindent elpusztítsanak... kivéve Osorerut, aki átengedte az embereknek a hatalmat... aki ide hozta őket... és evvel mindent tönkretett... előtte volt egy kis házunk, ott éltünk... boldogok voltunk... még mindig nem hiszem el, hogy végül, így kellett végezniük.... minden felrobbant, minden eltűnt, felemésztettek mindent a lángok... és az a világ amit ismertem egy pillanat alatt eltűnt... *már majdnem a sírás kerülgeti, amikor a srác a hímtagjára nyomja a kezét, Nantan hírtelen elpirul, majd hátra ugrik, majdnem sikerül kirepülnie a kádból* - Na....yong... *nézi kissé meglepetten a fiút, majd vissza csúszik mögé* - Ez... azt mutatja, hogy lassan felnőtté érsz, teljesen normális dolog, hogy merevedésed van... *mondja és a pír lassan eltűnik az arcáról* - Gyakori az ilyesmi a fiatalok körében, ráadásul ez nem rossz dolog, ha valami miatt izgatottá válsz akkor bizony így reagálsz odalent, tudod az nem csak pisilésre való... *világosítja fel ha eddig még nem jött volna rá magától, bár Nantan sohasem várta ezt a témát* - Viszont ahhoz, hogy a tested lenyugodjon, nem muszáj egy nőstényre vagy esetleg egy kandúrra várnod, el tudod intézni magadnak is... *mutatja kezével a mozgást* - Szóval... érted... *és kissé megint vörössé válik* - Sajnálom nem vagyok valami jó tanár, ilyesmiben meg pláne nem... a lényeg annyi, hogy csak avval oszd meg az édes perceket, aki igazán fontos a számodra, akit szívből, szerelemmel szeretsz, biztosan találsz majd valakit... bár nehéz lesz ilyen körülmények között, de neked is lesz majd egy párod, hidd el ha én mondom...*mosolyog a kis kandúrra*
*Adrian viszont teljesen nyugodt marad, mintha semmi sem történt volna, és elkapja a srácot még mielőtt az komolyabb sérüléseket szerezhetne magának, nem szól semmit csak óvatosan hátra dönti* - Elájult... *jegyzi meg, mintha a kékség maga nem látta volna az egészet... * - Azt hiszem így sokkal... nyugodtabb lesz befejezni amit ekezdtem... *avval egy tűt vesz elő és mivel most Kou nem ellenkezhet, altatót ad be neki, hogy esetleg a fájdalomtól fel ne ébredjen, elhelyezi az asztalon, és a biztonság kedvéért egy csövet is levezet a torkán, hogy meg ne fulladjon, természetesen nagyon óvatosan, persze már látja előre, hogy a félvér ki lesz akadva ettől a lépésétől... de aztán folytatja tovább a seb gyógyítását.* - Kounak sok mindent kell még tanulnia, néha a képessége felülkerekedik rajta... de rólad sem szabad megfeledkezni, neked is bőven van mit megtanulnod az életről... *amint végez Kou sebével oda fordul a kékséghez* - A szer hatása már lassan elmúlik, érzel valahol fájdalmat? *érdeklődik tőle és megpróbálja ülő helyzetbe tornázni Soberot*
*Eközben Ayase felülteti a kutyalényt, aki csak dermedten és nyugtalanul hagyja magát, még sohasem értette meg őt senki, a félvér pedig valahogy képes neki képeket, hangokat mutatni, anélkül, hogy ő maga képes lenne látni és hallani bármit is...*
 
(Köszi... rémítsd meg szegény lányt még jobban! XD) |
Nayong csak csendesen hallgajta a kandúrt. Jóval tapasztaltabb nála, úgyhogy nem vétózza meg egyetlen szavát sem. Igyekszik megértőbb, okosabb és belátóbb lenni. Igyekszik felfogni, hogyan érezhet ő, miket élhetett át és miért vélekedik úgy, ahogy most mondja. Szeretné, ha igaza lenne, ha lennének jó emberek, ha megosztanák velük az étkük és a társaságukat, de fél is, hogy bajba jutnak. Túl jól nevelte belé Nantan az óvatosságot. Az ölelés újra azt a fura kettősséget váltja ki belőle, hogy mennyire természetes és biztonságos, s mennyire megszokhatatlan és bizonytalan számára. A magyarázattal nem kerül közelebb a várt válaszhoz, így csak sóhajt egyet és lehorgasztja a fejét, majd mikor Nantan újra átöleli, megfogja a karjait. - Nem értem... te most a pótapám vagy, a fogadott testvérem, vagy mim? - kérdezi végül. - Mindig együtt voltunk és el sem tudom képzelni, hogy ez másképp legyen, viszont... nem tudom, hogy a párosunknak milyen létjogosultságai vannak. - magyarázza. - Azt hittem, ha bejövünk a városba, látni fogok nőstényeket. Hogy majd helyre jönnek bennem azok a dolgok, amik még mindig... furák. De nem volt időm nézelődni és itt sincs egyetlen nőstény sem. Hogy szaporodik a fajtánk, Nantan? Milyen közösségben él? Normális körülmények közt milyen párok és családok jönnének létre és kettőnknek milyen esélyeink vannak arra, hogy ezt megteremtsük magunknak? - kérdezgeti reménytelenül a társát. - Érzek dolgokat, amiket korábban nem, vagy nem ennyire erősen. Amik megijesztenek, mert uralkodni akarnak rajtam. Az normális, hogy a kulcsomból hangokat hallok, mintha szellemek lennének belezárva, ezt mindigis hallottam. De... ez? - kérdezi, azzal egyetlen elszánt mozdulattal lenyomja Nantan kezét a víz alá, egyenesen félkemény hímtagjára. Elvörösödik, de már réges-rég beszélni akart erről a kandúrral.
