|
Témaindító hozzászólás
|
2019.02.11. 23:06 - |
Peter ebben a házban nevelkedett. Szülei valójában nem voltak gazdagok, de az évek során felgyűlt a vagyonuk, így Kei-ben is vettek egy házat. Ezt sem volt szívük eladni, hisz tudták, innen indultak. |
[249-230] [229-210] [209-190] [189-170] [169-150] [149-130] [129-110] [109-90] [89-70] [69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
Hagyta, hogy magamellé húzza, de nem húzta fel a lábait. Inkább úgy ült, hogy a lábait lelógatta, csúnya dolog ilyesmire gondolni, de azért, hogy bármikor, ha úgy adódna, akkor fel tudjon állni. Viszont mégis Peter mellett maradt, ott ült mellette és hallgatta őt, a hangját, a szavait, minden ugyan olyan volt, ugyan az a kedves hang szólt hozzá, amit szeretett.
- Hát... én... - piszkálta a kezét. Nem tudta, hogy mit is kérdezzen, nem akart csak úgy direkt dolgokra rákérdezni.
- Nem fog úgy tűnni, mint egy vallatás? Mármint csak úgy kérdezgetni, az... az olyan furcsa - nézte a két kezét inkább, szíve gyorsan vert, bár ez mindig így volt, mikor kettesben volt Peterrel, régebben is, bár most más volt az okozója.
- Az elmúlt fél évben én úgy éreztem, hogy csak Adrian terhére voltam... - mondta ki halkan, holott Adrian soha nem mondott neki ilyesmit, de Nedim úgy érezte, hogy csak bajt hoz rá is.
- Nem is vagyok fekete szívű, mégis mindenkire bajt hozok - lapult le a füle. Nyugodt hangon beszélt a cica, nem sírt, mert nem volt értelme.
- Hogy mire vágyok? - nézett Peter szemébe, mikor feleszmélt, hogy mit kérdezett tőle a férfi.
- Csak... Egy nyugodt életre, veled... - pirult el picit, de ott már elfordította a fejét.
 |
Peter szelíd mozdulattal indíotta el saját kezét, amivel behúzta maga mellé Nedimet az ágyba, ha hagyta, de remélte, hogy nem fog elmenekülni. - Mit szeretnél tudni rólam? - nem húzta közel magához épp csak maga mellé, nem ért hozzá, direkt. - Ha bele gondolok valóban... én se tudok rólad sok mindent... szóval jó lenne ha mesélnél nekem az érzéseidről és az elmúlt dőszakról. Látszik, hogy Adrian mellett sokat fejlődtél. Mellettem sem kell vissza fognod magad, nem szeretnélek bezárni... szóval... csak mondd el mi az amire vágysz. - kérte.
 |
| Igaza volt Peternek, mindenben igaza volt, hiszen valóban tudta a cica, hogy ez neki mekkora fájdalommal jár, hiszen ez előtt mindig hozzá érhetett. Megölelhette, megcsókolhatta, de most nem… Nedim nem engedi neki, legalábbis nem akart túl közel lenni hozzá testileg, de lelkileg nagyon szeretne közel lenni hozzá. Amit mondott neki a férfi, kicsit elkeserítette, majd lecsapta a fülét és úgy nézte a kezét, amit felé nyújtott. Nyelt egy hatalmasat.
-- Oké… Akkor talán menni fog… - remegett meg a hangja kicsit, hiszen azért a múltat nem tudja elfelejteni, hiszen régen, mikor gyerek volt nem történt ilyesmi vele, könnyebb volt nyitni Peter felé, bár most pedig ott volt a szerelem, amit iránta érzett. Az erős volt benne. Óvatosan, kissé félve, de megfogta Peter kezét.
-- Én… Így is keveset tudok rólad és… Nagyon jó lenne még többet tudni - nézett a férfira, de nem mozdult, még mindig az ágy előtt állt, de még mindig fogta Peter kezét.
