|
Témaindító hozzászólás
|
2010.01.14. 21:00 - |
Korábban a Howoki család háza volt ez a rész, most már Lamento és Teru otthona kap helyet itt. Az otthonuk kevés berendezéssel bír, szegényes kis hajlék, de a kettejük szeretete melegséggel tölti meg a levegőt. |
[474-455] [454-435] [434-415] [414-395] [394-375] [374-355] [354-335] [334-315] [314-295] [294-275] [274-255] [254-235] [234-215] [214-195] [194-175] [174-155] [154-135] [134-115] [114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
- Értem.... de.... az agyam valahogy nem képes felfogni... mitől lehet két személy ennyire más... *kicsit eltér a tárgytól, de azt mondja ki amire először gondol*- Akkor ha nem lehetek a szolgád... leszek az őrangyalod... *mosolyogja s látszik hogy komolyan is gondolja... * - Fontos? *akad meg a szón, ilyen formában még nem közölte ezt a fiú*- Ez a szó tetszik a szívemnek... *fordul fejével Teru felé* - Mi lenne ha most mennénk sétálni?
|
Hát most már feloldódott. Teru pedig kissé fél, mi lesz ezek után. Tart tőle, hogy ha érintkeznek néha, közelebb kerül hozzá Lamento és végül nem fogja tudni visszatartani magába az érzelmeit. Nem beszél róla, miért nem mert soha a kandúrhoz érni. A szájában vannak a szavak, de nem meri kiejteni őket. Egyszerűen csak lenyugtatja magát és odaül a macskaférfi mellé. - Nem kell félned, hogy ha hozzám érsz, bajod lesz belőle. Nem kell úgy viselkedned, mintha egy ostoba szolga lennél az életemben, hisz már mondtam, hogy fontos vagy nekem. Vagyis... - nem néz rá, képtelen rá.
|
- Amíg valaki fel nem oldja a szabályokat, addig azok életben vannak akkor is ha az illető aki adta már meghalt... *néz ő is Terura, tetszik neki hogy végre mosolyog* - Talán abból hittem, amiből te is... *gondolkodik el pár pillanatra, majd elmosolyodik gondolatban, viszont amint meghallja a kijelentést felpattannak a fülei, mivel nem tudja Teru pontosan mire érti... * - Várj Teru így nem jó... mivel annyira belémfonódott minden szabály... nem tudom melyiket érted az alatt amit nagyapád mondott... kérlek mondd el mik az új szabályok... *kéri *
|
- De hát nagyapa már meghalt! - érvel. Megtörli szemeit, majd közelebb kúszik a macskához. Szíve felvidul, sőt, megtelik szeretettel és szerelemmel. Őszintén néz bele Lamento szemébe és elmosolyodik egy pár pillanatra. Aztán észbe kap és gyorsan elfordul. - Fogalmam sincs, miből gondolod, hogy undorodom tőled. - mondja kicsit megkeményítve a szívét, nehogy elárulja szerelmét. - Én azért hittem, mert mindig úgy nyúltál felém, hogy sose érj hozzám. De már értem, miért. Nagypapa meghalt, így az ő szabályai alól mentesítelek mostantól.
|
- A nagyapád parancsba adta... soha semmilyen körülmények között nem érinthetem Terut... *nem néz a fiúra, mindaddig amíg rá nem tér az "undorodsz az emberektől" részre... szeme nagyra tágul, majd végre Teru szemeibe néz* - Nem... sosem undorodtam tőled Teru... hogy... hogy jutott ilyesmi eszedbe... *gondolkodik el* - De te sem értél hozzám sose.... én meg azt hittem te undorodsz tőlem... *dől hátra az egyik szekrénynek*
|
Ahogy Lamento visszakérdez, Teru újra arcát veti a földnek, de már csendesebben sír. Erőtlennek érzi magát. Úgy érzi, nem bírja tovább tartani a testét, összeroppan a lelke és... - Mi? - felpillant. Arcáról lecseppen egy könny, de nem zokog tovább. Mintha csak elvágták volna. Értetlen pislog a kandúrra. - Ezért? - feltápászkodik kezeivel. - Azt hitted, nem szabad? - kérdezi döbbenten. - Én... én meg... azt hittem... undorodsz az emberektől... tőlem... - suttogja.
