|
Témaindító hozzászólás
|
2010.01.14. 21:04 - |
A háznak két bejárata van, az egyik amelyikben a Kasai család lakik, a másik peddig egy állatorvosi rendelő, ide lehet hozni a beteg, sebesült állatokat és persze a macskalényeket is.
|
[579-560] [559-540] [539-520] [519-500] [499-480] [479-460] [459-440] [439-420] [419-400] [399-380] [379-360] [359-340] [339-320] [319-300] [299-280] [279-260] [259-240] [239-220] [219-200] [199-180] [179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
Biccent. Ad időt, Adriannak és magának is. Türelmes alkat. Már amennyire türelmes lehet bizonyos helyzetekben. Csak esetlenül figyeli a férfit. Nem érzi túl jól magát éppenséggel most a bőrében, még eszi magát a történtek miatt. - Jó. - egyezik bele, hogy majd együtt főznek és beletanul. Fura neki, hogy Adrian szeret főzni. Aztán jobban meggondolja és szimpatikus lesz számára is a főzőcskézés. Felnéz rá a padló fixírozásából. - Én sem értek hozzá... csak néha... megszáll az ihlet. - mondja csendesen. - Szeretem. - mondja. - Csak növényt ne kelljen ennem. Se zöldséget, se gyümölcsöt. Azt nem szeretem. - teszi hozzá. Most olyan, mint egy megszeppent, ijedt kisgyerek. Figyeli őt, odakuporodik a közelébe. - Mitől rózsaszín a hajad? - kérdezi, mert hirtelen eszébe jut. Aztán ép kezével megtámasztja a reszelőt, a sérülttel pedig nagyon óvatosan elkezdi reszelni a sajtot. Lassan halad és elég satnya darabokat tud csak lehántani a nagy darabból, de örül, hogy csinálhat mégis valamit. Gyenge a keze, de tudja, ha most teljesen kivonja a forgalomból, leépülnek az izmai, mire meggyógyul.
|
- Semmi baj... megbeszéltük, hogy mindketten adunk egymásnak időt... nem haragszom... *keres a hűtőben valami ehető után* - Nem gond ha nem tudsz... majd főzünk együtt... és majd megtanulod... tudod én szeretek főzni, és tudok is úgy ahogy... de a festéshez nem értek, és a fantáziám is elég hiányos... látod? Mindenkinek vannak hiányosságai... senki sem tökéletes... ha azok lennénk ez a világ nem így nézne ki... *kutat tovább a hűtőben, amíg rá nem akad egy kis darálthúsra, kiveszi és rémutat* - Oké spgaettit eszünk... szereted? *kérdi tőle, majd felnyitja a tetejét, előkészít hozzá fűszereket, tésztát bont, sajtot csomagol ki* - A kedvencem... *fúzi hozzá, majd ismét hátra fogja haját mielőtt rózsaszín szálakat bányásznának ki a tányérukból* - A kezedet pihentetni kellene ugye tudod? De... talán a sajt reszelése megoldható feladat... *tesz fel vizet főlni, s egy reszelőt, meg a sajtot oda készíti Kounak*
|
Nem akar Adrian szemeibe nézni, kezdetben küzd ellene, mintha nem szabadna, de aztán mégis találkozik a tekintetük. - Én sajnálom, hogy rossz voltam. - kér bocsánatot újra. Most úgy viselkedik, mint évekkel ezelőtt, mikor még friss volt az ismerettség az első gazdájával. Akkor még nagyon próbált jó lenni, megfelelni, de néha a természete nem engedte, a büszkesége és a vágyai nem bírták el a rá ruházott terheket. Felnéz a falakra. - Még nincs kész. Még jönnek a minták és a szemek, amik lesnek majd rám. Meg a rovarok. Végezetül a berendezések és a növények kerülnek majd be. - avatja be Adriant a terveibe. Valódi dzsungelt képzelt el, amit vegyít a szobájával. Kimegy Adriannal a konyhába. - Nem értek a főzéshez. - vallja be, s újra lesüti a szemét. - Csak olyan dolgokat tudok biztosra elkészíteni, amihez nem kell a tűzhelyet használni. Bár... azokat se mindig. - motyogja.