Távolból hallja csak Adrian és Kékcsillag hangját. Szeretne visszatérni, de nem tud. Elveszik a düh-reakcióban. Érzi, hogy már nem olyan erős a fájdalom, beáll egy alapszintre, mégis képtelen az eszére találni. Aztán amikor újra folytatódik a kínzás, elpattan benne valami, amitől megvadul. Egyetlen pillanat az egész, ám ez fontosabb az eddigieknél. Mielőtt a teste mozdulhatna, hogy lesöpörje és beleékelje Adriant az asztal fémjébe, elvakul a szemei elé táruló gyönyörű, halványkék égbolttól. Olyan erős fénysugárzást él meg, amely lebénítja a testét. Torz, artikulátlan üvöltésként szakad ki belőle minden feszültség, majd megszédül. A szemei nem fókuszálnak, még mindig a két két eget látja. Arca kifejezéstelenné válik, majd mikor meghallja anyja dalát, amit picikorában énekelt neki, elveszti az eszméletét. Ha Adrian nem fogja meg időben, jól odakoppan a feje az asztalnak.
Sobero fészkelődött, míg Kou őrjöngött. Ő felfogta, hogy hajszálon múlt valami atomrobbanáshoz hasonló pusztítás eljövetele. Karmait kihúzza a szék műanyag borításából és nyöszörögve nyúlik el újra az ülőalkalmatosságon. - Most már nyugodt vagyok. - jelenti ki nagy megkönnyebbüléssel. - A picsába, nem gondoltam volna, hogy van vélelmetesebb annál a kreténnél! - szuszogja még mindig heves szívdobogással. Ő így, trágárkodva adja ki magából a feszültséget. - Akurvaéletbe, aszittem, meghalunk min'ketten!
(Adtam megint Blindnek egy kis jelet, hogy mi van a szerelmével. =D) |
- Nekem sem egyszerű... szívemből gyűlölöm az embereket... elvették a családom... mindenem, de... hálás vagyok az égieknek, hogy te életben maradtál... *mondja amikor látja a fiún a bizonytalanságot* - Amúgy meg nem is vagyok telhetetlen, csak elegem van már az egér vagy verébhúsból... nekik meg it egy csomó kaja és remélem megosszák velünk... *öleli át hátulról a fiút* - Muszáj hinnem abban, hogy köztük is vannak jók.. máskülönben a világnak már semmi értelme... *teszi még hozzá, aztán a kérdésre pár pillanatig csak néz maga elé* - Furcsa? Miért gondolod ezt? Ha lány lennél akkor is a gondodat viselném és nem hiszem, hogy másabb lenne, mint most... nekem csak te maradtál, így természetes, hogy vigyázni szeretnék rád... ennek ellenére, ha egyszer majd a saját utadat akarod járni, én nem foglak majd vissza tartani.... *öleli magához hátulról, ha a fiú nem áll ellent*
- Kou... nyugodj meg, senki sem bánt... ha felingereled magad, csak roszabb lesz és nem foglak tudni meggyógyítani... *áll le egy kicsit, hogy a félvér megnyugodhasson* - Ha akarod adhatok egy kis nyugtatót, hogy lecsillapítsuk az érzékeidet *ajánlja fel, de bárhogy is dönt Kou, folytatja a munkáját, nem akarja hogy a fiú itt vérezzen el* - Értem... *mondja a kékségnek, s érdekessé válik számára a kandúr, a kérdését megmosolyogja* - Minden rendben lesz...
