|
Témaindító hozzászólás
|
2010.01.12. 22:46 - |
Ezen a helyen nagy a csúszásveszély, eért óvatosan kell megközelíteni, halak nincsenek a patakban, esetleges ivóvízként funkcionálhat, de jobb ha a szennyezettség miatt nem iszik belőle senki.
|
[56-37] [36-17] [16-1]
*A fiú nem szól, s ez a hallgatás nyomasztóan telepedik mellkasára. Nem véletlenül kérdezte, amíg felelet nem jön, valóban nem csinál semmit. Csak vár, reszketve-égve, türelmesen, Goyukoért. A srác arcát végigszeli a drágakőtestű könnyecske, s a szőke már nem kétséges a válaszban. Fülei megrándulnak, ahogy ráeszmél, nem tud olyat cselekedni, hogy meg ne bántson valakit valahogy, még ha a legjobb szándék vezérli is, és még ha önfeladásnak becézi is.. ez az egyszerű, embernevelte fiú minden döntésében helyesen cselekszik, s ha csak egy kicsit volna Goyuko kevésbé fénylő, a szőke egyszerűren önnön lényével már rég eltompította volna őt. Lekúszik a fiúról, érzékeli hangsúlyán, hogy maga sem tudja mit beszél, mégis egész valójával koncentrál rá, hogy kitörölhetetlenül emlékezetébe vésődjön ez a néhány leheletfinom elutasító szó. * -Jó. Értem. Ne magyarázkodj. *szól valamivel hűvösebben, mint tervezte. Megvárja, hogy kifolyhassanak Goyukoból a szavak, s csak utána kívánt válaszolni, ám ahogy a srác magához húzza, minden összefüggő gondolata szertefoszlik, átöleli a fiút, ahogy egy törékeny rózsaszálat érint az ember. Ennyit tud ő. Ennyi. Ő csak ennyi. Igazából Goyuko mást keres.. mert tőle soha nem kaphat olyan álomvilágot, amiben az élni szeretne. Kötődés... ezek a szavak már olyan ezerszer átíródottak benne, s Goyukonak is bizonyosan mást jelent. A fiú mindent megtenne érte, nem kérdés. S ő még csak arra sem képes, hogy kitalálja, hogyan szeresse viszont. Ilyenkor szokta kívánni, bárcsak minden macskához rögtön mellékelnék egy használati utasítást is. Sok dolgot megkönnyítene..
- Nem haragszom *suttogja* - te ne haragudj *kéri, s ha a srác engedi, kibontakozik az öleléséből, leevickél a kanapéről, a mécsesek előtt áll meg, ahogy nem is olyan rég tette. Vörös-arany csillámok táncolnak arcán, míg hogy Goyuko szemét kerülje, a lángocskákat követi tekintetével.* - most erről nem tudok mit mondani *kezdi vontatottan* - szerintem a rossz személybe szerettél bele. Ez a dolog fájni fog még neked nagyon, vagy távolságtartó vagyok, és harcolok ellened, ahogy mindig ezelőtt, vagy égek, de akkor minden szenvedélyemmel.. hogyha nem bírod ezeket a kontrasztokat.. nem kérheted hogy legyek valami langyos középút, annál rosszabb halál nincs a világon.. és hogyha szeretsz, nem akarod elvenni ezt a természetem.. *levegővételnyi szünetet tart, majd visszapillant a fiúra* - de mivel én is szeretlek, és tudom, hogy ez neked fájna, nem akarom, hogy vállald *közli nemes egyszerűséggel, visszafordul a gyertyához, szótlanul nézi tovább. Pár perc néma álldogálás alatt valami lezajlhatott benne, mert a mécsest elfújta, s érzelmektől mentes hangon megszólalt ismét* -Aludj. Pihenned és gyógyulnod kell. Addig vigyázok rád.. * az utolsó mondatot csak elmotyogta... ekkora hazugságot.. hogy ő, Cryspus vigyáz valakire.. egy szúró, tövises kis bogáncsnak érezte magát, ami bekerült egy jól ápolt virágoskertbe. Bárhogy mozdul, szúr, karcol. Még akkor is, ha elmenne onnét, hogy ne bántsa őket.. mert nem akarattal kívánta mások vérét, egyszerűen ez volt a természete. S a szőke gyűlölte azokat, akik bántanak másokat.. gyűlölte hát saját magát is.*