|
-Mi... Mit miért? *kérdőn néz a fiúra, nem tudja mit tehetne, a parancsnak vagy szívének engedelmeskedjen, szinte leláncolja ez a gondolat* - Teru... *nem képes tovább beszélni, küszködik önmagával és mindennel, látja hogy szükség van rá mégsem mer lépni, tudja hogy a fiú mást mint a nagyapja de nem meri a halott ember szabályait sem megszegni... ekkor jut eszébe, hogy talán Teru nem is tud ezekről a szabályokról, hiszen sosem kérdezte erről a macskát, s ő sem nyikkant erről egy szót sem* - Meg szabad... érinteni Terut? *kérdi,mintha nem is a fiút kérdezné, de a kérdést mégiscsak neki szánja*
|
- Lamento... - mondja ki sírva a nevet. Alig bír megszólalni az őt rázó zokogástól. Elemi erővel vágyja, hogy megvígasztalja őt a macska, de egyszerűen nem képes kimondani. Mélyet szív a tüdejébe, hogy legyen ereje felnézni a kandúrra. - Miért? - kérdezi elgyötörten.
|
*Lamento elkerekedett szemekkel bámulja Terut, nem tudja mit tegyen, fél ismét hozzáérni, azt hiszi így bántja, hiszen benne rögzült a kép ahogy a kezében sír még a kis csecsemő* - Ne haragudj.... nem teszem többé, csak ne sírj Teru... *lelapítja füleit, kezeit rátapasztja, szemét is lehunyja, nem aakarja hallani, se látni ahogy gazdája szenved és ő még csak hozzá sem érhet... már mindent elvesztett, s ha most a fiú is kidobná, talán megszűnne számára az élet* - Kérlek... *inyitja szemét, de még mindig nem képes felfogni a látványt, hallja őt, de bár ne hallaná, legszívesebben eltűnne a szobából, de tudja hogy ezt nem teheti meg*
|
Megriad. Mozdulatlan marad és csak néz Lamentora. Ez az első eset, hogy megérinti őt, legalábbis amire emlékszik. Próbál figyelni mindenre, a kandúr bőrére, az érzésre, hogy végre leomlott közöttük egy fal, s még a macskalény szavaira is, de annyira száguldozik minden a fiúban, hogy szinte fel sem fogja, mi történik vele. Beleszédül. Elkapja valamilyen érzés és nem tud vele hirtelenjében mit kezdeni. Legszívesebben belekapaszkodna Lamentoba és sírna. Fáj neki az, hogy még most is érte aggódik, még most is ennyire vigyáz rá, ahelyett, hogy végre élne. Hisz Teru egy élhető életet kínál neki, legalábbis úgy érzi. Könny gyűlik a srác szemében. Amint azonban a kandúr elugrik tőle és bocsánatot kér, a kamasz összegörnyed és sírni kezd. Ugyanúgy, ahogy éjjelente, most is felszakad belőle a fájdalom. Nem tud megszólalni, még biztosan nem. Fel kell dolgoznia ezt az egészet.
