|
Témaindító hozzászólás
|
2010.01.13. 21:15 - |
A fa odvának rejtekében él Nantan és Nayong, a két kóbor macskalény, nem csak ők járhatnak erre a területre, de ha valaki felfedi rejtekhelyüket akár a halálukat is okozhatja. |
[27-8] [7-1]
Nayong vállat von, majd újra megbabonázottan szétnéz. A kivirult természet teljesen ámulatba ejti. - Menjünk. - mondja és máris tettre kész.
|
- Oké... de hogy akarsz fát ültetni ha nincs hozzá "alapanyagod"? *kérdi és továb mosolyog a fehérhajún* - Te inkább ne pakolgass, abból csak felfordulás lesz...elmegyek szerezni valami kaját... *monja amint meghallja a korgást* - Azon a házon gondolkodom...vajon merjünk oda menni? *kérdezi me erről Nayongot is*
|
- Ültessünk majd fát. - ajánlja, mert érzi, hogy azoknak nagyon sok energiájuk van. Gyerekes gondolat lehet, de Nayong úgy megörül az ötletének, hogy kissé felderül, pláne, amikor Nantan arra kéri, ne lógassa az orrát. A fülei megemelkednek, farkincája játékosan köröz egyet, s a szemeibe is visszaköltözik a lelkes csillogás. - Igaz. - helyesel. - Úgy érzem, egy házat képes lennék arrébbtenni! - nyújtózik büszkén. De megkordul a gyomra. Elszégyelli magát, vörös lesz és lesomja füleit.
|
- Túl kevés már ez az energia... nem tudom előhúzni a szárnyaimat többé... űgy tűnik... *mondja a macskának és közben rámosolyog* - Na ne nézz már így, itt a tavasz, nem szabad szomorúnak lennünk az erőnk kezd visszatérni... nem igaz?
|
Ahogy Nantan egyre jobb kedvvel ébred, úgy lesz Nayongnak is jobb és jobb a kedve. Szeretné vidámnak és örömtelinek látni a macskát, ha boldognak nem is. Figyelgeti őt, amint a szárnyait próbálgatja, ahogy trenírozza magát, s most, hogy visszarogyik egy kőre, a fehérhajú fiú ott terem. Nem szólal meg, csak bizonytalanul figyeli a kandúrt. Fülei lelapulnak, olyan aranyos cica kinézete lesz ettől.
|
*Viszont lassan felébred a tavasz... a virágok nyílnak, illatuk megtölti a levegőt, a természet felfrissül s így Nantan is teljesen más hangulatban ébred minden egyes nap... az étel viszont még most is fogyóban van, így egyszer kétszer még lopni kényszerült, de mióta lebukott házban nem próbálkozott, inkább utcán cica formában... a mai reggel viszont más volt, Nantan megpróbálta előhúzni a szárnyait minden reggel, s most egy kicsit sikerült is, de aztán kimerülten visszacsuklott egy kőre... úgy érezte hogy többé nem is lesz képes rá, de a macska alakját már könyebb volt felöltenie... vissza akart menni Adrian házához, meg akart próbálkozni a dologgal, mert azóta sem ettek olyan finomat*
|
- Még nincs itt a tavasz, Nantan. - mondja neki aggódó kedvességgel. - Várd meg a tavaszt, s azt, hogy a természet felébredjen. - javasolja szelíden. Aztán odakuporodik hozzá és megsimogatja a kandúr fejét. - Nem tudom, csak azt, hogy így van és nekünk alkalmazkodnunk kell. - válaszol csendesen, aztán felhúzza a lábait és átkarolja őket. - Nantan... nyugodj meg. Nem fogsz elveszíteni, megígérem.
|
- Erősödni... *áll fel és az őt takaró pokrócot ledobja, hátát megfeszíti és próbál koncentrálni, de pár pillanat múlva vissza omlik a helyére* - A szárnyaimat elő sem tudom húzni, nem hogy még szálljak is velük... bár a mozgásom gyorsabb lett, a testem vékonyabb... és ez az erőveszteség sose lesz már a régi... tudom hogy a múltat már nem lehet megváltoztatni... *gömbölyödik össze*- De miért kellett így történnie? Én még mindig azon rettegek hogy majd elveszítelek.... nem akarlak téged is....igyekszem minden erőmmel megóvni az életed, de érzem hogy fogytán az erőm... tudom hogy már nem vagyok kölyök... igazad van, de akkor is féltelek téged....
