|
Témaindító hozzászólás
|
2010.01.16. 22:43 - |
Egy elég kis házban lakik a család, pénzük nem sok van, de szívesen látnak mindenkit, aki betéved hozzájuk,
|
[651-632] [631-612] [611-592] [591-572] [571-552] [551-532] [531-512] [511-492] [491-472] [471-452] [451-432] [431-412] [411-392] [391-372] [371-352] [351-332] [331-312] [311-292] [291-272] [271-252] [251-232] [231-212] [211-192] [191-172] [171-152] [151-132] [131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
Mire Ash vissza ért, a fiú már a dolgozó szobájában volt, s bütykölt valamit a számítógépén, nagyon koncentrált hozzá, s ha Ash még be is lépett, valószínűleg észre sem vette. Megpróbált nem Renre és a többire gondolni, szerette volna ő is teljesíteni az alku rá eső részét, hisz így is nagyjából két hetet fog felölelni. Holnap pedig be kell ugrani a munkahelyére is, úgy érezte elherdálta a napot.
 |
A macska egy idő után megunta az egyhelyben üldögélést. Elment sétálni a ház körül. Valahogy most biztonságban érezte magát, hogy Rant maga mellett tudta. Máskor nem mutatkozott fényes nappal, a ragyogó hóban különösen feltünő volt a fekete jelenség.
Miközben a hó ropogott a talpa alatt, s feltöltődött a jeges levegővel, már a következő lépéseken gondolkodott... hogyan segítse Rent erőre kapni. A szoba egy eléggé korlátozott energiatér volt. Azt kéne kiterjeszteni mindenhová. Ren talán tudja ennek a módját.
Apró pelyhek tapadtak meg a bundájába, úgy állított vissza a házba. Ran akkor már ébren volt.
 |
Ash halk szuszogása betöltötte a teret, csend volt, már már túlságosan is csendben volt minden. Odakint lágyan hullni kezdett a hó, pár kisgyerek nevetése, kiabálása behallatszott, de azok is csak némán, tompultan.
Ran átaludt két órát, mikor kinyitotta szemét, bágyadtan tekintett a külvilágra. Lassan kezdett el mocorogni, majd felülni az ágyban, fájt egy kicsit még a feje, de már sokkal jobban érezte magát. Elgondolkdoott ezen a furcsa érzésen, és azon amit az igazi Ashita mondott neki. Vajn amit az előbb érzett, Ren lett volna? Vagy mi történt vele? Önmagában hiába kereste a választ.
|
- Ne aggódjon emiatt.
Figyelt a fiú minden szavára. Aztán ült mellette, és várt. Nézte a lecsukló kezet. Olyan kiszolgáltatott volt így Ran... beteg, és így alszik mellette... mennyire megbízik benne. Ezt mindig furcsállta. De régen legalább hihette azt, hogy azért, mert a macskája. Most viszont nem voltak olyan szálak, amik összekötötték volna őket, pontosabban, Ran nem emlékezett rájuk.
A haja, mint valami ezüstzuhatag, terült szét a párnán. A rosszullét még szebbé tette őt. Ash elnézte a sápadt, márványszerű bőrt, az arc finom pírjait.
~ Annyiszor mondtam már önnek... a démonoknak nincsenek érzéseik. És ön sosem hitte el.. ~ a Ran karjában futó erekre révedt a pillantása, karcsú vonalban kéklettek.
~ De ha lennének... ebben a pillanatban ön biztos nagyon tetszene..~
|
- Én... sajnálom, el akartam kezdeni a csipp deaktiválását, de azt hiszem, le kell pihennem kicsit. - örült, hogy Ashita támogatja, de meglepődött a modorán, nem ehhez volt szokva. - Most gyengébben éreztem és el se ájultam, eddig tényleg csak abban a szobában tört rám, de most... ez nagyon furcsa. - dőlt le az ágyban. - Talán csak aludnom kellene egy keveset, hirtelen anynira fáradt lettem, pedig még csak nemrég keltem fel innen. Nincs szükség orvosra, csak pihennék. - a macska füle innen elérhető távolságra volt, Ran félig elérte, de mire végig simított volna rajta elmnnyomta az álom, így csak a lendülettel tuudott hozzá érni.
|
- Ha rosszul van, feküdjön le - megragadta Ran karját, nem nézte ki belőle, hogy most támogatás nélkül vissza tud botorkálni a szobájába. Távolságtartóan méricskélte, fürkészve, mi is van a háttérben. Úgy is nyúlt hozzá, mintha nem őt érintené.