-- Szeretném újra kezdeni, hogy minden jó legyen… Hogy új életünk legyen - szipogott kicsit. |
- Csak légy olyan, amilyen, ne erőltess semmit se magadra.. nem áll jól neked a hamisság. - mondta már kissé nyugodtabban, látta a cica próbálkozásait. - Nem ígérhetek én sem többet neked... olyan leszek, amilyen lenni tudok, se több se kevesebb. Attól mert változtál te sem lettél roszabb Nedim... és én így is szeretlek téged... habár azért bevallom rosszul érint... mármint hogy nem tudlak úgy magamhoz ölelni, hogy ne félj őlem, epdig nagyon szeretném, mégis én próbállak megérteni csak... nagyon nehéz úgy tenni mintha hűvös lennék irántad. Valójában... szeretnélek a karajiabn tartani téged, de beérem avval is, ha nem menekülsz el. - nyújtotta felé a ekzét hogy vissza invitálja az ágyba. - Mi lenne ha onnan kezdenénk ahonnan elindultunk? Akkor sem bíztál bennem... persze ez nem uyganaz... de újra meg kell ismernünk egymást...
|
Kicsit megingott, mikor Peter azt mondta neki, hogy nem tudja, hogy mi lesz ez után. Ő azt hitte, hogy a férfi biztos abban, hogy képesek lesznek helyrehozni a dolgokat, de most, hogy már ő se tudja, akkor Nedimnek mégis honnan kellene tudnia gyerek fejjel?
- Nem tudom... talán... ugyan olyan nem, de próbálkozhatok, hogy... hát, hogy ugyan olyan legyek, mint régen - piszkálta a kezét kicsit tanácstalanul. Szeretett volna odafeküdni Peter mellé, de azért még nem merte. Nagyon szerette volna, de félt. A saját érzelmeitől félt, de ezzel Peter is tisztában volt.
- Sokat változtam, rossz irányba, de szeretnék olyan lenni, aki régen voltam. Az a macskalény, aki a félelmei ellenére is vidám és... és... - akadta meg kicsit, majd nyelt egy nagyot.
- Szóval én tényleg igyekezni fogok, hogy ilyen legyek - nézett Peterre, majd végül őszintén elmosolyodott. Kicsit haloványra sikerült, de igyekezett.
- Csak miattad, mert én tényleg örülök, hogy itt vagy, még ha... ha nem is látszik - húzta el a száját, majd zavartan oldalra pillantott. Zavarba jött picit valamiért.
|
Hagyta a kölyköt menekülni, úgy érezte itt már semmit sem tehet, megpróbált mindent őszitén átadni nedimnek, ha a macska mégsem érti... talán majd idővelváltozik a helyzet? vagy el kell válniu egymástól? Lehet, hogy nem kellett voln haza jönnie? - rengeteg kérdés fogalmazódott emg a fejében, míg a kandúrka a fürdőben volt. Már nem tudta mi tévő legyen, hogyan is adja át az érzésit, hogyan vezekeljen? Összekuporodott és emgpróbáltgondolkodni ezen. Mikor a fiúcska megszóalt felkapta a fejét és felé nézett. Hallgatta őt de már nem tudta mit feleljen... mit is mondhana? semmi sem biztos... - Nem tudom. - válzolta őszintén. - Ez rajtad is múlik. Én agyon szeretném, ha olyyn lehene, mint régen, de... nem leehtek a helyedben, nem láthatom át te érzéseet és ne lehetek kéeps legyőzni te feélelmeidet, hsz azok nem az enyémek. Te mit gondolsz? Képes lennél olyanná lenni mint régen?
|
| Nedim soha többé nem akarta bántani Petert és ezt most, ettől a pillanattól kezdve eldöntötte. Soha nem akar se testi, se pedig lelki fájdalmat okozni neki, mert abba valószínűleg ő is belehal idővel.
-- Em… Emlékszem rá, de szeretném elfelejteni, mert az az én hibám volt - szipogta, és mikor elengedte őt, kicsit fellélegezett. Most már újra tudott rendesen lélegezni, nem érzett fájdalmat a mellkasában. Amit mondott neki, mikor a fülébe suttogott egyszerűen nem tudta, hogy mit is kellene tennie most, csak nyugodt életet akart élni Peterrel.
-- Rendben… Én… Segíteni szeretnék neked ebben és minden másban is - szipogta, majd zavartan elfordította a fejét inkább. Óvatosan kimászott az ágyból, de csak azért, hogy megmossa a kezét.
-- Elmegyek, megmosom a kezem és felöltözök - motyogta, majd néhány pillanat múlva ruhákkal a kezében a fürdőbe ment. Lesikálta a kezéről a vért, de talán a kefe felsértette a bőrét. Túl sokat mosta, túl erősen akarta eltüntetni Peter vérét a kezéről, pedig alig volt olyan. Lassan fel is öltözött, kimenet óvatosan Peterhez a szobába.