|
Érzi, hogy nemhogy nem lökte el őt szőke hercege, de még szorosabban is húzza magához. Újra megremeg. A szíve vadul ver, fullad így, hogy elbújt, ne lássa Cryspus az arcát ebben a zavarba ejtett pillanatban, s nem tud úrrá lenni ezeken, ami csak még jobban beletaszítja a paradox érzelemkavalkádba. Apró kis szusszantás bukik ki a száján, ahogy a kandúr megkéri nagyon nyomatékosan, hogy vagy most állítsa le, s ezzel hazudja azt, hogy nem vágyik erre, vagy pedig adja át magát neki. Mit tehetne? Élete értelme olyan helyzet elé állította, amiben nem hozhat helyes döntést beszéd nélkül, ám képtelen megszólalni. Engedi magát visszatolni az ágyra, majd szinte azonnal eltakarja kezével az arcát. A másikat is használná, ha tudná, de nem tudja. Ez megüti a szívét újra, de aztán visszacsöppen abba a képtelen helyzetbe, ami ezelőtt volt és még most is tart. Éllel vág Cryspus következő mondat a fiú mélyébe, tágra nyílt szemekkel néz fel rá, aztán rögtön elfordítja a fejét, amint kérdés alá vonja. ~ Szólalj meg, te marha! ~ kötelezi magát, de hang nem jön a torkából. ~ Azt fogja gondolni, hogy visszakozol. ~ folytatja, majd könnycsepp gurul ki a szemeiből, végig az orrán, annak a hegyéről pedig le a fekhelyre, amelynek szövetén súlyos hanggal szétterül. - Használjam ki? - kérdezi, de érződik rajta, hogy nem ura a szavainak, miután túlesett a döbbeneten, amiért sírva fakadt, most kimondja, ami megoldhatja szorult helyzetét. - Nem ezt akartam. - kezdi hangsúlytalanul. - Mindennél jobban vágytam egy kötődésre, arra, hogy egymáséi legyünk, de nem így. Tudom, hogy ócskaság álomvilágban élni és azt remélni, hogy a 'fogjuk-egymás-kezét-és-boldogok-vagyunk' nem élhető életforma, de valahogy így voltam ezzel az egésszel. Mert... mert... - most kezd visszatérni a tudata, most kezdi felfogni, hogy beszél és azt, hogy mit. - Mert... engem... bár már biztos rájöttél... de nekem... kellett volna... tudod... Netanival... És gyűlöltem érte Netanit, undorodtam tőle és a gondolattól, hogy meg kell tennem, ha nem akarom, hogy élve megnyúzzanak, vagy megerőszakoljanak. - visszafordítja a fejét Cryspushoz és gyorsan belemar a hajába. - Félek. - mondja ki gyorsan, azzal ha a szőkeség elhúzódna, ő nyomná fel magát utána, hogy ne lehessen tőle távol újra, ha nem, magára húzná. - Mindennél, még az életemnél is jobban szeretlek és... és én... én gondolni sem merek olyanra, ami... ami kettőnkkel így történne... nekem... nekem még kell... kell idő... hogy várd meg, amíg... nem is tudom... felkészülök? De hisz ez butaság... soha nem készülnék fel, de nem akarom azt kérni, hogy csak tedd meg! - kezd gyorsan beszélni a zavarodottságtól, végül befogja a száját. - Neharagudj. - szűri ujjai és fogai közt.