- Azt mondta, eddig csak a szobában érzett ilyet - mondta, várva Ran hozzáfűznivalóját.
Elsegítette őt a szobájáig, lefektette az ágyába.
- Fázik? - kérdezte, s már húzta is rá a takarót. - kér valamit? Hívjak orvost? - faggatta tovább. Lekuporodott mellé az ágyhoz.
|
Ran szeme megvillant, ahogy Ashitára nézett, a macska jól ismerhette már ezt a tekintetet. Viszont mindez csak egy pilalant erejéig tartott, Ran hirtelen jobban lett, csak lihegett és levegő után kapkodott, a szívverése felgyorsult, majd a pohárért nyúlt és lehúzta a tartalmát.
- Mi volt ez? Mintha egy rövid időre... teljes képszakadás lett volna. - fogta a fejét. - Basszus... rosszul vagyok. - vallotta be. - Azt hiszem le kellene pihennem kicsit, segítenél feljutni a szobámba?
|
A macska lemaradva követte, diszkrét távolságból. Érdeklődve szemlélte, hogy ez vajon Ren műve, vagy valami más. Hiszen Ren olyan találékony volt, abban is benne volt a keze, amiről igazán nem feltételezte volna senki.
- Pihenjen le. Tegnap sokminden előjött, készületlenül érte. A testére is kihat az, ami a pszichéjében történik.
Ha Ran nem volt rosszabbul, visszament a konyhába, és töltött neki egy pohár vizet, amit aztán a kezébe nyomott.
- Igyon. Mit érez?
|
- Nem mindig, a beszéd azért van hogy kifejtsük a saját véleményünket. Nem feltétlen kell egyeznie a másikéval, épp ezért... - megszédült egy kicist, így ababhagyta a beszédet. - Olyan furcsán ézem magam... halványabb érzés mint a szobánál, de... hányingerem van... . állt fel a tányérjától, de a lábai remegtek, nem tudta megtartani magát stabilan. A szájára fogott, mintha valóban vissza akarná tartani a feltörekvő ingereket. - Bocsánat. - rohant ki a mellékehylségbe amennyire bírt rohanni, de a wc felett csak köhögött és öklendezett, semmi sem jött fel. Közben úgy érezte mintha nem is lenne teljesen a testében, de erősen koncentrált. ~ Ez... az lenne amit Ashita mondott? Mi történik velem?
|
A macska csak kissé felvonta a szemöldökét. Simulékony modorával könnyen továbblapozott az ilyen helyzeteken, a szeme se rebbent, csupán az ajkán ült egy olyasféle mosoly, mint a szülőkén, akik a gyereküket hallgatják.
- Az úr az imént is kifejtette meggyőződését. Bármit is mondanék önnek, ugyanúgy ragaszkodhat a saját verziójához, amit az igazságról alkotott. Ezért fölösleges a beszéd - mondta, s hátradőlt a székben. Így szeme éppen árnyékba borult. Ahogy ült ott mozdulatlanul, úgy rémlett, mintha ez a szeméből induló árny egyre csak nőne, mintha be akarná kebelezi.
- Mit óhajt tudni? Hiszen csak kérdeznie kell - felelte készségesen. A kérdésekre felvetette a fejét.
- Ezek az ön vágyai voltak. Ön tudna beszámolni róluk, nem én.
A kandúr bólintott.
- Értem, így hát csak személyes kedvtelés. Kísérletezett már saját magán kívül máson is? Én leszek az első? Megtisztelő a lehetőség.
|
- Ez nem egészen így van - vetett ellent a macskának. - A félelem megbénít bennünket, képtelenek vagyunk irányítani az érzéseinket, s inkább elpuszíttjuk, mint hogy megismernénk, mitől is félünk valójában. De ez egyáltalán nem gyűlölet. - olyan komolysággal mondta, hogy lerítt róla, nem kíván vitatkozni a macskával.