-- Én… Izé… Tényleg sajnálom, hogy miattam ilyen sok mindenen kellett keresztül menned és, hogy én most… Nem viszonzom ezeket - állt meg előtte, lehajtotta a fejét, farkát ide oda csóválta idegesen.
-- De most már ugyan olyan lesz mint régen? Minden ugyan olyan lehet? - kérdezi kissé naívan. |
- NEm számít... ez nem fáj. Meg aztán... nincs ebben semmi szégyellnivaló... emlékszel?.. még biztosan emlékszel arra hogy én is bántottalak téged, mikor emgijedtem és kétségbe estem, amiért eltűntél... a te fájdalmad sem kevésbé elhanyagolható... ha kell marcanglj szét Nedim, de ne fojtsd magadba... a könyneid a bánatod a fájdalmad... mind tudni akarom. Érezni akarlak, hogy mellettem vagy. - lassan a füléhez hajolt, s bele súgta. - Szükségem va rád.. nagyon. - búgta rekedtes hangon, majd óvatosan elengedte, hagyta menekülni, ha akart, úgy érezte elég sokk volt ez a cicának, nem akarta tetézni. Habár eltökélte, hogy nem adja fel, szép lassan vissza akarta hódítani ezt a cicát. - Csak akkor élhetünk tovább normálisan... ha együtt legyőzzük a démonainkat... mert hát nekem is vannak. Mit gondolsz? Segítesz nekem.. és én segythetek neked?
|
Valóban szeretett volna elmenekülni, sokkal nehezebb volt szembeszállni ezekkel az érzésekkel, mint mondjuk egy emberrel, aki bántani akarja... Most már így gondolja, de lehet, ha arra kerülne a sor, megint pórul járna. A szavak hallatán tudta, hogy mit kellene tennie, de nem bírta megtenni. Pedig csak át kellett volna ölelnie Petert, de most még nem tudta. Közel akart lenni hozzá, de nem tudta megérinteni úgy, ahogy szerette volna. Hevesen bólogatott, hogy megértette, amit mondott neki.
- Oké... én... megpróbálom - nyelt egy nagyot, mert gombóc keletkezett a torkában. Amint kijavította őt, elmosolyodott. Igaza volt Peternek és Nedim is így gondolta. Keze picit megremegett, mikor rácsókolt. El akarta rejteni, mert szégyellte, hogy bántotta Petert.
- A karod... Megint megsebeztelek - sütötte le szemét. Rosszul érezte magát emiatt, vadállatnak gondolta magát, ami bántja a gazdáját, a szeretett férfit, aki nem ezt érdemli.
|
Peter érezte, jól esett volna neki ha a cica jelét adja valdi érzéseinek, de már az is sokat jelentett számára, hogy nem lökte el mgától, s elmondta az érzéseit. - Ne menekülj... száálj szembe azokkal a rossz érzésekkel,a démonokkal amik fel akarják falni a szíved... te csak rám... ránk figyelj. - kérte. - Nem nehéz... hanem lehetetlen. - javította ki a cicát, s rácsókolt a cica véres kezére.
|
Most már nem ellenkezett, mikor Peter megölelte őt, de a férfi talán érezhette, hogy a cica még mindig máshogyan éli meg ezeket az érintéseket, mint ahogy azt eredetileg kellett volna és ahogy régebben megélte őket. Szipogott még egy kicsit, hagyta, hogy Peter csak úgy ölelje, de ő maga még képtelen volt visszaölelni. Szeretett volna, de nem volt rá képes még. A kölyök csak megingatta a fejét, nem tudott már mit mondani neki, nem is akart. Bőven elég volt neki, hogy itt volt mellette, hogy visszajött épségben, az, hogy megkérte a kezét és ő igent mondott a férfinak. Ez most már örökké fog tartani és ezt ő is így érezte.
- Nehéz lett volna elfelejteni téged... - mondta ki végül megint kissé zavartan, hiszen Peter eléggé kulcsfontosságú szerepet töltött be Nedim életében Adrian mellett. Ez más volt. Peter csókolta meg őt először, be élte át első szexuális élményét, vele akar maradni örökké.
|
Peter is csendbe burkolózott, de érezte ahogy Nedim szép lassan kezd megnyugodni. Nem ért hozzá újra, nem piszkálta, testének melegsége, szívének lágy dobogása mindent elmondott helyette is. A macska törékeny szavai kilendítették állapotából, s óvatosan, magához ölelte a kandúrkát. - Örökké... -lehellte, s valahogy megtörve könnyezni kezedett, ahogy érzelmei a felszínre törtek. - Én is szeretlek... nagyon nagyon szeretlek Nedim. Bocsáss meg, hogy ilyen sokáig tartott, míg rájöttem...