|
- Hé... Kou... *emeli fel a fiú fejét az állánál fogva, de persze nem durván* - Sajnálom kicsit túlléptem a határaimat... ostobaságokat beszéltem... *néz egyenesen a macska szemeibe, majd tekintete a falra szegeződik*- Ohh még meg se néztem hogy milyen lett a szobád... *kapcsolja fel a villanyt, és nagyon elámul* - Igazán... tényleg olyan mintha nem is egy szoba lenne.... de ahogy látom könyveket még nem pakoltál bele... na sebaj, holnap is van nap... *próbálja kicsit felvidítani, majd lekapcsolja a lámpát és kimegy a konyhába* - Rendben... akkor segíts kitalálni, hogy mit dobjunk össze... *kezd el ő is lázasan gondolkodni a menün*
|
Kou összerándul, ahogy Adrian rányit. Megérmül. Nagy szemekkel néz a férfire. Először fel sem fogja, mit akar. Egy pillanatra attól tart, kirángatja az ágyból és kidobja a hóba, hogy menjen, ahova akar. De aztán felfogja, mi van. Kitakarózik és lassan odaballag Adrian elé. - Éhes vagyok. - vallja be neki bűnbánóan, fojtott hangon. - Segítek. - ajánlkozik. Nem néz Adrianra, lehorgasztott fejjel bámulja a földet. Haja az arcába omlik, hangja komorságról árulkodik.
|
*Adrian feltakarítja a vért, leöblíti a kést, pár percig nézi, majd elteszi a helyére... aztán a rendelőbe megy, hogy ott is mindent a helyére pakoljon, egyszerűen nem tudja elfeledni Kou kétségbeesett arcát, leül a székébe és gondolkodni kezd, hogy vajon mit is kellene tennie... mi lenne a leghelyesebb, de nem tud düllőre jutni Kouval kapcsolatban, túlságosan furcsa neki a srác viselkedése, egyszer így, egyszer úgy tesz... s nem lehet nyomon követni a dolgait... dehát Adrian már ismeri ezt a helyzetet, csak sosem volt benne teljesen... így kicsit megzavarodott a dologtól... pár percig még ül a széken, majd felpattan és rányit Koura* - Nem vagy éhes? *kérdezi a kupacnak* - Elfelejtettem hogy ma alig ettél valamit... összeütök valami gyorsat, de finomat... van kedved hozzá?
|
Szótlanul, sírva hallgatja végig Adriant. Egyetalán nem érti a férfit. Csak azért akarta szabadon engedni, hogy teljesítse az ő, Kou vágyát? Vagy mert már most elege lett belőle? De akkor miért nem teszi meg? Akkor miért nyugtata? Kou nem ért semmit, össze van zavarodva, kiborult és elege van mindenből. Lenéz a kezére. Bekötötték újra. Visszaemlékszik, hogy mit tett pár perce. Megijed magától. Ismét maga ellen fordult, holott annyira utálja ezt magában, mégis a fájdalom nyugtatja is őt. Az a fájdalom, amit ő okoz saját magának, az úgy hat rá, mint a morfium, elnémítja a belsőjében ordító kínt, megszünteti egy kis idő elteltével a testében bújkáló borzalmat, eltompítja az eszét és eufórikus állapotba hozza. Szereti a saját vére illatát is, de a látványtól néha megrémül, úgy érzi, meg fog halni, holott már tudja, hogy ha a karját marja, vágja, csupán mozgásképtelenné teheti végtagját, vagy érzéstelenné, de meg nem halhat, mert túl kicsi rá az esély. Kábultan meg a szobájába. Ledől az ágyra és elgondolkodik a férfi szavain. ~ Ha egy kutyát bántasz, s eldobod magadtól, sose fog bízni többé az emberben. Egy macskalény még úgy nem. ~ állapítja meg a plafont nézve. ~ A félelem érzete mindig ott lesz és a vadság. Ezért nem fogok tudni megváltozni? Mit jelent ez? ~ kinyújtja törött, s immár összekaszabolt karját. ~ Elfogad olyannak, amilyen vagyok, vagy beletörődik és lassan lemond rólam? ~ kérdezi magától. Már nem akar elmenni innen. Tényleg bármire kész lenne most, csak Adrian megbocsásson neki. De nem mondta, hogy megbocsát, csak azt, hogy másnap átbeszélik a dolgot. Leesik a levegőből a keze és félő szívvel kuporodik a takarója alatt össze. Kimegy a fejéből, hogy az ember bízik benne, hogy megkedveli őt. Annyira lázasan töpreng saját kis gondolatocskáin, hogy nem is emlékszik már erre.