|
Próbál bízni azokban, akikre Nantan korábban mindig azt mondta, hogy a bizalomra érdemtelenek és veszélyes bízni csak egy kicsit is az emberekben. Összeütközik Nayongban a régi tanítás és az új tapasztalás, ami kicsit megbillenti őt lelkileg. A kádba ülve azonban ő is megszabadul minden gondjától, gátlásától, félelmétől és kétségétől. Nem ellenkezik, csak csendesen hátat fordít a kandúrnak. - Telhetetlen vagy. - veti oda neki játékos mosollyal. - Amúgy... nem furcsa... hogy... - de nem meri befejezni, elvörösödik és összekuporodik, aminek hatására a haja és a homloka a füleivel együtt belelóg a vízbe. Ez megijeszti egy kicsit, mert furcsa érzés és hirtelen felül. A víz magasan felcsap, majd visszahull. Ahogy kopog a fején, emlékezteti őt, mit is akart kérdezni. Félénken félig hátrafordul a mögötte ülő kandúr felé. - Ha lány lennék... akkor nem lennénk így.... ugye? - kérdezi. - De mégis így vagyunk... és ez... nem fura? - makogja.
Kou fülei egy pillanatra lelapulnak, ahogy az orvos megszidja őket a veszekedésért, de aztán a kín újra magával viszi, nem hagyja gondolkodni. Adrian mindent megtesz érte és ezt igyekszik észben tartani. Közben arra gondol, hogy esetleg nem fog begyógyulni a seb, vagy ronda helye marad, ami aggasztani kezdi a félvért. A szerek jók, csak a félelem és a fájdalom keltette ingerek beindítják Kouban az ösztönös düh-reakciót. Morgás tör fel a torkából, méghozzá fenyegető és vad morgás.
- Anyám nevezett el így. Miután kurva lettem, senki sem hallhatta. Olyan... öt-hat éve. - teszi hozzá elgondolkodó hangon, de szemei nyugtalanul figyelik Kout, ahogy egyre ingerültebb lesz. - El fogja veszíteni a fejét? - kérdezi szinte suttogva.
|
- A múltkor sem tartóztattak fel és nem hívták a rendőröket vagy mást sem... adtak ételt, azt hiszem... megbízhatunk bennük... *mondja most nagyon komolyan* - Persze... ijesztő volt, mert sikeresen belekevertelek valamibe... megint... *kissé szégyenli magát, aztán a fiú még le is teremti, de ezt csak megmosolyogja*- Ühüm persze... bár itt tényleg csak kandúrok vannak... *levetkőzik ő is és beül a kádba* - Milyen kellemes ez a fürdő...*teljesen átadja magát a melegvíz hatásának* - A régi időket idézi fel bennem... milyen jó is volt akkor... *pancsol egy kicsit* - De minek is nézzünk vissza... nem igaz? *mosolyog* - Gyere megmosom a hajad, ha már megadatott nekünk ez a lehetőség, hát használjuk ki...*ha a fiúcska nem ellenkezik akkor Nantan megmossa a haját, máskor is megteszi de így valahogy teljesen más...* - Remélem kapunk valami finom ennivalót is! *megöleli hátulról Nayongot*
- Egy fél pillanatra abbahagynátok a csipkelődést? *közben varrni kezdi a sebet, de mivel az még vérzik, sokszor kell letörölgetnie, illetve fertőtlenítenie, minden esetre tudja, hogy Kou lassan gyógyul, nem várhat addig amíg eláll a vérzés, mert akkor sohasem gyógyul be, helyette inkább serénykedik és próbál olyan szereket alkalmani amik elállítják a vérzést.* - Amúgy annyira azért nem durva, láttam már roszabbat is... hmmm... tényleg Kou... a karod teljesen rendbe jött? Nem fáj vagy ilyesmi.. néha? *kicsit elmélázik* - Sobero... annyira ismerős a neved, mintha már hallottam volna valahol... *sóhajt aztán folytatja tovább a munkáját*
*Eközben Ayase el van foglalva a kis Hollóval, akit azóta már felültetett az ágyon... ruhája véres, bár csak Aya vére tarkítja, a testét régi sebek borítják, pedig a kutyalény még egészen fiatal... a kis kandúr magához öleli a reszkető fiút, s bár az nem hallhatja, beszél hozzá, sohasem gondolta volna, hogy a képességével megmenthet egy életet.
|
Kou nem hisz Nantannak, számára ez elképzelhetetlen. Még dühíti is, hogy ilyen egyszerűen a képébe mondott valamit. Persze a fájdalomcsillapító lassan hatni kezd, s kis nyugtató is van benne, így az idő múlásával bágyadtabb lesz.
