|
Témaindító hozzászólás
|
2010.01.14. 21:00 - |
Korábban a Howoki család háza volt ez a rész, most már Lamento és Teru otthona kap helyet itt. Az otthonuk kevés berendezéssel bír, szegényes kis hajlék, de a kettejük szeretete melegséggel tölti meg a levegőt. |
[474-455] [454-435] [434-415] [414-395] [394-375] [374-355] [354-335] [334-315] [314-295] [294-275] [274-255] [254-235] [234-215] [214-195] [194-175] [174-155] [154-135] [134-115] [114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
*Lamentot túlságosan felörlik az események, érzi hogy nem tudja már kontrollálni a szavait, s evvel Terunak is fájdalmat okoz, de ha valóban igaz, hogy a fiúnak nem macskalényként kell, hanem társként, akkor nem csak a szolgálatra kész kandúrt kell látnia... hanem a régen elfeledett Rait... az igazi énét... ami mindig is ott lapult a fehér hajú kandúrban... ahogy a testvérpár távozni készül, állja a srác tekintetét, s amikor azt mondja, okosnak kell lennie, csak bólint egyet szótlanul* - Teru... *megfogja a srác derekát és magához húzza, hogy megölelhesse, hozzá bújhasson* - Sajnálom, ígérem... megpróbálom vissza fogni magam, hogy ne kelljen mégegyszer miattam sírnod... *míg egyik kezével tartja a srácot, a másikkal a hajába túr* - Most felajánlhatnám, hogy válaszd őket, hogy ennek az egésznek legyen vége, hogy... hagyj el és válaszd a családod és a barátaid, válaszd a világot helyettem, de... sajnálom már nem vagyok képes arra, hogy elengedjelek, önző módon ha mindent felégetek is körülötted, magam mellett akarlak tartani... minden erőmmel és szerelmemmel... *ha a srác engedi neki akkor megcsókolja*
 |
- Lamento. - szólítja meg csitítóan őt a szerelme. - Ez nem számít. A jelen pillanatban teljesen mindegy, hogy jutottunk el ide. Itt vagyunk, kész. - mondja Teru csendesen és gyerekes hangon. Persze őt is mélyen átvágja az a mondat, amelyet Mizuminak mond amolyan visszavágásként. Hirtelen rándul egyet a srác, mint akibe beledöftek valamit, s még a kiáltást is magában akarná tartani. Végül megadja magát, ahogy a múltkorira gondol és sírva fakad.
- Talán igazad van. - kezdi a másik fiú. - Talán a közösségünk nem volt több egymásba kapcsolt embereknél. Suzumi szerette Terut, én meg a húgommal akartam lenni. Remington is Terut szerette, Teru meg mindannyiunkat.
- Ne sírj... - kéri a lány, de ő is pityeregni kezd. Nem bírja ki, annyira megérinti Teru sírása.
- Menjünk, hugi. - kéri őt Mizumi.
- De...
- Mit akarsz még?
- Nekem Teru is a barátom. - szipogja a lány. - Nem hagyhatom csak úgy itt.
- Nem, hugi, a szerelem elvakít. Neked most az lesz a legjobb, ha hazajössz velem. Ne akard kínozni magad és őket se. - magyarázza határozottan Suzuminak és átfogva a vállát az otthonuk felé kormányozza. - Amíg fájdalmat okozol a húgomnak, nem lehetek a barátod, Teru. Akkor is, ha a tetted akaratlan. - teszi hozzá. Komolyan is gondol minden szót. - Egyébként nem haragszom rád és nem ítéllek meg titeket. Nem tartom épeszű dolognak, amit csinálsz, vagyis amit csináltok, de nem az én dolgom. Ha boldog vagy, azzal én beérem. És Lamento. - fordítja vissza a fejét. Keményen néz a kandúr szemébe. - Most rád maradt minden, még az is, amit Remington képviselt Teru életében. Te csak egy macskalény vagy és a világ nem fogad el az emberekkel egyenlő félnek, úgyhogy borzalmasan okosnak kell lenned. Légy is az. - azzal, ha nem tartják őket fel, Mizumi elvezeti a húgát a helyszínről.