|
*Goyuko mondatai nem győzik meg. Tagadhatatlan tényeket próbálna megcáfolni a fiú, csak hogy a szőke bűntudatát enyhítse, s ettől még nyomorultabbul érzi magát. Micsoda fiú ez.. mentené a gyilkosát. A szavai szívből jönnek, ám Crys nem tekint ilyen elfogultan önmagára, s szemében már nincs bocsánat. Amit Goyuko tett őrültség, hát micsoda tébolyító személy kellett ahhoz, hogy ezt kiváltsa belőle? Hallgatja a fiút. Sokkal mélyebben figyel rá, mint eddig bármikor, s póbálja megérteni azt a gyermeki tisztaságot, ami ilyen végtelenül logikus kérdést fel tud vetni. Válaszolni persze képtelen. Egy élet harcát oldaná meg, ha tudná reá a feleletet... ~Orvoshoz kéne vinni~ ismétlődik magában a gondolat, minek megvalósítása lehetetlen. A jelen körülmények közt, lassan elködösülő belátása szerint ez a legtöbb, amit tehet. Magához húzza a srácot, még szorosabban. Érzi bénító félelmét, ártatlan zavarát.* -Goyuko..*szólal meg mielőtt bármit is tenne* -most állíts le.. ha nem akarod.. ha nem akarsz *suttogja, a fiút gyengéden visszanyomja az ágyra, hogy tisztán láthassa tekintetét.* -túl sokat játszol a ki nem mondott kívánságokkal..*hangja komoly, valami szokatlan szelídséggel megtoldva* - nem ezt akartad? nem erről álmodtál? itt van sóvárgásod tárgya.. használd ki.. vagy küldd el, de most küldd el.. mert én nem állok meg félúton.. *közli nem mint fenyegetést, hanem mint betartandó játékszabályt. Crys, bár szégyellte, de amióta elváltak, képzelete vissza-visszakalandozott Ranhoz. Hergelte magát a fekete démon és a furcsa fiú románcával... s azzal, ki őt választotta, nem sokat törődött. Vagyis igyekezett észre sem venni.. minden erejével azon volt, hogy nem hogy ne szeressen bele, még túlzott rokonszenvet se érezzen Goyuko iránt. Erre jön az a szuicid hajlaimaival, és minden önvédelmét összetöri... pedig olyan más fiú volt ez, mint Ran. Leginkább azért, mert ő szerette. Ez a kötelék mint görnyesztő súly telepedett a macska mellkasára, szokatlan, csaknem ismeretlen érzés az egy vad kandúrnak, hogyha szeretik, s a megszelídítésére is képesek.. s ahogy Goyuko átfogta a nyakát, mintha láncai volnának a finom ujjacskák. S ő önként beleugrik a csapdába, s vállalja rabságát is, ha az a zöldszemű macskafiúnak csak egy percnyi örömöt is okoz.. őszintén azt akarta, hogy boldog legyen. *
|
Az az egyszerű ki visszamorgott mondat Goyukot rémséges gondolatok közé hajítja. Úgy érzi, ő is kifordult magából és nem érti, mivé lett. Vagy azt, hogyan válhatott ilyenné. Eredendően benne volt a testében ez a lény is, ez az őrült, nem gondolkodó, szerelmes, vágyódó, elvakult személyiség? Ezek után hogy bízhatna magában? Hiszen akár gyilkos is lapulhat a lelke egy bugyrában. Hát ezeken gondolkodik, míg Cryspus távol van. Felriad szinte, amikor a kandúr újra megjelenik, olajbogyószín szemei kerekre tágulva merednek rá a szőkeségre, aztán amint felismeri, megnyugszik és hagyja, hogy a karjába vegye. Még mindig furcsán érzi magát, ugyanakkor boldog is, amiért ilyen közel lehet ahhoz, akit esztelenül imád. Feltűnik neki ez az érces hang, de nem tulajdonít nagy jelentőséget neki. - Nem, most nem kell. - válaszol így, holott igent akart volna mondani. Aztán a másik suttogni kezd és a fiú nem tudja, hogy feleljen. Őszinte legyen, vagy kezdje védeni a herceg büszkeségét? Aprót sóhajt, fejét elfordítja, s a testetlen sötétségben valami kidomborodó formán nyugtatja meg pillantását. - Én is. - mondja végül keserűen. Amint Crys mozgásba kezd, kíváncsian kezdi figyelni. Megint csak meglepi őt ez a lény, azt várta volna, hogy mint a legtöbben, majd mozdulatlanul marad és megengedi magának, hogy folyjanak belőle a szavak, erre nem. És ettől megint csak csodálja