- Tudod néha elgonolkodom. Te mindent tudni akarsz, minden részletet, de nem kapok cserébe semmiféle információt. Ha te is mesélsz, én is, ilyen egyszerű. - nézgette tenyerét. - Mit jelent az, hogy sose féltettem igazán? Mindent tudsz rólam Ashita, szóval beszélj. Milyen voltam, ki voltam régen? Miért bántam olyan gonoszul magammal? - nézett a szemébe.
- Egy csipp deaktiválása elég sok idő, a tömegeshez, pláne ahhoz, hogy az újabb típusokat is kicselezzem... rengeteg idő kellene, talán egy élet is kevés lenne hozzá,...vagy kellene egy fejlettebb technológia, vagy több személy aki ért hozzá.
|
- Akitől félünk, gyűlöljük. Kéz a kézben jár e kettő. Egyszerűen csak érdekelnek az úrfi felfedezései. Ha ön megtett egy utat, és beszámol róla, mit lelt ott, másnak már nem kell fölöslegesen bejárnia. Nem kímélte azt a testet - jegyezte meg Ran karjára pillantva - sosem féltette igazán.
Nem kérdezte Rant, ugyan mi vette rá őt, hogy a saját testével kísérletezzen. Nem akarta, hogy a fiú túlzottan mélyre ásson magában, és meglelje Rent. Hagyta a saját hitében.
- Milyen eredményeket ért el az úrfi? Tömegesen képes lenne hatástalanítani a chipeket, vagy nem vágyik oly nagy dicsőségre?
Figyelte azt is, hogy Ran révedezik. Nem tette szóvá. Csak nézte, nézte. Mintha többezer év telt volna el, nem pedig nyolc.
|
- Vég nélküli gyűlölet lenne? Inkább félelem. Az emberek nem olyan erős teremtmények, mint a macskák, sőt... mégis az eszközeikkel rengeteg sikert elérnek. Miért vagy ennyire kíváncsi? - mosolygott rá. - Mi van abban ha feltérképeztem és emgzaboláztam? - mutatott a karjára, melyet már így is sok vágás borított. - A testem valamiért nagyon is bírja a fájdalmat. Sokkal jobban, mint remélem. Beültettem magamnak egy csippet, és azon kísérletezgettem. - kezdt el ennia reggelijét. - Ezért tudom, hogy fájdalmas. - meglehetősen lassan fogasztotta a reggelijét, mintha közbe el el kalandozott volna.
|
- És sikerült megérteni ebből az úrnak az emberi elme mélységeit? Hát nem vég nélküli a gyűlölet? - kérdezte a macska, szinte jókedvvel - és miért érdeklődött ez iránt olyannyira az úr? Magában szerette volna feltérképezni és megszelidíteni a sötétséget? Illetve a külvilágban, ha magában nem tudta?
Figyelte Ran arcát, az árnyakat, amit a haja vetett a szemére, a szája szegletének kicsi változásait. Mindent le akart olvasni róla.
- Én kényelmesnek mondanám. Praktikus. Már-már elegáns. Az ember nem mocskolja be a kezét.
Méltósággal bólintott, jelezvén, hogy ő aztán semmiben nem sietteti az urat. A kérdésre ismét hárító választ adott, hogy ő nem éhes reggelente.
|
- Így van, mert meg akartam érteni az emberi elme mélységét.... egy idegen macskalény volt,mégse tudtam sohasem kivernia fejemből. Bár segítettem volna neki, mindig ez kattogott a fejemben. Nem tudtam szabadulni tőle, segíteni akartam, s mivel más dolgom úgy sem volt, hát beálltam azoknak a táborába akik fejlesztik a csippeket. Ezért is tudok olyan sokat a jövőbeli tervekről... remélem azok sose válnak valóra. Gombnyomásra kiontani egy életet... annyira szánalmas. - sóhajtótt. - A lényeg ahz, hogy mivel megtanultam a működését, rájöttem, hogyan lehet deaktiválni. El is kezdem, amint befejeztem a reggelit. - ült le és enni kezdett. - Te már ettél valamit?
|
A macska udvariasan visszautasította a kínálást. Aztán érdeklődve hallgatta a fiút, fekete fülei élénken forogtak a hang irányába.
Nem tudta a mese elején, mire akar kilyukadni Ran. Majd miután meghallgatta, sem mondott semmit. Bármilyen komment betekintést adott volna a gondolataiba, amiket viszont őrzött magának. Két keze az asztallapon nyugodott, farka türelmesen ingott a levegőben.