 |
- Nem úgy gondoltam... *mondja kimérten, hűvösen* - Nektek mindegynek kellene lennie... miért is szeretjük egymást... *felmorran egy kicsit* - Melyikünk indult el előbb? Mindketten küzdöttünk ellene... a nappalok és az éjszakák egyaránt fájdalmasak voltak egymás közelében, és egymás nélkül is... bár azt nem tudom pontosan mit érezhetett Teru, de tudom, hogy szenvedett... mert én is, minél mélyebbre akartam folytani, annál jobban éreztem, hogy bele őrülök... a közösségetekről meg annyit, hogy ha egy ilyen miatt szétesik a barátságotok, akkor sohasem létezett igazán... *evvel befejezi, de tekintetével még mindig a fiút bámulja, amikor Teru Remingtonhoz indulna, Lamento elkapja a vállát, hogy megállítsa* - Igaza van, csak rontanánk a helyzeten, mint a múltkor... *most Terura figyel, hogy láthassa minden rezdülését*
|
- Nem. - felel határozottan a srác. Ugyan még tényleg nem nagyon hallotta a kandúrt beszélni, mindig csak Teruval állt szóba, nem jön zavarba a hangjától. - Van szerepe és jelentősége is, hogy kit, miért és hogyan szeretünk. Annak is, hogy szeretettel vagy anélkül miként viszonyulunk egymáshoz. - fejezi ki magát keményen és távolságtartó hanghordozással. - Nem kérsz lehetetlent, csak nagyon nehezet. Nem tudom, melyikőtök indult el előbb a másik felé, de szétzúztatok egy teljes közösséget. Mi is magunkra maradtunk, Remingtonról nem is beszélve és ti is. De nektek ez nyilván jó így, mert...
- Elég. - áll a sarkára Teru. - Akarsz azért bűntetni, amit nem eldöntöttem, hogy így lesz, hanem csak lett? Ha meg tudná választani bárki, hogy kit szeressen, akkor mi sem lenne egyszerűbb, mint Suzuminak és Remingtonnak kiszeretnie belőlem és akkor minden rendben lenne. - beszél fájdalommal, keserűséggel és némi visszavágással a barátjához. - De mivel ez nem így működik, ezért alkalmazkodnunk kell mindannyiunknak. Remingtonnak nem ment, megpróbált elszakítani Lamentotól.
- Komolyan nem tudom, jobban el tudnám-e fogadni, ha vele lennétek... így. - bizonytalanodik el a mondat végére a kifejezési módot illetően, de a magatartása mit sem változik. - Valahogy nekem mindig ilyen párkapcsolatszagú volt a kettőtök barátsága és könnyebben elfogadtam volna, de... - nem fejezi be a mondatot. Szándékosan függőben hagyja és úgy tesz, mintha még gondolkodna, mit is mondhatna. Ezzel szemben Suzumi felnéz Lamentora. Megígérte Konoénak, hogy nem beszél róla, de most kényszert érez rá, hogy megszegje a szavát. A szerelem arra sarkallja, hogy önző módon tiporjon bele a szerelmesek boldogságába azon az alapon, hogy ha megdöglött az ő tehene, dögöljön meg a szomszédé is. Végül aztán erőt vesz magán és legyűr magában minden kicsinyes és gyarló ösztönzőt.
- Nagyon. De ne menjetek oda. Egy hónap múlva visszamegyek meglátogatni, utána megbeszélhetjük, mi legyen, addig viszont eszetekbe se jusson...
- Mi van vele? - kérdezi vékony hangon Teru. A lány lehajtja a fejét, mire ő megrémül. Az egész testét átjárja ez az érzés, megráng, ahogy kirázza a hideg. - Suzumi...
- Sokáig csak... gépezett, de amikor... legutóbb nála voltam... dühöngött.
- Megpróbál minden hidat felégetni, hogy magányra ítélje magát, de mivel az érzelmekkel nehezen szakít, meg fogja próbálni magára gyújtani a házat is. - mondja végig Teru az első gondolatát és ösztönösen ugrik abba az irányba, amerre barátja lakik.
- A legrosszabb, amit tehetsz vele, ha most odamész. - közli vele jeges hangon Mizumi. - Te most nem a barátja vagy, hanem minden problémája okozója. Ha odamész, azt hiszed, tehetsz valamit? Semmit. - közli gorombán.
|
*Lamento átfogja a felsőjét szorító fiút* - Nem teljesen mindegy, hogy kit és miért szeretünk? *a két testvérnek beszél, de tekintetével csak Terut figyeli* - Nem fogadhatnátok csak úgy el, hogy így van és kész? *megint nem bír magával, úgy érzi ha nem mondhatja ki a benne rejlő dolgokat akkor azon nyomban megsemmisül* - Pontosan ez az amitől meg akartam kímélni Terut... ezek a szavak... de... már nem érdekel, mert tudom, hogy boldoggá tudom tenni! *most már feléjük fordul* - Ti a barátai vagytok, hát támogassátok és ne eltiporjátok... Remington tényleg nagyon rossz bőrben van? *talán a testvérek most hallják Lamentot először beszélni, általában ha Teru velük volt, ő meg sem szólalt*
|
Suzumi még próbálja magát tartani, de érzi, hogy elhagyja lassan az erő. Takahe őt szereti, őérte van oda. Vissza is utasította. Ő Terut imádja, de a fiú kerekperec megmondta, mi a helyzet és most már látja is, amit addig nem. Nem akárkibe szerelmes. Abba a személybe, aki évek óta vele volt, aki mindig vigyázta a lépteit. Igaz, hogy egy idős macskalény, ráadásul kandúr, de nem lehet kifogása ellene, hiszen Lamento láthatóan szereti Terut. Értelmet nyer számára Remington kiborulása is, a gyökeres változásai és minden. Remington Teruba szerelmes, de nyilván ő is tudja, hogy a fiú megtalálta élete párját és boldog vele.