- Nincs más választásunk? - kérdezi Nayong félve és lesomja a füleit. - Nagyon érdekeltek, de... az nagyon ijesztő volt. - vallja be szégyenlősen. Aya felé fordul és végre megérti a fehérhajú lény mozdulatlanságát. Megsajnálja. - Nagyon is sokat vesztett vele! - szól rá megrovóan Nantanra, de azért követi. Ő is gond nélkül vetkőzni kezd, már megszokta, hogy együtt kell fürdenie a kandúrral, hiszen eddig egymásra voltak utalva. - Nem. - felel azért a kandúrnak. - Amúgy... te már találkoztál nőstényekkel? Itt is csak kandúrok vannak. - jegyzi meg óvatosan, mialatt meztelenné válik.
Kicsit meg-megrándul az arca, de azért bólint Adriannak.
- Voltam már rosszabbul. - válaszol Kékcsillag. - Nem gondoltam volna, hogy Kou tud ennyire szelíd lenni. Új arcod mutatod meg, morcos. - mosolyog rá erőtlen.
- Ne ingerelj, mert elmúlik a fájdalomcsillapító hatása és a te fejed fogom ütni. - szól rá Kou, de már az a korábbi nagyon ellenségesség nincs a hangjában.
- Nyugi, jó leszek.
- Amúgy zavar a jelenléted.
- Pedig nem izgat a látványod, olyan durva sebed van.
- Kösz.
- Szív. - mosolyog újra Sobero, most rafkósabban az előbbinél.
|
- Mert talán... így is van... *mondja még Kounak, aztán már csak Nayongra figyel* - Tudom, de... most egyenlőre nincs más választásunk mint megbízni bennük egy rövid időre aztán tovább megyünk.... amúgy is érdekeltek téged nem igaz? Nagyon megijedtél? *megsimogatja a fejét*
- Az itt élőkben megbízhattok... legalábbis Adrianban, Kékcsillagban és Kouban... bennük mindenképpen... *ahogy megérinti a kutyalényt az megrezzen, de nem tesz semmit* - Vajon milyen lehet egy olcan világban élni ahol semmi sincs? Se hangok... se fény?
- Azt hiszem a barátod nem veszített sokat vele... *avval megragadja a fehér hkandúrt és megkeresi a fürdőt* - De ruhákat még nem kaptunk.... bár én nem igazán szeretnék megválni a gönceimtől...inkább ki kellene mosni őket... *letekeri nyakáról a sálat, feltűnik a sárkányos tetoválás a nyakán, bezárja az ajtót is* - Gondolom nem baj ha együtt fürdünk itt is... *aztán lassan vizet enged*
- Jobb már Kou? *kérdi Adrian és kicsit megnyomkodja a sebet, hogy érzi e még a kandúr vagy kellően hatott a fájdalomcsillapító*- Sobero te rendben vagy? *kérdezi a kékséget* - Utána téged is átvizsgállak oké?
|
- Úgy beszélsz, mintha évszázadok óta élnél. - szól oda keményen Kou a halhatatlan kandúrnak. Nem tetszik neki, ahogy Adriannal beszél és ennek így ad hangot. Aztán Ayaséra néz. - Be, persze. - válaszol neki és míg el nem megy, őt nézi. Mérhetetlenül örül annak, hogy itt van. Tényleg azt hitte, nem látja többet.
Nayong Nan felé fordul, amikor belép. Egészen addig Hollót vizsgálgatta a tekintetével, de hiába szólt hozzá, a kutyus nem reagált rá. Úgy gondolta, biztos jobban fél, mint ő, ezért békén hagyta. Aztán felfedezte, hogy szemei vakok. - Jó, menjünk. - áll fel és már szinte ott is van Nan mellett. - Bízhatunk ebben az emberben? Mindig azt mondtad, ők rosszak, most mégis itt vagyunk. - mondja halkan neki.
|
- Nincs semmi baj, várjunk még egy kicsit, ez lasabban hat mint a tű... szóval... maradj még egy kicsit nyugodtan *közben Nantan is végez Ayase sebének az ellátásával* - Egész ügyes...