|
Nedim nem volt mérges vagy dühös, nem érzett haragot, leginkább csak mérhetetlen tehetetlenséget, hiszen egy olyan világban nőtt fel, ahol az érzelmek kezelésére senki se tanította meg, csak arra, hogy mit szabad és mit nem. Azt, hogy hogyan kezelje gyerekként az ilyen helyzeteket senki nem mutatta meg. Két apró kezét összetette, ujjain ott volt Peter vére. Amint a homlokára csókolt, megremegett és lehunyta a szemét. A könnyek már csak néha potyogtak végig az arcán, majd légzése is kezdett normalizálódni.
A macskalény olyan apróra kuporodott össze Peter ölében, mint még soha. Nem nyúlt hozzá, kezét szorosan a saját mellkasához szorította, miközben egész teste reszketett, farkát behúzta, füle lelapult, majd Peterre nézett.
- Örökké? Veled marahatok örökké? - szipogott, majd nyelt egy nagyot. Kezett megnyugodni, légzése lelassult, talán most már azt is hagyta volna Peteernek, hogy hozzá érjen, ahogy ő akar. Főleg így, hogy önkéntelenül is bekucorodott az ölébe. Kívánta a férfi melegségét, azt, hogy vele legyen, de az érintéstől még félt. Lehet, hogy most megnyugodott, de ki tudja, hogy mikor esik megint pánikba. Főleg, ha újra idegen emberek közé kell mennie.
- Szeretlek... - nézett rá kissé kipirulva, tekintét fátyol borította, elmélyét egy kicsit furcsa nyugodt kör lepte el.
|
Fájdalom hasított a szívébe, ahogy a cica ellenkezett, nem akarta bántani, de nem akarta elhagyni sem... micsoda groteszk gondolat... ha vele akart maradni, ha szeretni akarta, msot fájdalmat kellett okoznia neki és összetörnie, hogy később ismét felépíthesse... mégsem félt, igazából nagyon is bízott Nedimben... de nem várhatta el tőle, hogy felnőttként gondolkodjon. Érezte ahogy küzd, ahogy kezébe mart, de még csak fel sem szisszent, az igazi harcok valójában bensőjében dúltak. Látta, hogy a kandúrka küzd, végig simított hát az arcán. - Nem kell többé egyedül harcolnod Nedim... - sebéből lágyan szaladt ki pár tompa vércsík, de nem érdekelte. - Egyikünknek sem kell... légy rám dühös, mondd ki amit érzel, add ki rajtam a haragod... de aztán... maradjunk együtt örökre... - búgta lágyan, míg apró csókot lehellt homlokára, ahogy azt mindig is tette, sose mondta ki a kandúrnak, de számára ez a bizalma jele volt.
|
Nedim egyáltalán nem számított arra, hogy Peter ismét magához húzza őt. Szinte sokként érte, ahogy a karjaiba zárta, pedig ő mondta, hogy képtelen most még elviselni. Újra megmerevedett a teste, csak arra tudott gondolni, hogy mennyi fájdalommal jár ez az egész, az ha van mellette valami és hozzá ér.
- Neh... - tiltakozott. - Peter... Peter... Ne csináld! - próbált a kölyök kimenekülni a szeretett férfi karjaiból, de az nem hagyta. Nedim pedig annyira megijedt ettől a hosszan tartó ölelléstől, hogy önkéntelenül is belemart a férfi karjába, ahogy az a kandúrkát ölelte. Teste lesokkolódott, az agya csak azon járt, hogy Peter hazajött, de mégsem képes örülni annak, hogy a karjai közé zárja. Végül a sírás abbamaradt, legalábbis a hang, de könnyei még mindig folytak. Aztán mikor Peter ránézett és azt mondta neki, hogy ha elhagyja, akkor nem bocsát meg többé neki, úgy törték össze a kölyök szívét, mint valami apró porcelánt.
Ha nem viszonozza ezt, akkor az felér azzal, hogy elhagyta őt... Azt Nedim nem akarta. Aztán feleszmélt, hogy karmaival sebet ejtett a férfi karján, nem durván, de bővel elég volt ahhoz, hogy a cica keze, ujjbegyei véresek legyenek. Az amúgy is fehér arca teljesen elsápadt, ahogy a kezét nézte. Pánikszerű félelem ült az arcára, majd Peterre nézett.