|
- Kou... mit csinálsz? *próbál egy kicsit észhez térni, Kou szavai elmosódnak, nem érti hírtelen ezt az egészet... de arra rájön hogy Kou élniakarása valahogy annyia erős, hgy elnyomja a fiúban a szabadságvágyat... * - Senki sem mondta hogy vissza akarlak vinni, vagy ki akarlak dobni... *áll fel és felhúzza Kout a földről* - Csak azt hittem, ezt akarod... és nem egy ilyen kegyetlen ember mellett élni... *emlékezteti a nemrég mondott szóra, ami ennyire megragadt benne... dehát mindenkinek vannak fájó pontjai, Adriannak az esett rosszul, hogy a többi emberhez méri, úgy érzi nem is akarja megismerni őt, pedig tényleg megpróbál Kou bizalmába férkőzni* - Lehet hogy azért mert amikor a chip mizéria elkezdődött, a macskalények sorba vágták le inkább a füleiket minthogy embert szolgáljanak, talán később máshova helyezték őket... *gondolkodik el a dolgon* - Ejnye Kou... most megint sebesült a kezed... kellett ez nekünk? *mosolyog rá nyugtatólag* - Megyek és feltakarítok a konyhában... te pedig menj és pihenj le, sok volt ez mindkettőnknek úgy érzem... holnap majd tiszta fejjel átbeszéljük a dolgokat... amúgy egy dolgot még tudnod kell... ha egy kutyát megversz, bántod, aztán eldobod magadtól... sose fog bízni többé az emberben... legalábbis nagyon nehezen.... ha valaki be is fogadja és kedves hozzá, a félelem érzete mindig ott lesz... és persze a vadság is... talán ezért nem fogsz tudni megváltozni... de reménykedem benne, hogy majd egy kicsit megkedvelsz... *paskolja meg a kandúr fejét, majd elindul a konyha irányába, mintha mi sem történt volna... de persze a vérnyomok emlékeztetik rá, megcsóválja fejét és keres egy szivacsot amivel feltörölhet, eltűntethet minden nyomot*
|
Kou megijed. Felül. - Az enyém a hátamban van. - mondja neki meggyőződését. Mindig érezte, ahogy a szívéig ér a fájdalom, ha az emberek ellen akart fordulni. Lemászik az asztalról. Végiggondolja, mit jelent a szabadság ebben a világban. Folyamatos halált. Ugyanolyan lesz, mint az a kandúr, bizalmatlan, éhezik majd és örökösen féltenie kell majd az életét. Egyszer már kihúzták a Pokolból, most nem kerülhet vissza. Térdre borul. - Kérlek, ne! Bármit megteszek, csak ne küljd el magadtól! - könyörög. - Tényleg bármit... amit csak akarsz... - ebben a pillanatban nem érdekli, ha a testét kell odaadnia, bármivel megfizet a tetteiért és azért, hogy Adrian megtartsa. - Rossz voltam... engedetlen voltam... megvadultam és bunkó is voltam... belátom, hogy hibáztam sokszor, mióta elhoztál onnan, de nagyon szépen kérlek, ne vigyél vissza, s ne tegyél az utcára se! - ügyetlenül összekulcsolja a kezeit és leborul a férfi elé, úgy könyörög neki tovább. - Ha meg akarsz válni tőlem, inkább ölj meg, de ne küldj el magadtól, kérlek! - sírja. - Bocsáss meg nekem! Kérj bármit és én megteszem, hogy elnyerjem a bocsánatodat! - tér vissza újra, mert retteg a haláltól is és attól is, hogy újra olyan körülmények közt kell senyvednie, mint a piacon. Nincs kiút, az egyetlen megoldás, ha Adrian mellett maradhat. Lehet, hogy rossz lesz, de a férfi már bebizonyította neki, hogy nem képes olyan szörnyűségekre, mint amiket megélt már Kou. - Nagyon kérlek, hadd tegyem jóvá a hibáimat! - kuporog tovább a földön. - Bármit megteszek neked... bármit! - bizonygatja.