őt. Válaszolna neki, hogy hiszen látja, mennyit harcol most magával, de nem teszi. Nem tudhatja igazából, mit él meg ez a macskalény. Még a saját érzéseit és gondolatait sem hajlandó megismerni, hogy ne kelljen újra és újra szembenéznie egy ténnyel. Egy ténnyel, ami félelmetesebb a kivágott karmoknál, a lecsiszolt fogaknál, a háziasított neveltetésén. Egy ténnyel, amit nem tud, hogyan oldjon meg. Fél karral úgy érzi, esélye sincs az életben maradásra. Még Cryspusszal sem. Mert ő sem lesz mindig vele. Már épp belemerülne ennek mélységébe, mikor a beszéde kiszakítja. Hálás ezért, de aztán a szavak egyre jobban meglepik. Nem tud nem a kandúrra nézni, mikor azt állítja, gyűlöli magát. Olyan őszintén, egyenesen és kétségbeesve bámul rá, amilyet még elképzelni se lehetett volna. ~ Hogy tudja gyűlölni magát? Kinek van igaza, aki szereti, vagy aki gyűlöli őt? ~ villannak át a kérdések a fején, de szinte fel se fogja őket, hiszen kétségbeesetten kapaszkodik a pillanatba, hogy lássa, érezze, értse, mi van most a szőkében. - Az én hibám. - fejezi be csendesen a mondatát. - Nem te mondtad, hogy álljak egy pisztolycső elé. Nem te mondtad, így hát az ötlet az enyém és innentől kezdve az egész ballépés engem terhel. - közli vele egyre elszántabban, ahogy egyre elszántabban hisz saját magának. - És én sosem tudnálak gyűlölni. - teszi hozzá ezt már újra a maga hangján, őszintén, de halkan, mintha a kimondása valami misztérium lenne. - Én... - lesüti szemeit. Hogyan is érzi magát? Hirtelen megrohanják az agyát a gondolatok. Elvörösödik és kellemetlenül kezdi érezni magát, hiszen annyi sok paradoxon bújt most meg az érzései közt. Takarót terít rá, majd elé ül Cryspus, majd olyat mond, amitől zavarba jön. Szóval már nyilvánvaló, mit érez. Lesomja füleit és még csak pillantani sem mer a szőkeségre. Majd szinte abban a pillantásban, amiben a kandúr fülei lelapulnak, az övé megemelkednek és félretéve mindent, Goyuko ránéz. - Ha meg tudnám mondani, mit szeretek benned, nem téged szeretnélek, csak azt a tulajdonságodat, melyet kiemelnék a sok közül. - kezdi diplomatikusan. - Én azt nem értem, mit gyűlölhetsz magadban. És azt, hogy ha ez így van valóban, miért nem változtál olyanná, amilyet el tudsz viselni. - osztja meg gyermeki őszinteséggel gondolatait. Felismeri, hogy megváltozott egy szemvillanás alatt a helyzet és kicsit meg is riad. - Ti-tizen-hat. - dadogja. Érzékeli, hogyan húzódik hozzá közel a másik, egy szerelmes erre ki van élezve. Farka felkunkorodik, mint valami rugó, szemei azonban elkerekednek és rámerednek Cryspusra. ~ Ma felnőtt leszek??? ~ kérdezi magában ijedten. ~ Mit jelentsen ez? ~ folytatja. Aztán a helyzet kísértetiesen hasonlóvá válik egy korábbihoz. Azzal a különbséggel, hogy most már tudja mire vélni egy másik lény közeledését és ez a kandúr élete szerelme. De vajon elég ez ahhoz, hogy ne meneküljön el? Zakatol a fejében ezer gondolat, próbálja forgatókönyvét átírni, hiszen eddig Crys nem vonzódott hozzá, szinte észre sem vette, s most tessék, egyszeriben ott van, igen szorosan simulva hozzá, őt érintve és Goyuko nem tud mit kezdeni vele. Átöleli a kandúr nyakát, arcát a nyakához fúrja. Ha már ennyire közel van, megérinti, talán nem löki el, ha ezt teszi. Most érezheti a macskaférfi, ahogy ez a srác megremeg. - Zöldeket beszélsz. - suttogja neki elszorult torokkal. Mérhetetlenül ellentétes, ahogy összecsap benne a félelem és az öröm, szomorúság és értetlenség. - Nem buta vagyok, azt hiszem, értem, mire akarsz utalni... - kezdi félénken, be azonban nem fejezi, csak szorosan fogja fél kézzel a macskát, mintha többé el nem akarná engedni. Úgy hiszi, két kézzel szorítja, de valójában balja ernyedten lóg oldala mellett.