|
- Tizennyolc éves vagyok, Nantan. - emlékezteti a kandúrt óvatosan, jelezve, ő már bizony nem egészen kölyök, ahogy azt ő mondta ki az előbb. Tudja, hogy fiatal és tapasztalatlan a másikhoz képest, de ezt szeretné megváltoztatni. Ő is talpraesett, ügyes, gyors, veszélyes és erős kandúr szeretne lenni, olyan, amilyennek Nant látja és amilyennek a bátyjára emlékszik. - Elmúlt. - szólal meg percekkel később. - Most már most van. Felnőttem, mióta a szörnyűségek történtek. Azóta gyengülhettek ők és erősödhettünk mi, nem? - kérdezi reménykedve.
|
- Te még kölyök vagy, természetes hogy kíváncsi vagy... én azt hiszem már mindent láttam amit lehetett... a gyermekeim, a párom, a családom halálát, a bolygó pusztulását... és a mostani nyomort is.... bár azt hiszem a szemeim már belefásultak ebbe a látványba és nem képesek mást látni csak a rosszat... de biztos vagyok benne, hogy léteznek jó emberek is, csak hogy ők sem tesznek sokat a világ helyrebillentéséért....és ezért dühös vagyok.... amúgy sokkal alacsonyabb rendűek mint mi, csak elnyomták a természet erejét amiből mi macskalények táplálkozunk.... ezért tudták átvenni fölöttünk a hatalmat, a fegyvereik erősebbek voltak... gyilkológépekké váltak pedig mi szeretettel fogadtuk őket... miért is tettük?
|
Tudja, hogy nincs mit köszönnie, hisz ő is megtenné mindezt őérte, mégis hálás, mert Nayong ilyen. Csendben hallgatja őt végig, majd komolyan elgondolkodik a szavain. - Nantan... gyűlölnél, ha azt mondanám... kíváncsi vagyok az emberekre? - kérdezi félénken. Lesüti szemeit, csak félve pillog fel a kandúrra. - Nem értem meg, miért olyan erősek és félelmetesek. Nem látom be, mivel érték el, amit. - magyarázza. Most felnőttesebbnek látszik, mint eddig valaha. Kinéz a hóra. - Nem emlékszem semmire a háborúból, még Renji arca is annyira homályos. Csak a hangjára emlékszem tisztán és a vörös szemeire. Éjjelente nem hagynak nyugodni, valahol magamban mélyen azt érzem, meg kell keresnem a kardját, amit elrejtettünk, meg kell tanulnom forgatni és az egész emberiséget ki kell irtanom, ha nem takarodik vissza a saját földjére. Ennek ellenére... nem megy. Nem akarok gyilkossá válni, nem akarok kegyetlenkedni, mert akkor semmivel sem lennék jobb náluk. És... engem tényleg... érdekel. Minden. - néz bele a kandúr szemeibe. - Tudni akarom, milyenek igazából. Mert most ők olyanok, mintha istenek lennének. De nem azok, ebben biztos vagyok.
|
- Nincs mit megköszönnöd, nagyon jól tudod! *simít végig a fehér szálakon*- Végülis már egészen kezdem megszokni... csak kicsit több idő kell ahhoz, hogy a rosszat megszokd mint a jót... legalábbis ezt mondják... hmmm.... milyen igaz... de igazából ezt nem akarom megszokni csak muszáj, ezek a macskák már korcsok, behódolnak az embernek az életükért pedig felülkerekedhetnének, az ő testük már alkalmazkodott ekkez a világhoz így az erejük olyan mint a miénk volt rég, csak nem merik ahsználni... végülis használati cikk lett a fajunk...