- Ne... Én... Nem akartalak bántani! Nem! Nem akartam! - ismételte kissé hisztérikusan, majd mind a két tenyerét az arcába temette, majd előre dőlt, pont a férfi ölébe, majd óvatosan, még mindig remegve egyik kezét felemelte és belemarkolt Peter felsőjébe. Küzd a saját démonaival, közel akar lenni Peterhez, de mégis távol akar lenni tőle. Az érintésétől, de mégis... ami az előbb történt arra emlékeztette, hogy milyen magányos volt, míg nem volt itt vele.
|
A férfi figyelte a cica minden egyes rezdülését. Ennyire megváltozott volna? Talán igen... s mégis Peter képtelen volt levenni róla a szemét, a síró rca sem tudta eltántorítani, az sem, hogy eltolta magától, valahogy egy pillanat alatt más szemlélet futott át az agyán. - Ne gondolkodj butaságokon. - avval vissza húzta magához, nem törődve most avval sem, hogy Nedimnek ez mennyire fájdalmas. Ha most nem teszi meg ezeket a lépeéseket csak még roszabb lesz, míg nem annyira eltávolodnak egymástól, hogy el kell engednie a macskát,ezt oedig aztán már végképp nem akarta. A karjaiba zárta, akkor is ha Nedim ellenkezett, kapálózott, rugdalózott, vagy sírt... ha most hagyja kicsusszani a kezei közül talánm soha többé nem lesz képes hozzá érni, talán nem elsz újra ereje megtenni, félni fog akölyök könnyeitől, fájdalmas vergődésétől... de most... most olyan nyugalom járta át mint még soha, szerette volna ha Nedim is érzi ezt. Hogy az ölelése más mint másoké, hogy a lehellettének lágy melegsége csak anynit jelent, hogy életben maradt, hoghy élni akart.. kettjükért. Kettejük jövőjéért, melyet nem hagyhat kicsusszanni a karjai közül. Percek teltek el és a fekete hajú csak ölelte a cicát, lágy tompaság suhant át a fején, pár pillanatra kizárta a külvilágot... majd végre megtört a jég, s képes volt Nedimre tekinteni, akkor is ha mindkettejüknek ugyanolyan fájdalmas volt. - Többé... nem engedhetlek el... ezért kérlek ne menekülj előlem, és az érintésemtől. Én csak szeretni akarlak, ha elhagysz... nem bocsájtom meg.
|
| Amint kivette a kezéből a tálcát, a cica tudta, hogy mi fog következni. Hozzá fog érni, hozzá szeretne érni, de Nedim nem volt biztos abban, hogy ő is akarja. Akarta, legbelül mégis félt az érintéstől, de azzal is tisztában volt, hogy ez Peternek mennyire fontos, hogy ő nem tud enélkül élni. Nedim levegő után kapkodott, mikor a férfi magához ölelte, nagyon gyorsan szeretett volna megnyugodni, de egész idő alatt remegett. El akarta mondani Peternek, hogy ez neki fizikailag és lelkileg is fájdalmas, de nem merte elmondani.
-- Tudom… Tudom, hogy neked ez fontos… Hogy hozzám érj, hogy érezd, hogy itt vagyok, de én…. én képtelen vagyok rá. Fáj, félek, nem akarom, hogy neked rossz legyen ez, hogy én ilyen lettem - sírta el magát a kölyök. Ebben a kérdésben teljesen magát hibáztatta, hogy nem volt képes változni, vagyis változott, de rossz irányba.