|
*Goyuko kérdése meghökkenti. Bár költőien volt feltéve, s a szőke nem is óhajt rá válaszolni, mélyen emlékeibe ás. Távol áll tőle ez a ragacsos, cukormázas lánykarajongás, s a hideg is kirázza, hogyha belegondol. Ezt ő nem tartja szerelemnek, egy gyerek képtelen ilyen érzelmekre. A szerelemben ennél jóval több van, s ehhez semmilyen zsarnoki kisajátítást hozzá sem lehet mérni.* - Nem a szerelem tette szörnyeteggé.. nem válhat egy ember olyasmivé, ami eredendően ne lett volna már benne *morogja. Hosszú percekkel később a szőkeség tükörképe a sötét ablakon villan, szakképzett betörőként egyetlen mozdulatával sem csap zajt. Eltűnik, s hogy bent mit cselekszik, már rejtély. Egyszer aztán újra felbukkan, épp olyan ármánylón surranó szellőként, ahogyan elnyelték az árnyak.* -Nincs benn senki. Nekünk hagyták üresen *közli fanyar mosollyal a helyzetjelentést, Goyukot ismét a karjaiba veszi, s pillanatok alatt beszökken vele az építménybe. Kitapogatja az első kanapét amit találni lehet, belehelyezi a sebesültet.* - Kell valami fény? *érdeklődik. Hangjából még nem tűntek el a védőfalak, ugyanolyan ércesen, karcosan cseng, hogy már magát is bántja mindez. Felsóhajt. Terelné a szót. Most is azt teszi, mindig azt teszi. De szembe nézni az igazsággal, meztelenül, komolyan, egyenesen.. erő kellett volna hozzá, s ennek a macskának az élete folyamatos küzdelem. Kimerült közben erősnek lenni ahhoz, ami lényeg. Omlik le benne valami, érzi a mellkasában lévő súlyokat, hogy terpeszkednek, és milyen bántón pöffeszkednek gondolatain és megrögzött viselkedésén. Ezek tartották eddig életben... s most útban voltak. Páncélként feszültek, hogy Crys még önnön magához se férjen hozzá.. hogy legyen így képes befogadni Goyuko lényét?* -sajnálom.. ezt az egészet * suttogja, szinte csak leheli a szavakat. Hagyja beszélni a szívét, érzelmei formálják a szavakat, ő csak az eszköze a megnyilvánulásuknak. Mégis, fél belepillantani abba a tiszta, önzetlen szempárba, inkább valami pótcselekvésbe kezd, s gyufaskatulyáért matat. A nappaliként szolgáló kis térségben foglaltak helyet, ebből nyílt egy apró folyosó, a beüvegeztetett terasz, min át ezüstlő nyalábok simogatták a macskák tincseit, s a minimalista konyha, minek bútorzatán barátságos mécsesek ücsörögtek.* -Te nem tudod, milyen nehéz nekem ez.. *folytatja Crys, míg meggyújt néhányat közülük* - hogyha újra kezdhetném.. egészen másképp történne minden.. *mormogja* -gyűlölöm magam *pillant fel a fiúra, de rögtön le is kapja róla tekintetét* - az hogy ide kerültél.. az.. az.. * halkul el végül. Elfogytak a meggyújtandó gyertyák. Muszáj a fiú szemeibe néznie.