|
- Nem, nem most. - válaszolja, s azonnal előjön a félénk énje, lesomja füleit, behúzza a farkát is. - Még van ennivalónk. - érvel, miért ne most induljanak. - Jól van. Köszönöm, Nantan. - és átöleli a kandúrt. Nem sokáig marad vele így, de ebben a gesztusban rengeteg hála és szeretet van. - Majd megmutatok neked más világokat is. - ígéri kedvesen és gyermekien. - Nekem meg rossz kedvem van a hótól és a hidegtől. - mondja boci szemekkel nézni a kandúrra.
|
- Rendben... de mikor tervezel indulni? Máris? *viccelődik a kandúrral*- Nem... tudod hogy megígértem Renjinek hogy vigyázok rád... de még ha nem is igértem volna meg akkor is mindig melletted lennék, mert ezt akarom... nem érdekel hogy élünk ezen a földön, milyen körülmények között... egy másik világban ugyanúgy idegen lennék... jól tudod... bár ha majd lesz egy kis időnk, ketten elmehetnénk egy kis kirándulásra odát... *kacsint a fehér hajú macskára* - Heheh ki ne örülne a tavasznak... az mindnekinek jókedvet ad... a természet kibontakozik, az erőnk is növekszik tőle... ilyenkor még a szárnyaimat is képtelen vagyok használni...
|
Visszamosolyog, de ebben a gesztusban sincs öröm, inkább csak viszonozza Nantanét. Látja Nayong, mennyire kiürültek lelkileg. És ez igazán fáj a szívének. - Mehetnénk ketten. Te már jártál ott, ismered a terepet. Macska alakodban könnyebben tudsz menekülni, én pedig kinyitom a világkaput és elmegyek onnan, ha nagyon gáz van, hisz idővel mindenképp vissza kell jönnöm ide. Ez pedig lehet a találkahelyünk. - javasolja. - Ha bármi baj van, te fuss, velem ne törődj, én a cellából is kijutok a kulcs segítségével. - kéri Nant. - Mit akarsz tenni, lázítást szítani az emberek ellen? - kíváncsiskodik, majd újabb falatokat küld le a torkán. - Megtévesztették őt. Mára már ő sem él. Csak egy eszköz volt. - motyog, mintha ezzel kihúzhatná a gyufát. - Segíthetek, átmehetünk másik világba, de én nem maradhatok ott. Egy-két nap múlva kinyílik az átjáró és magába szippant, nem enged maradni. - mondja sajnálkozva. - De nem akarom, hogy emiatt ide kösd magad, ha menni akarsz. Majd néha meglátogatlak. - ígéri. Meglepődik a joghurttól, de boldogan issza. - Nagyon finom. - apró örömfoszlány jelenik meg a szemében. - A tavasznak én is örülnék. Szép virágok, egy fokkal jobb idő, zöldellő természet... Ha beköszönt a tavasz, újra tudom használni a tárgymanipulálást is. - lelkendezik.
|
*Nantan magához vonja Nayongot, hogy ne szomorkodjon* - Egyél inkább.... nem mostanában ettünk ilyen finomságot... igaz? *mosolyog rá angyalian fényvesztett szemeivel* - Hogy gondoltad a dolgot? Engem biztosan megismernek majd... vagy izgalmasabb dolog jutott az eszedbe? *érdeklődik tőle, majd a végszóra elkomordik*- Idegenek a saját világunkban igen... de ez még nem jelenti azt hogy... így is kell maradnia, vagy hogy el kell fogadnom a dolgot... a francba Osoreru az az átkozott dög hogy tehetett ilyet? Hogy engedhette ezt meg? *nagyon felhúzza magát* - Talán jobb lenne eltűnni innen... de ha te nem vagy velem, már nem is akarok menni... * mélyet szív a hideg levegőbe* - Akkor már csak egyetlen kérésem van... legyen végre tavasz... *tör még egy darabot a kenyérből, és kinyitja a másik joghurtot is amit Nayong kezébe nyom* - Egyél... majd visszamegyünk és megnézzük csapda-e... biztonság esetére pedig eltesszük a fele kenyeret, meg a felvágottat... *mondja tényként, majd bemajszolja a saját részét*
|