- Ez durva. - szólal meg a srác. - Soha nem gondoltam volna, hogy képes vagy összemelegedni egy veled egyneművel. Az valahogy eltörpül emellett, hogy egy macskalény, meg hogy jóval idősebb nálad.
Teru nem tud megszólalni. Nem volt felkészülve arra, hogy a barátai, akikkel jóban volt, szerették egymást, szembesülnek a titkával. Nem tudja kezelni ezt a helyzetet. Elszaladt az apja elől, erre most itt van Suzumi és Mizumi. Nagyot nyelve kapaszkodik bele Lamento felsőjébe.
|
-Tudom.... de legyen ahogy akarod... *Lamento persze megint csendben marad, amikor színre lép a testvérpár, mint mindig... legalábbis addig amíg nem érzi úgy, hogy neki is bele kellene szólnia, nem teszi*
|
- Én sem akarok bajt, de... nem menekülhetünk életünk végéig. Felnőtt ember vagyok, azt kezdek az életemmel, amit akarok. És... igazad volt abban... amit az apámnak mondtál. - motyogja elszomorodva. Meghallva barátnője hangját elereszti Lamentot és egy lépéssel hátrább lép. Rémület lesz úrrá a szívén, újra azt kell megélnie, ahogy az apjáék is reagáltak.
- Úristen... - fogja be a száját Suzumi és megtorpan.
- Ideje végre tiszta vizet önteni a pohárba. - szólal meg Mizumi is. - Remington ezért van totál paffon, ugye? Mert összeálltál a macskalényeddel.
- Miért feszegeted ezt ennyire? - kérdez vissza Teru, de a hangja sokkal vékonyabbra sikerül a vártnál.
- Suzumi nemrég volt ott és a srác nekiugrott. Ha nem ígértette volna meg az elbeszélése előtt velem, hogy nem megyek el kinyírni, már nem élne.
- Teru... - szólítja meg a lány. - Ez itt egy nagyon durva szerelmi sokszög... ugye?
- Aha.
|
- Rendben... megértem, csak nem akarom, hogy... baj legyen belőle, tén yleg talán túlságosan is kinyitottam a számat... *amint meghallja a lépteket, felkapja a fejét, és az érkezők felé pillant, amikor meglátja a lányt még akkor sem ereszti Terut, kivéve ha az elengedi őt, mert akkor ő sem habozik tovább*
|
- Nem... - válaszol csendesen. - Kellenek a könyveim, a jegyzeteim, a telefontöltőm, a ruháink, meg még nagyon sok minden. - folytatja. - Nagyon sok pénz lenne mindent megvenni, az egyetemi évet meg nem akarom újrakezdeni. Így is sok órám hagytam ki. - teszi hozzá szégyenlősen.
A sötétből egy lány bontakozik ki. Mögötte egy srác próbálja visszatartani, de ellöki a kezét.
- Teru? - szólítja meg a lány őt.
|
.- Nem lehetne, hogy csak így költözzünk be? Mi van ha vissza megyünk és... nem fognak elengedni minket többé? Nem akarlak elveszíteni, ha már ilyensokáig vártam rád... és te vártál rám.. *ő is szorosan bújik a fiúhoz*
|
Elereszti a macskaférfi kezét, hogy rendesen átölelhesse. Úgy bújik hozzá, mint egy rémült gyerek az anyjához. Szeretné úgy is érezni, nem csak gondolni, hogy most már Lamento a családja, a mindene, az élete értelme. Be is érné vele, nem kellenének még a barátai sem, ha tényleg békében élhetnének együtt ezzel a kandúrral. S ahogy a barátokra gondol, eszébe jut Remington, Suzumi és Mizumi. Némi hiányérzete van, de elhessenti magától. - Holnap vissza kell mennünk, hogy összeszedjük a cuccainkat. Minél előbb meg akarom kezdeni veled a közös, mindentől független életem.