* - És még csak annyit sem tudok, hogy megkérdezzem, hogy érzed magad.. hogy képes legyek neked segíteni.. hogy jóvátegyem amit okoztam.. egyszerűen képtelen vagyok ilyen dolgokra, tudom, hogy te sosem fogod megérteni.. más világból vagyunk, mást hazudunk magunknak.. *világító, szinte égő szemekkel kíséri Goyuko arcának minden rezzenését. Fáj neki levenni a maszkjait, mikor azok már úgy a húsába égtek. Ráterít egy könnyű, finom plédet a fiúra, s maga is leül az ágyra vele szemben.* - Nem tudom, mit szeretsz bennem.. mivel, mondtam, én gyűlölöm magam.. mindig is gyűlöltem, s értehetlen, hogy tudja ezt a természetet bárki is elviselni.. te pedig az életed adod érte.. *szava ismét elakad, fülei lebiggyednek, s Crys tovább kotorászik lelkében, hogy tartalmával Goyuko elé járuljon. Egészen kiszolgáltatottá akar válni a fiú előtt.. neki akarja adni mindenét, ahogy a srác is érte adta volna.. ~ Mondd meg kérlek, mit vársz tőlem ~*gondolja a macska, s ahogy felteszi magában a kérdést, nyilvánvalóvá válik a válasz is. Lehunyja szemét, s mikor ismét kinyitja, a zöld íriszek is másképp villannak, száján ismeretlen mosoly játszik. * -Hány éves is vagy te?* kérdi láthatatlanul közelebb araszolva a sráchoz* - de mindegy is.. mától felnőtt leszel *kúszik egészen közel, míg a két test közvetlenül egymáshoz simul, míg bőrén érzi a finom bőrt, sajátos illata vegyül sajátjával, felszakadó lélegzete tölti be az éj űrét. A fiú fölé magasodik, végisimít arca élén.* - Itt vagyok előtted.. úgy, ahogy mindig is kívántál. Nincs több maszk, nincsenek díszletek, leomlottak mind. Itt már csak én vagyok.. úgy, ahogy senki nem lát.. úgy, ahogy csak te láthatsz. Mezítelen gondolatokkal, érzésekkel, mezítelen lélekkel, mezítelen testtel..
|
Lekonyulnak fülei, ahogy Cryspus makacsnak nevezi, ezzel jelezve, megadja magát, igaza van. Teste elernyed, s ő ügyetlen nyúlik el, mintha kifogyna belőle a spiritusz, az életerő. Lehunyja szemeit és csak sóhajt. Most már butaságnak tűnik a pisztoly elé állni, remélve, ez a szőke lény elfut. Tudnia kellett volna, hogy nem. S most már hiába korholja magát, már hiába. Nem ismeri Cryspust, ez az igazság. Szereti, de mit? Őt? Akkor ismerné, nem? Nem tudja, még sosem érzett így. Fogalma sincs, azért áldozta volna fel az életét, mert ennyire imádja őt, vagy azért, mert komolyan hitt benne, hogy hagyja meghalni őt ez az isteni teremtmény. - Kei egyik legrégibb nemesi családja, melytől retteg a többi, szálljon magába? - kérdezi keserűen, szinte mosolyogva. - Ha be is jutsz a házba, ki már nem jutsz élve. - közli ezt már fagyosan Goyuko. Félőrültté teszi a gondolat, hogy az, akiért meghalna, hogy ő tovább élhessen, önszántából a halálba megy. - Esélyed sincs Netani közelébe menni. - jelenti ki, majd erőtlen a hátára fordítja magát. Esetlenül gördül, ráfordul saját béna kezére, s a válla őrülten kezd fájni, ezért