- Nehogy azt hidd, hogy az emberek előtt itt nem volt élet... se más.. mi is gyógyítottuk magunkat.... sőt... voltak olyan macskalények is akik rendelkeztek ilyen képességekkel is... és nem volt szükség kötszerekre is...
- Te még rendelkezel képességekkel? Nem csak a félvérek?
- Igen, tudok pár dolgot, bár a természet pusztulásával az erőm is sokkal kisebbre csökkent... *válaszol a fiúnak*
- Hány éves vagy te?
- Már egy ideje nem számolom... *a kis kandúr ezt kétkedve fogadja, de Nantan nem szól semmit erre* - Vissza megyek Hollóhoz, lehet hogy fél egyedül... Kou... később bemutathatom neked? *mosolyog a félvérre, aztán távozik*
- Mi is indulunk, Nayong nem szokta meg ezt a helyet, nem akarom, hogy baja legyen...
- Nem akartok lefürdeni? Kaphattok tiszta ruhákat is... *Nantan végig néz magán* - Az tényleg nem lenne gond?
- A fürdő két ajtóval van alrébb...
- Köszönjük... *távozik és oda megy Nayonghoz* - Nayong... nincs kedved lefürdeni? Gondolom jól esne egy kádnyi meleg vízben pancsolni, már rég volt részünk ilyesmiben szóval szerintem ki kellene használnunk... mi a véleményed?
|
Figyeli Adriant. Az arcáról ítélve tudja, hogy jóval nagyobb a gond, mint mutatta először. Megkísérel ránézni a sebre, de aztán meggondolja magát. Nem akar hányni. Amikor fertőtlenítik, elrántja a fejét a másik irányba, szemei és foga szorosan összezáródnak, a fájdalomtól vicsorogni és szűkölni kezd, s akaratlanul összemorzsolja a fémasztal szélét, amibe kapaszkodott fél kézzel. - Bocs. - préseli a fogai közt, s a fülét is lesomja. Kékcsillag csak figyeli őt némán. - Még nem. - válaszol kis gondolkodás után Kou. Arra gondol, hogy ugyan minél előbb meg kellene gyógyulnia, de ha rosszul sül el a dolog, még túl sok mindent kell elintéznie. Fél szemmel aztán a férfire néz, ahogy róla beszél. - Mindig vadállat maradok, tudom. - felel halkan.
|
*bólint* - Teszteltem magamon... de nem tudom mi a macskalényekre illetve a félvérekre gyakorolt hatása... igazából neked szántam, de nem tudom... hogy hogyan fog hatni... *lefertőtleníti közben a sebet. * - Ezt össze kell varrnom Kou... szólj ha már érzed a fájdalomcsillapító hatását... a szert szeretnéd kipróbálni? *kérdi tőle miközben óvatosan tisztogatja még a sebét, óvatosan csinálja, nagyon precízen* - Nincs semmi baj, hiszen neked köszönhetjük, hogy egyáltalán még életben vagyunk.... közben eszembe jutott, amikor először hoztalak ide... alig van pár hónapja, és nagyon sokat változtál azóta... emlékszem meg tudtál volna ölni a szemeiddel...őszintén szólva nem hittem volna, hogy végül... megkedvelsz...
|
Készségesen lenyeli a gyógyszereket, még mielőtt vizet kapna hozzájuk, hogy minél gyorsabban hathassanak. Keserűek, de miután megrázkódik tőle, kicsit mentesül az íz hatásától. A pólóját, mivel szétszakadt, átáztatta a vér és még bele is száradt, letépi a testéről. Így láthatóvá válik a mély és ronda harapás, amely elég nagy beavatkozást igényel. A hús egy része ki van fordulva, a kutyalény fogai nagy pusztítást vittek véghez. A fiú nem meri megnézni a sebét, nehogy rosszul legyen a látványtól, ezért csak elszégyelli magát.
- Sajnálom, hogy teljesen elvesztettem a fejemet. - kér bocsánatot Adriantól. Amikor meglátja, hogy már begyógyult a keze, eltátja a száját. - Ez is a szérum hatása? - kérdezi.
|
[579-560] [559-540] [539-520] [519-500] [499-480] [479-460] [459-440] [439-420] [419-400] [399-380] [379-360] [359-340] [339-320] [319-300] [299-280] [279-260] [259-240] [239-220] [219-200] [199-180] [179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