|
- Nem akartalak bántani Teru... csak nem tudtam tovább vissza tartani a szavakat... én csak.... bármit megtennék érted, és még az apádtól sem tűrném el, hogy bántson... meggoldolatlan voltam belátom, de mostantól vigyázni fogok rendben?
|
A szavakra Teru magához rántja a kandúrt és szorosan magához öleli. - Csak ne lennél ennyire meggondolatlan. - zokogja a ruhájába. - Annyira féltelek... - teszi hozzá elfúló hangon. Persze az is fáj neki borzasztóan, hogy szembeszállt az apjával, de Lamento igaz szavai, amelyeket mondott az apjának, s most neki, sokkal égetőbbek a számára.
|
*Lamento persze fut vele, nem érti miért áll meg Teru* - Teru.. tudom hogy fáj de nem állhatunk meg.... már olyan közel vagyunk a célhoz... *megöleli a fiút* - Bármilyen is lesz az új életünk, mindig igyekezni fogok, hogy boldoggá tehesselek, a múltat eltörölni nem tudom, de mostantól mi egy család vagyunk, az apád pedig később meg fogja érteni ebben biztos vagyok... mennünk kell... csak fogd a kezem, én nem engedem el soha többé....
|
Hagyja magát elszakítani Terutól, miután az kis híján a szemébe köpte, hogy ugyanolyan, mint a nagyapja. Tőrdöfés volt ez a számára, noha számtalan módon érthette ezt a srác. Mégis miben hasonlít a néhai öregre? Nem is akarja tudni ezek után. Döbbenten bámul fiára és a macskaférfire.
Teru is tudja, hogy futnia kell, ezért Lamento húzása nélkül is elindul. Csak odaként, méterekre a háztól lassít, amikor is összegörnyed és sírni kezd.
|
*Lamento nem vár, cselekszik és egyszerűen csak ellöki a férfit Terutól* - Még ha az életembe is kerül... nem érhet Teruhoz!... *sziszeg mint egy kígyó és egyenesen a férfire néz* - Még mindig jobb neki velem, mint magukkal, az apával aki nem törődik vele... aki nem hisz neki, aki elutasítja... aki nem érti meg és sok emberrel akik undorral pillantanak rá, akiknek nincs egy jó szavuk sem hozzá... ha egy kicsit is szereti a fiát, most elengedi velem... *avval ismételten megfogja Teru kezét, de most jó szorosan*
|
A fiú először csak azt fogja fel, hogy szerelme elrándul tőle. Aztán megérti az okát, a bolond nőt, aki még mindig, mint egy felzaklatott tyúk, csak kiabál össze-vissza. Persze a kakas sem marad messze, apja hamarosan megjelenik, pont mikor elfogadja Lamento kezét. Ő is futni akar. Futni ki ebből a helyzetből, ki a világból, oda, ahol kettesben lehet Lamentoval. De nem teheti meg, mert a férfi szétválasztja egy ütéssel a kezeiket és felkeni a falra Terut.
- Mit jelentsen ez?! - förmed rá fájó éllel a hangjában. A nő végre elhallgat, s két lánya is feltűnik a színen, akik rögtön undorodó hangokkal és árulkodással kezdenek. - Teru! - szól rá apja.
- Olyan vagyok, mint a nagyapa, most pedig eressz! - sziszegi kígyóként, mindenre elszántan.
|
*Lamento azonnal hátra ugrik, mintha tűzbe nyúlt volna, és azonnal feláll, nézi Terut, ökölbe szorulnak a kezei, megint kezdi úgy érezni, hogy a világ sohasem fogja elfogadni őket, hírtelen kezet nyújt a fiú felé mit sem törődve a nővel aki kikelt magából, ha Teru megfogja biztos lehet abban, hogy Lamento most azonnal elfut vele együtt, megszöknek mint valami tolvajok... de mégis együtt lehetnek. Ha nem teszi meg akkr Lamento vissza húzza a kezét és figyeli az eseményeket.
|
Odabújik Lamentohoz, megsimogatja a mellkasát és ábrándozni kezd válasza közben, milyen jó lesz végre kettesben lenni vele egy egész házban. Amikor nem csak egy szobára korlátozódik a magánéletük, hanem akár a fürdőben, a konyhában, a nappaliban is őszintén és egyesen viselkedhetnek egymással. - Tényleg álomszer... - de befejezni nem tudja, megcsókolják.
Apjának a barátnője nyit be a szobába. Feldúlt és céltudatos, de amint meglátja a párost, esztelen kiabálásba fog.
|
[474-455] [454-435] [434-415] [414-395] [394-375] [374-355] [354-335] [334-315] [314-295] [294-275] [274-255] [254-235] [234-215] [214-195] [194-175] [174-155] [154-135] [134-115] [114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