ha segít neki valaki, ha nem, addig mocorog, míg a fájdalom el nem múlik. Kínlódó képpel igyekszik, de míg végre fel nem bír ülni, az arca egyre legyötörtebb lesz. Aztán kócosan, félig mámorban úszva az előbbiektől, ránéz Cryspusra. - Volt már beléd szerelmes egy lány? - kérdezi tőle szinte sötéten. - Netanit láttam, hogy változtatta át a szerelem, láttam, ahogy a barátnőmből szörny lesz. - vallja be őszintén. Mondaná tovább is, de nem meri. Úgy érzi, magáról árulna el túl sokat, ha folytatná, ezért elfordítja a tekintetét és nem beszél tovább erről. Még ezek után is védelmezné Netanit is, de érzi, ha megteszi, azzal a kandúrnak okoz fájdalmat, vagy csak feslegesen feldühíti. Megint sírásra készteti ez az egész. Aztán megrémül. - Nem... - ellenkezik a szavakra elesetten. - Én miattam. - próbálja meggyőzni erőtlenül Cryst. - Én döntöttem így. Én nem gondoltam jobban végig. - folytatja, de egyre rosszabbul érzi csak magát. Sosem kenné a szőkeségre azt, ami történt, mert valóban ő döntött úgy, hogy ő fontosabb a saját életénél is. Elmenekülhetett volna ettől a helyzettől még mikor elkezdte felfedezni a szerelmet magában. Netanival is viselkedhetett volna másképp. Az egész eddig vezető út döntések láncán át vezetett eddig. De ezt hogy mondhatná meg Crysnek? Sehogy. Csak nézi, ahogy kétrét görnyed és kínlódik, amitől újra sírva fakad. Akkor hagyja csak abba, amikor karjába veszi őt a macskaférfi. Annyira meglepődik, hogy elfelejt tovább sírni. Elvörösödik és inkább arcát a kandúr felsőjébe fújra, hogy ne lássa. Boldognak érzi magát ebben a rémes helyzetben, mert végre igazán közel lehet ahhoz, akit imád. Lesomja füleit, farkát bekunkorítja és csak lapul a macska karjaiban. Nem is mer megszólalni, hiába kérdezi őt. Annyira zavarban van, annyira kezdi érezni, hogy ez a helyzet elég paradox. Aztán mégis tud olyat mondani Cryspus, amitől kis, vékony morgás kezd megformálódni Goyuko torkában. Ép kezével belemar a kandúr felsőjébe és bosszúsan felnéz rá. Hozzávágna szavakat, végül eltűnnek az érzelmei, mert önzőségnek hiszi őket. Elnémul és elernyed, csak a saját hasát bámulja tovább. Nem biztos benne, hogy jogosan vágta volna a szőkeség képébe, hogy sokkal jobb döntés lett volna Vanella házában meghúzniuk magukat, még akkor sem, ha így gondolja. Inkább megpróbál most az egyszer megbízni annyira Cryspusban, hogy rábízza magát, megbízzon a döntéseiben és a képességeiben. Most már nem próbálja tovább fékezni, visszafogni, gátolni. Hiszen azt imádja benne egyrészt, hogy öntörvényű és vad. Akkor miért akarja megszelídíteni? Hogy az övé legyen? Sose lesz. Cryspus nem olyan. Felsóhajt, ahogy erre ráébred. Nem ellenkezik, hagyja magát otthagyni és vakon reméli, a kandúr visszatér hozzá, méghozzá sértetlenül.