|
- Igen... én is csak egy ember vagyok... verni meg kínozni akarlak, ez minden beteges vágyam *dörren a hangja* - Én sem akartam Cat halálát... de mit tehetnék ellene? Az emberi faj ilyen, nem lát tovább az orra hegyénél, mocskos és alávaló... de... azt kérdeztem szabad akarsz e lenni vagy sem? *fogja meg a fiú fülét, végig húz rajta* - A chipeket általában a fülbe rejtik... de oly alaposan, hogy alig észrevehetőek... viszont egy kis ultrahang... és máris kiderül merre bújkál... *ül le a székbe ami a rendelőben van, kicsit sem érti magát, túlpattantak az idegei, arcát kezébe temeti*
|
Ernyedt teste nem képes ellenállni Adrian akaratának. Hallja szavait, s csak még mélyebbre süllyed tőlük. Sír. Tehetetlenül sír. - Mazoista vagyok. Nem meghalni akarok, csak érezni a fájdalmat. - mondja percekkel később. - Egy százalék esélyem van, hogy meghalok, ha a karom vágom fel. Ha halni akarnék, a nyakam vagy a combom metélném szét, mert akkor öt perced sem lenne, hogy megments. De a halál... túl kegyetlen. - elapadnak a könnyei, kimerültség, némi sokkosság és fásultság hallatszik csak a hangjából. Talán Adrian nem érti meg, de Kou fél a haláltól. Túl sokszor látta, hogyan halnak meg körülötte és mindből csak az jött le neki, hogy megsemmisülnek, kínlódnak közben. Nem érzi a halált megváltásnak, pláne, hogy megjárta és szörnyűbb volt az életnél is, míg érezte haldokolni a testét. Kábán ránéz Adrianra. Nem érti őt. - Kegyetlen vagy te is. - mondja neki, azzal elfordul tőle.
|
*Adrian eghallja a koppanást, hírtelen felpattan és kirohan*- Kou... Kou... *ismételgeti a kandúr nevét, de aztán felkapja és rohan vele a rendelőbe* - Hogy tehettél ilyet? Nem te mondtad, hogy az öngyilkosság a gyáváknak való? *beszél hozzá, korholja, de persze nem bántja, megpróbálja lefertőtleníteni a sebet és bekötözni, de ha Kou nagyon mocorogna, akkor most akár akarja akár nem, akár érzi akár nem, belenyomja a nyugtatót, amitől valószínüleg pár perc múlva lecsendesül, s ő le tudja ápolni a sebeit* - Mit akartál evvel elérni Kou? Mondd mit? *összegörnyed a padlón, mostmár ő sem bírja, ez már túl sok neki, kimerülten dől a falnak* - Hát legyen... *tápászkodik fel* - Szabad akarsz lenni Kou? Hát akkor én megadom neked ezt a lehetőséget... kívánsz élni vele? *kicsit elborul az agya, s a nyugtató hatására talán Kou sem tud már gondolkodni*
|
Kou térdre borul. A kés megcsillan a kezében. Elöntik újra azok az érzések, s társul melléjük az a rengeteg kép, amit a fekete piacon élt át. A borzalmas kínzások, a halál, a vér, s a szaguk. A fémek, a tűz, az élő holt lesz... - Ne... Miért? Miért ilyenek az emberek? - vágja végig a törött kaját. - Miért kellett elvenniük az életünk? Miért kellett ezt tenniük velünk? Miért nincs senki, aki válaszol? - újabbat vág, s a vér a padlóra folyik a fiú könnyeivel együtt. - Miért nincs senki, aki megvéd minket? Miért...? - elfúl a hangja, a fájdalom görcsbe rántja a karját. - Bárcsak meghaltam volna... bárcsak a nyakam törték volna el a kezem helyett... bárcsak éhen pusztultam volna... Nincs olyan hely ezen a világon, ahol boldog lehetek... - felnéz a plafonra. Önkívületben van, a hangja annyira más, mint eddig. Az egész teste reszket, most maga körül látja a rácsokat, a mocskot, azt a kórságot, ami körülvette. - Senki sem képes elvenni az emlékeimet... ahogy az életemet sem. Semelyik ember nem olyan kegyes, hogy megöljön... mind kegyetlen... mind halálra ítél minket, mindegy, mennyire tűnik jónak... sosem lesznek már jók, mert megölték a saját szívük... - zokogja, s a feje koppan a konyha kövén. A kés kiesik a kezéből, elhagyja őt az ereje és csak fetreng. A vérzés amint akaratlanul magához szorította karját, elállt. Nincs életveszélyben. - Cat...