- Az úr igazán mélyre ásott a témában. Ezek az információk nem olyannyira elérhetők bárki számára. Ezért érdekelte úgy? Valóban? Egy idegen macskalény miatt? - kérdezte.
- Vannak dolgok - mondta aztán macskás hamissággal - amikért a fájdalom nem nagy ár.
|
- Jó reggelt! - botladozott ki a szobájából Ran, ahogy meggyőződött arról, hogy a démon nincs a szobájában. A hűtőhöz ment és ételt vett elő, - Kérsz valamit? -érdeklődött, habár emlékezett Ashita szavaira, mégis bizonyságot akart arra, nem e kimerültségtől csak álmodta az egészet.
- Míg a kórházban lábadoztam.... gyakran tettem kisebb, majd később nagyobb sétákat a parkban. Egyszer észre vettem ott egy fiatal macskalényt. Nem szólt semmit, csak némán nézett maga elé hiába szólítottam meg, nem felelt. Minden nap, újabb sérülésekkel volt tele a bőre, úgy gondoltam biztosan a gazdája tette ezt vele, de nem tettem semmit, hogy megállítsan. A kórházban azt mondták, ez így rendben van, így a helyes... bevallom el is hittem, egy idő után nem törődtem vele. Aztán egy nap, meredt arccal bámult a semmmibe még hidegebb, még eltorzultabb ábrázattal. Akkor újra oda mentem hozzá... ahogy megérintettem a vállát eldőlt mint egy darab fa. Hideg volt a bőre, sokkal hidegebb mindannál, amit addig tapasztaltam. Akkor megértettem, a macskalények is ugyanolyan élők, mint mi... emberek. Nem robotok, nem tárgyak... furcsa érzések kavarogtak bennem. Aztán mután kijöttem a kórházból és haza térhettem, egyre inkább elkezdtem kutatni a fajtád után. Így jöttem rá, mi a gyengepontja a csippeknek... de nem ígérem, hogy a számodra fájdalommentes lesz. - magyarázta.
- Ma elkezdem a tiéd meghackkelését, hogy ne robbanjon fel, mikor ki akarom szedni. - tette hozzá.
|
A macska a konyhaasztalnál ült. Várta már Ran ébredését. Így, hogy nem szolgaként volt itt, nem volt sok dolga. Aludnia szintén nem sokat kellett, a testének nem volt szüksége ilyesmire. Ashita jól mondta, a démon őbelőle nyerte az erejét.
Így csak ült, egyenes háttal az asztalnál, mint egy szobor. Olyan távoli volt, mint mindig, elnyomta magában teljesen azt a lelkecskét, akit emésztgetett. Már olyan kevés tartotta vissza a teljes szabadságtól. Megrészegült már a gondolattól is.
|
Ran túlságosa fáradt volt ahhoz, hogy bármit mondjon Ashitának. A vörös szín szemek, szinte áthatolták húsán, ő mégis az álom ölelő karjába zuhant, hátha megtalálja a megoldást.
Másnap reggel kissé fáradtan ébredt, hosszú ideig csak rebegtette pilláit. Még nem nagyon tudta eldöntni, hogy ami az éjjel történt álom volt e vagy, vagy tnyleg a valóság. Szemével keresni kezdte Ashitát. hátha a szobájában van még.
|
*Mire Ran visszatért, a macska már ébren volt. Ugyanaz a mélyvörös szempár figyelt Ranra, mint annak előtte. Őt már feszélyezte az, ami az előző Ashitának természetes volt. Nem bírt megmaradni Ran meghitt közelségében. A ruhái ismét rajta voltak, s az ablakon révedt kifelé, az arcán visszatükröződött a hóesés. Egy rezdülése sem árulta el, hogy tisztában van-e azzal, mi zajlott le az imént. Fekete farka lágyan ringott a levegőben. Ran közben elaludt, a ház elcsendesedett. Ő teljesítette az alku rá eső részét, s most várta a jussát.*
|
[651-632] [631-612] [611-592] [591-572] [571-552] [551-532] [531-512] [511-492] [491-472] [471-452] [451-432] [431-412] [411-392] [391-372] [371-352] [351-332] [331-312] [311-292] [291-272] [271-252] [251-232] [231-212] [211-192] [191-172] [171-152] [151-132] [131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