|
- Teru... *a macska kiejti kezéből a tányért, ahogy a srác a padlóba csap... így a spagetti a földön landol, Lamento pedig gyoran felszedné, amikor Teru folytatja a telefonjával, majd belé is bök egy aprót.. igazából alig érzi, kapott már többet is de megérti amit Teru mond, elmosolyodik de amikor folytatja, s egyre hangosabbá válik Lamento megrémül* - Ne mondj ilyet Teru! *kel fel hírtelen, szeme aggódóan csillog, gondolkodás nélkül lendül keze, s befogja vele a fiú száját* - Ha meghallják hogy ilyeneket mondasz megölhetnek Teru! Vagy börtönbe kerülhetsz emiatt... lehet hogy nem vagyok gép, de nem vagyok egészen ember sem... köszönöm, hogy te mégis úgy tekintesz rám... hálás vagyok érte... de a biztonságod fontosabb ennél...*egyetlen szeme is aggódóan csillan meg, majd észbe kap, s hátra ugrik, térdre rogy a fiú előtt* - Nagyon sajnálom... elfelejtettem a legfontosabb dolgot...kérlek bocsáss meg...*most fogja csak fel, hogy mit tett, fejét lehajtja mintha csak a bűntetését várná*
|
Ő is leül a földre, de enni nem tud. Leteszi a villát is a szőnyegre, s nézi a makcsát, mígnem az azt nem mondja, hogy ott neki is fáj. Megdöbben. Sokkal kevésbé ismeri Lamentot, mint gondolta. Ez megijeszti. No meg az, amit még mellékel a fájdalomhoz. Felkapja a villát és megszúrja elég erőteljesen a padlót. - Kiáltott? Nem! Mert padló. - azzal felugrik, kihalássza a zsebéből a mobilját, s azt is megböki a villával. - Felszisszent? Pedig gép. - azzal kertelés nélkül, de finomabban megböki a macskát is. - Ugye, hogy nem volt kellemes? - kérdezi. - Nem vagy gép, Lamento! Érző, értelmes, normális emberszabású lény vagy! Az az emberek szégyene, hogy egy olyan hozzá hasonló fajt, mint a macskalények, elnyom és rabszolga sorsra juttat! Én tudom, hogy jutottunk ide és hidd el, inkább lennék macskalény, mintsem egynek mondjam magam az emberiséggel! - hadarja a szavakat, annyira felbosszantja magát a tehetetlenségén. - Nincsnek rajtad vezetékek, kapcsolók, alkatrészek, amit ha megrongál valaki, leállsz, vagyis nem vagy gép, jogod van éhesnek lenni, fáradtnak, jogod van a boldogsághoz és a szomorúsághoz is. És... és én... azt szeretném... nem is! Azt akarom, hogy ne akarj olyan lenni, mint egy gép! - az akarom szót igen hangsúlyossá teszi, s komolyan néz a kandúr szemébe. - Nekem nem azt jelenti, hogy fontos vagy, hogy kimondom és utána magasról teszek rá, hogy mi van veled. Ha ilyen rossz dolgokat mondasz, mindig feltámad bennem egy forgószél, amivel legszívesebben az egész világot elsöpörném, annyira haragszom az emberekre. Gyűlölöm, amit tesznek a macskalényekkel! Nem őket, csak a tetteiket. - teszi hozzá. Aztán a séta tervére megenyhül és aprót mosolyog. - Kiváló ötlet. - csillogó szemekkel néz rá.
|
- Rendben... ha neked jó akkor nekem is... *elveszi a villát, s megforgatja a kezében mintha csak varázspálca lenne, úgy ér Teru vállához, mintha csak meg akarná nyugtatni... elveszi az ételt, de egy darabig csak nézi, majd ő is nekilát, feszültséget érez kettejük közt, amit eddig még nem tapasztalt, leül a földre és ott majszolgat tovább, közben pedig fel fel pillant Terura, s érzi, hogy súlyosak a szavak amiket kimond... valahogy szükségét érzi, hogy most felálljon, s átölelje Terut, de csak ül a földön és nézi a srácot, a szíve teljesen elszorul ettől a látványtól* - Néha ott nekem is fáj... *vallja be* - Pedig elméletileg nekem nincsenek érzéseim... ha egy gép vagyok, nem szabadna ilyesmit éreznem... valami elromlott bennem? Vagy talán már az elején rosszul voltam beállítva? *kap megint a kötésre, s megszorítja kezével* - Teru... mit szólnál ha majd mégis sétálnánk egyet vacsora után?