-- Nem bírom ezt, még ha rólad is van szó… Nem megy… Nem tudok ugyan olyan lenni… Ugyanazt érzem, mint te… Sajnálom - bontakozott ki az ölelésből még mindig pityeregve. Hónapok teltek el úgy, hogy senkit se engedett közel magához, még Adriant se, neki is hosszú időbe telt és a cica félt, hogy Peternek ez annyira fontos, hogy nem fogja megvárni, míg hozzászokik az érintéséhez. Nedim pedig annyira rágörcsöl már most a dologra, hogy még nehezebb lesz újra megszoknia. Hiszen Peter az egyetlen, akivel majd újra intim kapcsolatba fog lépni és ez is megijesztette,hogy nem fog neki menni és megunja egy idő után ezt a férfi. Hiszen ő felnőtt… Neki erre szüksége van. |
Az erőtlen hang felé fordult, látta, hogy a kölyök küzd a szavakkal, az érzéseivel, hogy nem tudja hogyan is formálja meg azt ami kavargott benne, mégis mikor elmondta, peter szerette volna megölelni... óvatosan kivette a kezéből a tálcát, alrébb tolta és közelebb kúszott hozzá, megfogta Nedim vállát és magához húzva átölelte. - Nem kell félned semmitől... szeretlek.. még mindig... az tartott életben, hogy mindvégig csak rád gondoltam... minden egyes fájdalmas nap, nélküled... annyira értelmetlennek tűnt. Én is azt érzem amit te... szeretné vissza kapni azokat az időket, de már nem mehetünk vissza a múltba... viszont ha mindketten akarjuk,akkor a dolgok változhatnak, jobbá válhatunk. Én is... undorodom magamtól, és annyira sajnálom... de ha te... így is szeretni tudsz, biztos vagyok benne, hogy képes leszek a változásra. Az érzéseim semmit sem változtak irántad... csak te számítasz nekem. Még ha változtál is, ha nem olyan vagy mint régen... senki sem marad ugyanolyan... érted? -próbált a szemébe nézni.
|
| A kölyök kicsit talán túl hirtelen hunyta le a szemét, mikor Peter közelebb húzódott hozzá, de mikor megérezte, hogy csak letörölte a szája széléről a kakaót, újra pislogva tekintett rá. Nem félt tőle, és tudta, hogy a kéz, ami felé nyúl se fogja bántani, de mégis… képtelen volt kiverni a fejéből a gonosz emberi érintést. Még nem bírta különválasztani mindig a kettőt. Néha sikerült… Néha nem.
Zavartan, lecsapott fülekkel nézett félre, mikor azt mondta neki Peter, hogy még mindig édes és ez semmit se változott. Elpirult, így hát nem is mert a férfira nézni. Aztán kicsit összezavarodva nézett rá, hogy most már felejtse el, amit mondott neki, mert Nedim biztos, hogy nem akar vele menni.
-- Ez nem igaz… én… - kezdett bele a kölyök kissé félve a mondandójába. Nem biztos, hogy sikerül neki elmondani az érzéseit, mert nem kellett eddig soha se ilyen nyíltan elmondania, de most mégis úgy érzi, hogy Peternek tudnia kell, és el kell mondania újra, amennyiszer csak lehet.
-- Én szeretnék elmenni veled oda, de… Nekem szabad? Mármint én… Macskalény vagyok, minket nem engednek be akárhová - hajtotta le a fejét picit elszomorodva.
-- Szeretnék veled lenni, szeretnélek szeretni, de félek tőle… Félek az érzéstől. Félek, hogy fájni fog - törölte meg könnyes szemét a cica, de nem nézett rá, kezét ökölbe szorította és remegett.
-- Ugyan azt szeretném visszakapni, amit elvesztettem… én csak ezt akarom, de már nem ugyanolyan vagyok, mint régen… Félek, hogy már nem fogsz szeretni és csalódni fogsz, mert már nem vagyok ugyanolyan - szipogta, majd abbahagyta a beszédet és végül óvatosan Peterre nézett. |
Peter viszont hajthatatlan volt, bármit megtett volna, hogy eltörölhesse a múltat,a rossz érzéseket... mégis ő maga sem tudott szabadulni tőlük. Bűnösnek érezte magát ahányszor megérintette Nedimet, éppoly taszította mint amennyire vonzotta a cica látványa, bőre, hangja... ő is alig merte beismerni magána ezeket a kusza és érthetetlen érzéseket. Amikor Nedimnek kakós bajsza lett ajka felett, önkéntelenül is elmosolyodott rajta, majd közelebb húzódott hozzá és óvatosan letörölte. - Örülök.. van ami semmit sem változik. Még mindig... nagyon édes vagy. - engedte el és a saját rántottájáért nyúlt, enni kezdett, de nem ment közelebb Nedimhez, a kérdéseire is csak pár percel késővv felelt.
- Még régebben megígértem neked, hogy elmegyünk egy melegvízű forráshoz... találtam egy jó kis helyet, nincs is túl messze. Arra gondoltam... még akkor, hogy ott bizosan jól éreznénk magunkat... de... talán nem is karsz velem sehova se eljönni, sajnálom... nem gondoltam bele, csak... már olyan rég várok arr, hogy elvigyelek, de felejtsd el... itthon is eltölthetjük az időt.
|
[249-230] [229-210] [209-190] [189-170] [169-150] [149-130] [129-110] [109-90] [89-70] [69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