|
*Adrian érti a fiú reakcióját, nála is elszakadt a cérna, de mint mindig, képes magában tartani, s oly mélyre elnyomni hogy saját magát egye, bemegy a szobájába és gyertyát gyújt, ledől az ágyára, és csak bámulja a plafont, két nap alatt két halál túlságosan sok volt neki*
|
Elüti magától a férfi kezét. - És ő meg is tapasztalta azokat, amik rosszabbak a halálnál! - kiabál még mindig önkívületben. Látszik rajta, hogy nem Adrianra haragszik, csupán rettenetesen kiborult. Elfordul és bánatos-dühös arccal bámulja a földet, mígnem hazaérnek. Bent lehántja magáról a kötést, s a szemétbe dobja. A konyhába megy, ott hosszasan bámul ki a fejéből, aztán ha Adrian nem jött utána, kikeres valamit a fiókból.
|
*Adrian a férfi elé áll, így Kou majdnem őt döfi le, de szerencsére éppen idejében leáll vele, a férfi hagyja had menjen Kou, ő viszont pár másodpercig még időzik, a férfi még mindig csak röhög, vagy éppen szitkozódik, egyáltalán nincs magánál, s valószínüleg erre nem is fog emlékezni... visszamegy a házba, körül akar nézni hátha vannak ott még macskalények akik halálos fenyegetettségnek vannak kitéve, de senkit sem talál, így visszamegy Cathez*- Mostmár együtt vagy a lányoddal.... remélem boldogok vagytok... *elindul hazafelé, ki ebből az istenverte házból, ő is szúrósan néz végig a tömegen, azok lassan szállingózni kezdenek, már nem maradt több látnivaló... Adrian lassan beéri Kout, és a vállára teszi a kezét, igaz csak pár pillanatra* - Néha vannak roszabb dolgok is a halálnál... most legalább boldog... és biztosan szabad.... *fejezi be a mondókáját, s nem is szól hazáig Kouhoz*
|
Kou a torka szakadtából ordít, ahogy Adrian kikerül a részeg pasassal együtt. Értelmetlen, igazából lényegtelen szófoszlányokat ejt ki, közben tovább fetreng, rúgja magát távolabb attól a gyilkostól, de sehogy sem akar elcsendesedni benne az érzés, az a mardosó gyűlölet. Egy pillanatra sem kapaszkodik meg gazdájában, eltaszítja és nekiront az ajtónak, hogy még törött karját is bevetve kiszakítson belőle egy darabot és azzal döfje halálra a férfit. Addig bontja, mígnem sikerül kitépni belőle egy nagyobb darabot. - Megölte! Megölte Catet! - kiabálja. Tudja, hogy amit tenni készül, az rossz, azzal semmivel sem válik különbbé, mint a pasas, de nem bír ellenállni a gondolattal, hogy kimetsze a beleit. Kínozza a fájdalom a csipp miatt, de most mintha az is csak hergelné, ingerelné, nem pedig kínozná. Adrian szavai téritik észhez. - Későn érkeztünk... - ismétli. Gyűlölettel nézi a részeg férfit, aztán ledobja az ajtódarabot, s megszűnik a fájdalom is. A könnyei lepotyognak a hóba, de azonnal megembereli magát. Olyan rideg álarcot ölt magára, amilyet csak tud. - Megesküszöm, hogy a magafajták egyszer darabokban végzik! Még nem tudom, hogyan, de rá fogok jönni. - azzal elfordul, az utcára megy. Rávicsorog és morog az ott ácsorgókra. Nem tetszik neki, hogy bámulják.