|
Feltűnik neki, hogy Lamento elkapja a kezét, de mivel nem tud vele mit kezdeni, inkább úgy tesz, mintha ez teljesen normális reakció lett volna. - Szívesen. - mondja neki apró mosollyal az arcán. Távolabb megy a macskától, majd mielőtt még kézbe vehetné, Teru kapja el a lábost. - Nem, nem! Jó lesz így! - mondja sietősen. Nem akarja, hogy most bármelyikük kimenjen a szobából, ha nem muszáj. Tudja, hogy a némber előadja magát az apjának, s ha egyedül marad, vagy kimegy, az apja fel fogja keresni, hogy beszéljen a fejével. És ezt nem akarja. Inkább az egyik villát a macskának nyújtja, a másikkal ő szándékozik enni. Aztán megkapja a kérdést és annyira zavarba jön, hogy ha Lamento nem akarta tőle elvenni az evőeszközt, valósággal a kezébe nyomja, ha viszont elvette, akkor gyorsan enni kezd. Reszketni kezd a keze, de érzi, hogy válaszolnia kell, hiszen ott van a lelkében a kényszer. Őszinte akar lenni a kandúrral, még akkor is, ha ezzel elárulja magát. - Hát... hát ööö... - most nem mer belenézni a szemébe, egyszerűen látszik rajta, hogy szörnyen érzi magát. - A helyzet... izé... ritka, amikor kiabálok, veszekszem, pedig... sokszor annnnnyira dühös vagyok... - makogja ügyetlenül. Ezek szerint Lamento azt is tudja, hogy pityereg is, sír vagy zokog, mint akinek kitépték a szívét, vagy már annyit sírt, hogy kezdenek elapadni a könnyei is. - Sokszor meg... nagyon fáj. - villás kezét a szívére teszi.
|
*Lamento már ezerszer hozzáért gondolatban Teruhoz, de igazán sosem tette meg... és igazából sosem mondta neki Teru, hogy szabadna-e egyáltalán... most sem ért Lamentohoz... s amint befejezte a kötözést a férfi el is húzta kezét, mintha tűzbe nyúlt volna, úgy kapta el, úgy gondolta, a fiú mégiscsak undorodik tőle... erre is csak rákényszerítette magát, s nem érti, hogy akkor miért is ragaszkodott hozzá ennyire* - Köszönöm... *mondja azért, s a spagettire néz* - Biztosan kihült már... kimegyek és megmelegítem neked.... ha akarod... *próbál szelíden mosolyogni is hozzá de nem igazán sikerül, így csak valamiféle bugyuta fej sül ki belőle* - Teru... *jut hírtelen eszébe valami de nem tudja, hogy megkérdezheti e, így tétovázik, de aztán mégiscsak szóra nyílik a szája* - Mitől vannak este rossz álmaid? Néha kiabálsz álmodban.... erről gondolom csak....
|
Egyszeriben megjelenik előtte Lamento keze. Annyira meglepődik, hogy tátott szájjal néz rá fel. Csodálattal nézi, aztán felvidul. - Köszönöm. - mondja neki mosolyogva. Reszkető kézzel nyitja ki a fertőtlenítős üveget, vattát keres, majd benedvesíti vele, aztán összefogja, s egy csipesszel. Óvatosan nyomkodja a sebre az anyagot, nem akar még nagyobb fájdalmat okozni, mint amekkorát a szer okoz. Nem érinti meg Lamentot, Teru azt hiszi, hogy a macska nem szereti, ha hozzáérnek, ezért nem éritkezik vele sosem. Mikor ezzel végez, gézzel betekeri a kandúr kezét. Nagyon vigyáz, hogy ne érjen hozzá, úgy köti el a gézt is. - Kész. - néz rá fel vidáman. Boldoggá teszi, hogy segíthetett a kandúrnak. - Együnk. - javasolja.