Nayong megijed a gondolatra. - Valóban... - eszmél rá, mennyire igaza lehet Nantannak. Elborzad, nem akar meghalni, pláne nem valami ostobaság miatt. - Talán igazad van. - egyezik bele végül Nan igazába. Általában ráhagyja a dolgokat, mert ő nem érzi magát jó irányítónak. Fogalma sincs sok mindenről, amit Nantan már megélt. Bekap pár falatot, s vágyakozva néz a joghurtra. Nem tudja, hogy kaphat-e belőle, csak reménykedik belőle. Annyira félénk, hogy néha még az ételt is megkérdi, megeheti-e, mintha nem neki hozta volna egy részét a kandúr. Ügyetlenül bólogat. - Halona... - említi a nevet. - Renji... - kapcsolja hozzá a következőt, s elszorul a torka. Szeretett bátyja arca elébe vetül és nem tud több falatot enni, pedig nagyon éhes. A kandúr elvesztése még mindig rettenetesen fáj neki. Ilyenkor mindig úgy érzi, megnyitná a teret az emberek előtt és kiküldené őket a világűrbe elpusztulni. De aztán ahogy végiggondolja újra, nem akarja az emberek pusztulását sem, hisz a ma élők már nem igazán emlékeznek a háborúra, ami egykor dúlt. - Visszamegyünk, de úgy, mintha akkor járnánk ott először, jó? Ellenőrizzük, csapda-e. - mondja bizonytalanul, majd a kenyerét ő is belemártja a joghurtba. - Nantan... ebben a világban már mi vagyunk a kívülállók, az idegenek... - motyogja.
|
- Mert lehet hogy odamegyek, aztán csapdába botlok... ki tudja milyen ember valójában? Lehet hogy evvel csak rá akart szedni, hogy önkényesen adjam fel magam... *Nantan egyáltalán nem bízik az emberekben, túl sokat látott, túl sok vért és szenvedést, hogy elhigyje egyről is, jó islehetne* - Igen, a ideg most majd segít rajtunk egy kicsit... *tör le ő is a kenyérből majd kibont egy joghurtot* - Akkor kezdjük evvel... jaj de rég ettem ilyet.... emlékszel hogy Halona mennyire finom ételeket készített mindig? Annyira.... dühít.... hogy semmit sem tudtam tenni értük...*harap bele a kenyérbe amit kicsit belemártogat a joghurtba* - Vagy te hogy látod? Visszamenjek oda? Talán nem csapda? Az a macskalény egyáltalán nem volt szimpatikus... *sóhajt* - Lassan olyanokká válnak mint maguk az emberek...
|
Összerándul, ahogy meghallja a történetben, hogy hazajöttek, majd a gyomra is görcsbe ugrik, ahogy azt, hogy egy macskalény felfedte Nantant. Elképedve hallgatja végig a fiút, majd megragadja a vállát. - Ha valaki ennyire kedves, akkor miért nem jársz oda élelemért? Hisz felajánlotta! - mondja izgatottan. - Legalább nem kellene félned, hogy elkapnak, s ha valami bajunk esik, tudunk oda menni. - magyarázza jóhiszeműen. A kaja is nagyon érdekli, a kenyérből azonnal letör egy darabot a mondandója után, majd összefut a szájában a nyál a joghurtra és a húsra. - Ezek romlandó dolgok. Bár... ilyen hidegben még egy ideig biztos jók lesznek. - teszi hozzá. Legszívesebben befalná az összeset.
|
- Hát... belopóztam egy házba... nem volt otthon senki, de aztán.... hazajöttek, nem lett volna semmi gond evvel sem, de az a bugyuta macskalény rámtalált és felfedte a kilétem... ilyen sose fordult még elő velem... viszont olyan sem hogy egy ember ennyire kedves legyen... állitólag valami orvos... adott egy táskát pár holmival.... aztán hagyta hogy menjek... még azt is mondta hogy bármikor oda mehetek... de ezek után biztos nem teszem be oda a lábam... *sóhajt* - Ennyi lenne röviden a történet.. *veszi ki a táskából a kenyeret, a felvágottat és a joghurtot is* - Huh.... be kéne ezt osztanunk... *nyalja végig szája szélét* - Olyan rég ettünk ilyesmit... az ízére is ali emlékszem...
|
[27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
