|
Témaindító hozzászólás
|
2010.01.17. 15:26 - |
Ez volt az első ház amit az emberek felépítettek ezen a földön... sosem rombolták le, ez amolyan jelképe lett Ru városának bár már semmi tekintélye sincs...
|
[51-32] [31-12] [11-1]
*A kutya különösen hosszú szempillája szövevényes árnyékot vet arcára. Megszeppenten bámul a jövevényre, akár egy holtra vált kisnyúl. Nem érti a lány szavait, a megbocsátani képtelen ellenségeskedést és elítélést.. s hogy még neki áll feljebb, mikor betrappolt a birtokára..s elmenni sem hajlandó. Kívánncsivá teszi a különös csengés Rana hangjában, de egyszerre valahogy fél is tőle. Félrebiccentett füllel, szinte szimatolja a rosszkedvet.. s azt találgatja, vajon rá érti-e azt a szörnyűséget, ami még a borzalom után is követni véli a leányt.. ez a gondolat kétségbe ejti, bűntudata támad, de egyebet képtelen tenni, mint mély sóhajjal nyugtázni, még egy személynek keserítette meg az életét..*
|
*Erősen hallgatózik s bámul a sötétbe. Felfigyel a kölönös hangokra, s egyből meg is sejti mi folyik ott az árnyak között. Egyszer csak a düh kerekedik felül rajta. * - Nem illik utánozni a vendéget...* Mondta fölényesen és szigorúan, majd arcát elfordítva bámult ki az utcára. Most sűrű köd fedte el a helyet. Még a holdsugarak se jutottak át a vastag leplen. Rana mély levegőt vett, s lehunyta szemeit. * - Nem csak neked lehet rossz az életed... * Jegyezte meg csöndesen, de már sokkal gyöngédebben, azonban még mindig hangjában ott csengett a beképzeltség. Lekuporodott a küszöbbre, átkulcsolta lábát, s arcát elrejtette. Elmerengve hallgatta mi folyik bent, s egyre jobban fájt neki az amit ott hallott. * - Egyszer menekülök el ebből a keserves életemből, és akkor is mivel találkozok? Hát ezzel...* Motyogta könnybelábadt dühös tekintettel, s gőgösen méregette a feketeséget. *
|
*Azuna hallgat. Nem olyan felszínes, sértődött hallgatás volt ez, hanem mély és tartalmas. A lány minden szava behatol a szívébe, akár egy tőr, felsebzi a lelkét. Újabb és újabb gúnyal megmérgezett kést döfnek belé, fülei lelapulnak, igyekszik nyöszörgés nélkül elejteni a könnyeit. A csepp koppan a padlón, a lány a szájához kapja a kezét, mint aki túl sokat fecsegett.. a sós cseppektől alig bírja kivenni a holdsütötte alakot, csak szipog, s még inkább a falhoz simul, bele a koszba és a semmibe.*
|
- Talan bűn eljönni egy teljesen elhagyatott kis viskóba, ami távol van a város gonterheltségétől? *Súgta gúnyosan az árnyak felé, s mély lélegzetett vett. Kiegyenesedett, s leporolta rúháját, próbálva valamennyire visszanyerni méltóságát. * - Te már csak tudod mire van szükségem.. ugye? * Vetette oda cinikusan a sötétségnek, majd sértődötten megfordult. * - Mutassam? Hát akkor csak nyitsd ki a szemed... Elvégre nem tudom mi is lehetsz te, de nem véletlenül vagy ott a homályban.. nem? Csak látsz a sötétben is... * Csipkelődött még mindig kissé sértődöttet játszva az idegennel. Élvezte hogy az ennyire fél tőle, pedig csak egy gyenge nő, aki senkinek se lenne képes ártani. A vörös magassarkújába visszabújt, s most a kijárat felé indult. Cipője hangosakat koppant az öreg fapadlón, persze minden egyes pillanatban szelíden pislogott a sötétbe, nem -e bújik onnan elő valami. Megállt az ajtóban, s várt. Az idegen most jól láthatta, ha akarta, hiszen a hold olyan erősen sütött oda, mintha direkt reflektorfénnyel akarná kiemelni a behatolót. *
|
-Azuna *felelte önérzettel hangjában az ismeretlen* -mit keresel itt ? *tudakolódzott* -semmi nincs itt, ami szükséges volna neked.. * a kutyából persze csak a félelem beszélt, mi nagyobb volt a szelíd bizalomnál minden teremtmény iránt.. hangja kissé remegett, ahogy maga is reszketett* -mutasd meg magad *szólította fel bátortalanul, s már fontolgatta a menekülésre használható egérlyuk hollétét..a rejtőzködő lény biztosan nagyobb nála..elvégre nála mindenki nagyobb.. és a hagja is, bár halk, mégis erőre utal.. a kutya combjára csavarta vékonyka farkincáját, s a sötétbe fülelt*