|
*A kandúr valahogy nem tudja felfogni, miért ilyen kedves Teru, s miért lesz szomorú... nagyot nyel, majd oda nyújtja neki a kezét, úgy hogy Teru is lássa* - Rendben.... *lelapítja füleit, s kicsit fél is... de próbálja elfogadni, hogy Teru egy másik ember, más lélekkel, s tulajdonságokkal megáldva...mégis nehéz neki... pedig lassan egy éve él már a fiúval... s most először érezte azt, hogy mindent amit eddig tett, valahogy fel kell fognia egy régi életnek, s ebben az újban kell élnie, ami Teruról szól*
|
Teru persze hajthatatlan, odamegy a ládikához és előszedi a kötszert, a fertőtlenítőt és várakozón felnéz Lamentora. Igenis aggódik. Most már vele van, az ő szabályai szerint élhet a kandúr és mégis... még mindig berögzött dolgokhoz ragaszkodik, holott már sokkal nagyobb a szabadsága is. Szomorú lesz, ahogy lassan rájön, hiába erőlködik, a macskaférfi nem fogad el tőle ilyen kedvességet. S azt is érzi, hogy többek közt azért nem, mert nem akar hozzáérni. Lehajtja fejét Teru, az ágyat kezdi nézni. Megkordul a gyomra, de nem reagál rá semmit.
|
*A macskaférfi vissza dugja zsebébe a kis diát, még pedig jó mélyre* - Értem... *lenéz a földre nem akar Teru szemeibe nézni, úgy érzi és mindig is arra nevelték, hogy ő csak egy alantas faj, aki nem egyenrangú... amikor meghallja, hogy mire készül Teru ellenkezni kezd* - Nem szükséges... nem lesz semmi baja, sose volt... ne aggódj miatta... *próbál meg ellenkezni... régről ismeri már Terut, ő már rég nagyapja szolgálatában élt amikor a fiú született és gyakran járt át hozzá. Megesett egyszer, hogy a nagyapja Terut a macskára bízta, ő persze semmit sem konyított a gyerekekhez, s amikor az sírni kezdett. az ijedtségtől elejtette, s bár semmi baja sem történt, attól fogva tilos volt neki Teruhoz nyúlnia, sőt jól el is verték érte, tudja, hogy Teru már nem egy sírós kisbaba mégis belérögződött a dolog*
|
Elképed a hallott szavakon. Még sosem kapcsolta össze az égő dohányt és a halált, de most valahogy megijed ettől. Bűntudat fogja el. Rápillant az éjjeliszekrényre, s elhatározza, hogy a szobájában sosem gyújt rá többet, sem akkor, amikor Lamento ott van. Bár ahogy megüti a fülét, hogy a kandúr nem akarja, hogy meghaljon, máris változik benne a dolog és teljesen le akar szokni. Boldogság tölti be a szívét és bátran ránéz a macskaférfire. Nem tetszik neki, hogy nem akarja bekötni a kezét, de nem mer segíteni neki. Valahogy mindig úgy intézték, hogy sose érjenek egymáshoz, márpedig az egy ilyen akcióval könnyedén megszakadhat. Mégis sajnálja a kandúrt. Hisz az ő hibája, hogy ezt csinálta magával. Köteles hát segíteni neki. - Nem kötelességből teszem. - mondja neki komolyan. Aztán hátra rakja kezeit, jelezve, nem fogadja el a tekercset. - A nagyapám neked adta. Csak akkor adhatod nekem, ha búcsúzol tőlem. - belenéz a kandúr szemébe, látszik rajta, hogy nem viccel. Pár pillanatig csak nézi őt, aztán felsóhajt. - Bekötöm a kezed. - jelenti ki.
|
[474-455] [454-435] [434-415] [414-395] [394-375] [374-355] [354-335] [334-315] [314-295] [294-275] [274-255] [254-235] [234-215] [214-195] [194-175] [174-155] [154-135] [134-115] [114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