|
- Nem tudom... kicsit félek az apaságtól, az nagy felelősség... *feleli neki még mielőtt becsengetne az ajtón... amikor már bent járnak és Kou belemar kabátjába, nagyon meglepődik, megsimítja a fiú fejét, de elereszti amikor az a falba csap, egy kis törmelék omlik le*- Mi történt Kou? *nézi a fiút aki szinte az őrületbe került, elrohan tehát arra amerre Kout látta, megtalálja a nőstényt, elképed... a hulla már azóta ott lehet mióta hazaértek a rendelőből, még ő is érzi ezt az orrfacsaró bűzt, mindezek ellenére végigméri a nő testét.... csúnyán megkínozták, mielőtt megölték, valószínüleg füleit is leégették egy darabon, s meg is erőszakolták, egyik ujját is levágták... most Adrian érzi úgy hogy azonnal elhányja magát, feltápászkodik, elkapja a férfit és akkora öklöst vág a képébe hogy az felesik, legurul a kis lépcsőn ami az ajtóhoz vezet és bele esik a hóba, mivel részeg képtelen feltápászkodni* - Miért? Miért? *rángatja fel a férfit és megint megküldi* - Te utolsó szemétláda! *ordítja szinte kikelve magából*
- Ön is tudja, hogy egy macskalény bűnös ha mással bújik ágyba.. *röhög, s közben megpróbálkozik felállni* - És az a lotyó megtette... ezt érdemelné az összes... halál az összes macskalényre! *ordítja mámorosan* - Tűnjenek a házamból! *lihegi, s közben megint felröhög* - Az összeset kinyírom! *esik vissza a hóba*
- Maga súlyosan beteg... *megy Kouhoz és ha az engedi akkor felszedi a hóból* - Kou! Kou! Nyugodj meg.. már vége, már nem szenved... *megpróbálja kicsit magához ölelni hogy megnyugtassa, de ha még akkor sem tér észhez, akkor csak összeszedi az elszórt holmikat és megvárja amíg lenyugszik* - Már semmit sem tehetünk... későn érkeztünk... sajnálom... *körbe néz, páran figyelik őket, még a kis szőke hajú is, aki útközben bámulta Kout, nem értik mi volt ez a verekedés, ordítozás, csak figyelnek mint minden ember, s senki sem cselekszik* - Menjünk haza... *kéri a macskafiút*
|
Hallgatja Adriant. Meglepő számára, hogy a kölyökkel ugyanúgy bánt, ahogy talán a gyerekekkel tenné. Ettől Kou szívét ismeretlen vidámság tölti meg. Megrezzennek a fülei is örömében, de arcát csak egy pillanatra uralja el a mosoly, aztán nagyon igyekszik közömbös képet vágni, nehogy még többet eláruljon az érzelmeiről. - Te nem akarsz gyereket? - szúrja be a kérdést, amikor Adrian arról nyilatkozik, milyen édesek vagy veszélyesek a gyerekek. Nem igazán tudja, miért kegyetlenebbek egy felnőttnél, de már nincs ideje rákérdezni. Eldönti, hogy a látogatás után majd megkérdezi, mert ez érdekli. Érzi a fura bűzt a pasasról, s máris nem kell erőltetni a zord pillantásokat. Kivillannak a fogai, de nem morog, vagy vicsorog, ahogy szokta, csak eltátja a száját úgy, hogy látszódjanak a fogacskái. Bemegy ő is a