|
*Erősen koncentrált a sötétbe, hogy meglássa az idegent, de a hangjából ítélve inkább egy törkékeny hóvirágnak tűnt, mint egy hatalmas bükkfának. * - Én Rana vagyok.. És te?* Motyogta halk, elhaló hangján, s egyre beljebb lépett a sötétbe. Mostmár kíváncsivá tette ez a csilingelő hang. Feszülten várta mit tartogat számára a sötétség, s ez az ősrégi ház. Nagyot nyelt, s még egy nesztelen lépést tett a homályba, maga elé tartva kezeit. Lába egy tompa, szögletes tárgyba botlott.Végig tapogatta a szálkás, durva felületű fa ládát majd mélyet sóhajtott. A szíve végig a torkában dobogott. * - Semmiképp sem háborgatnálak.. * Susogta a sötétbe nyájas hangon.*
|
*A hasonlóan élettelen visszakérdezésre nagy kő esik le a szívéről. Nem lehet egy hatalmas férfiteremtés, de az, hogy ember, ismerve balszerencséjét, esélyes volt..*- azt kérdeztem, ki vagy? *szólt ismét élesen, még mindig nem mutatta meg arcát, előbb a másiktól várta a felfedést.* - jobb, ha nem háborgatsz..*szedte össze minden bátorságát, apró teremtés volt, mégis szorult belé annyi spiritusz, hogy óriásnak hitettesse el magát..*
|
*Rana kezeibe temette arcát, s engedte hogy könnyei lágyan hulljanak a piszkos talajra. A neszre rémülten húzódott össze. Nagyot nyelt, s teljesen kiszáradt torkával motyogott valamit a sötétben. * - Ki szólt?* Lehelte halkan a sötétbe, remélve azt hogy csak képzelődött. Lassan feltápászkodott, de még mindig erősen a falhoz lapulva fürkészte a sötétséget, hátha előtűnik valami. Vörös, lakkozott magassarkúiból kibújt, hogy könnyebben nekiiramodjon majd a kinti sötétségnek, ha esetleg most egy útonállóval futott össze az éjszaka közepén. *
|
*Tompán csengő tüsszentés törte meg a csendet. A lány megtörölte poros orrát, fátyolosan tekintett körbe. Most dugta csak ki fejét a mocskos dobozok közül, haján pókháló selyem feszült, egy pillanatig sem törődött ezekkel. Természetes velejárójának tekintette az életnek, látszott, hozzá van már szokva, nem finnyáskodik, bár bőre hamvas, teste törékeny, akár egy szál nárcisz. Füle megbillen a zörejek hallatán, farka izgatottan megfeszül.* -Ki van ott? *csendült fel hangja félénken, de határozottan. Gyöngéd női hang volt ez, s nem számított túl sok kellemre a környezetéből fakadóan..*
|
*Halálos csend járta be az egész utcát. Csak néhol ciripelt egy két tücsök, s a város fényei is homályosan villogtak a messzi távolban. A langyos későnyári szellő komótosan rázogatta a korhadt fák száraz ágait. De most valami mégis megtörte ez a nyugott idilli némaságot. Egy rubinvörös magassarkú lomhán kopogott végig az öreg, repedezett járdán. A kihalt utca sötéten vízhangozta a fiatal betolakodó vontatott lépteit. A hangzavar abba maradt, s most a hosszú barnahajú hölgy egy omladozó, dohos ház előtt álldogált. Habozva méregette a szúrágta, öreg tölgyfa ajtót. Hófehér arcárán szomorkásan csillogtak vissza a hold lágy, kíváncsi sugarai. Lassan nyikorgott az ajtó. A ház üresnek tűnt, s árnyasan hívogatta a hölgyet a sötétségbe. Szája szélére most egy halovány mosoly ült ki. Szimpatikus volt számára ez a nesztelen, idős épület. Valószínűleg már évtizedek óta várta, hogy valaki belépjen... Akárcsak a saját háza, ami már szinte rideg, s túlságosan merev a kihaltsága miatt. * - Nem értem... Mit is keresek én itt? * Súgta maga elé egy mélyet sóhajtva, s belépett a sötétbe. Nem is értette mit vár ettől a helytől. Talán csak egy kis rokonszenvet. Az üres, sivár lélek talál egy kietlen, elhagyatott házat. Szeme szomorúan keresett valamit a sötétben, de reménytelenül... Fájdalmasan dőlt neki a nyírkos falnak, s csúszott a poros fapadlóra.*
|
Ez volt az első ház amit az emberek felépítettek ezen a földön... sosem rombolták le, ez amolyan jelképe lett Ru városának bár már semmi tekintélye sincs... |
[51-32] [31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