házba, majd a gazdája kérésére, bár kérés nélkül is megtette volna, Cat keresésére indul. Szimatol és fülel, aztán gyorsan felkutatja a házat. Egy szobában fekve talál rá a nőstényre. - Cat! - letérdel mellé, de aztán azonnal el is löki magát onnan. A halál bűze megcsapja az orrát. Nem nézi meg a testet, azonnal kirohan a szobából. Visít, mint akit nyúznak, nem lát, nem hall, nem tud megszólalni, az első dolog, amire képes, hogy odarohan Adrianhoz és megragadja a kabátját, hogy abba bújjon el. Tovább visít és a kín nem szűnik meg, ezért megfordul, s a mögötte lévő falat üti be ép kezével. Akkorát üt, hogy a fal azonnal megadja magát, leomlik, ezzel veszélyeztetve, hogy ha még egyszer ilyet csinál, a fél házat magára bontja Kou. De még most sem szűnik a fájdalom, a halál szaga még az orrában van, vinnyog, visít, sikítozik csukott fogai közt tovább, s kivánszorog a házból. Nem bírja tovább a szagot, a gondolatot, hogy ő ott van. Lerángatja magáról a kabátot, a sálat, eldobja őket, azzal a hóba veti magát. Úgy érzi, felrobban, az egész házat ráborítja a pasasra, ha nem hűl le. Fetreng a hóban, a könnyei kibuggyannak az arcán, a farkával ide-oda csapdos, a balját takaró kötés átázik.
|
- Jah hát nem volt semmi gond... egy kicsit féltek a tűtől, de egyikük sem sírt... aztán mindegyik kapott egy szem cukorkát... persze előbb megkérdeztem a tenyésztőüket, hogy szabad e... természetesen igent mondott... de tudod az mindenkit felvidít... mármint a cukorka... ! *mosolyog Koura* - Nem tudom miért nézett... a gyerekek édekesek, sose tudhatod mi jár a fejükben... és hogy melyik a fenevad, és néha nagyon veszélyesek is... sokszor kegyetlenebbek mint egy felnőtt... ne is törődj velük... *zárja le evvel a dolgot, majd megáll egy ház előtt* - Azt hiszem ez lesz az.... *megy be az ajtóig, mivel kerítés nincs.. majd becsenget, de nem nyitnak ajtót ezért újra próbálkozik, végre ajtót nyitnak nekik, a férfi aki előző nap bent volt részegen nyit ajtót, persze már akkor is érezhető volt rajta az alkohol*
- Mit akarnak?
- Cathez jöttünk?
- Cat?
- A macskalénye.... szükséges az orvosi vizsgálat! Merre van a szobája? *lép be nem törődve a férfivel, szinte ellöki az ajtóból*
- Ja az a dög...? Jah... hát ő már nincs itt... *dől a falnak hogy megtartsa magát*
- Mi az hogy nincs itt? *lesz nagyon ingerült, neki löki a férfit a falnak*
- Menjen innen, vagy hívom a rendőrséget... *fenyegetőzik, de Adrian nem törődik vele, beront a szobábkba*- Kou segíts megkeresni...
|
[579-560] [559-540] [539-520] [519-500] [499-480] [479-460] [459-440] [439-420] [419-400] [399-380] [379-360] [359-340] [339-320] [319-300] [299-280] [279-260] [259-240] [239-220] [219-200] [199-180] [179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