|
-Makacs, mint az öszvér. Látod, ha a fejébe vesz valamait, akár meg is hal érte *korholja visszafordulván Crys a sebesültet, hogy saját megalázott érzetét enyhítse. Milyen dolog ez? Érte a halálba rohanni?! Szerelmes bolond.. mindig öngyilkos...* -messze laksz? *kérdi a kutyalényt, aki erre kelletlenül bólint. * -Én nem fogok menekülni *jelenti ki eltökélten, mintha a fiú előbbi gondolataira válaszolna* - Rohadtul elegem van az egészből, hogyha az a kis liba vissza meri tolni a képét, a saját kezemmel fogom megfojtani, hogyha hozza a hiénáit, hát istenem, gondolja majd sakkban tart, mih? Szálljon már magába.. hát hol él ez, ki ez? Hogyha nem volna rám itt szükség már a piciny nyaka körül volna az ujjam *támad hirtelen szavaival a kutyára, mintha az tehetne az egészről*- nem fogok ugrálni egyetlen ember kedve szerint sem, nem tettem eddig, nem is fogom senki miatt.. de hogy valaki a legjobb barátjába eresszen golyót.. tényleg, igazi emberi lelke van annak a csajnak.. *ismeri el megvető undorral hangjában* - nézz rá *kiált Vanellára, Goyukora mutatva* -nézz rá.. nézd meg! Miattam sír.. miattam került ide... miattam halna meg, miattam bénul le, miattam érzi úgy magát, ahogy.. miattam! *fakad ki, izzó szemei nem bírják a kutya tekintetét elviselni, térgyre rogy, kétrét görnyed, s úgy zihálja ki magából a felgyűlt feszültséget. Néhány percig eltart, míg így lehűti magát, s már nem vési karmát önnön húsába. Akkor feltápászkodik, hátrasimítja homlokába omladozó tincseit, mintha mi sem történt volna, csak kivörösödött arca mutatja előbbi indulata maradványait.* -Nem adom át magam ennek *mormogja* - megoldom.. meg kell, hogy oldjam *jelenti csak úgy magának, majd a nőstényhez fordul* - köszönjük a segítséget... nem tudom, hogyan hálálhatnám meg. De innentől átveszem, ha bele döglök is... legalább nem maradok alul az áldozat vállalásban. *szól komoran* - Nem utaztatjuk messze, hogyha messze laksz *magyarázza tovább* - de mogoldom én, megoldom *susogja egyre csak. Lehajol, maga felé fordítja Goyukot. Megnézi magának a szempárt, mi a világát áldozná érte.* -megyünk *közli tömören, karjaiba veszi a törékeny, gyermeki testet, s magához szorítja. Hallgatja, hogy ver a szíve, érzi dobogását saját mellkasán. Hirtelen olyan elevennek tűnik előtte minden.. a tűz fényétől táncoló árnyak.. a csillagok jóakaratú sóhaja a fejük felett, a tücskök fáradthatatlan muzsikája... Vanella ruhájának susogása, amint a lány távozni készül. Erre ocsudik fel a szőke. Összeszedi magát, s a nőstény elé lép, legalább egy kézfogásra... de így elengedi a megmentőt, akit az ég küldött.. nincs szíve.*
-Bízhatok benne, hogy vigyázol rá? *kérdi a nő komolyan, bár a válasz felől nincs kétsége.* -Azért csak ne hidd, hogy messzire engedlek titeket... valami hatalmas terheket cipeltek ti együtt, érzem. A közelben leszek, ha kellenék.. de ilyenkor jobb kettesben, megértem. De a szövetség megvan. *Húzódik mosolyra a szája. Valamiért megbízhatónak tűnik ez a lány Crysnek, szokásától eltérő módon nem is szól reá, hogy eredjen útjára lehetőleg minél messzebb. Egy gondos női szem a hátuk mögött jól tud esni.*
*Itt látszólag elválnak, de a kutya a sötétségben folyton a nyomukban andalog, diszkrét távolságból pillogva felébük. * - Most akkor az lesz, hogy kerítünk egy házikót a közelben... és beköltözünk. Hát igen. Az ilyen házakkal az a legfőbb gond, hogy szoktak bennük lakni... de hát semmi sem fenékig tejfel, nem igaz? *magyarázza, míg cipeli Goyukot a patak mentén* - hogyha valami történne velem amíg betörök.. Vanella majd vigyáz rád... de nem lesz semmi gond. Profi vagyok benne, ne aggódj. Ott már csillog valami... jó lesz az nekünk. * S valóban, egy barátságos faházikó ablakain futkosott a hold fénye a feketeségben, mellette apró vizimalom várta hogy működésbe hozzák. * - amilyen mázlista vagyok, lefogadom, hogy kifogom az egyetlen világhírű mesterlövészt a városban *mormogja* - Hát akkor te most itt maradsz.. én meg felderítem a terepet *közli szárazon, lerakja a fiút, s árnyékként surranva magába nyeli a sötétség.*
|
Szóval nincs Netani. Meddig? Nem tudhatják. Most talán nincs, de holnap már lehet, hogy lesz. Vagy ha nem akkor, akkor holnap után. Ezek után kétkedés, bizonytalanság és félelem fogja uralni az életüket, amíg a kölyök vissza nem kerül az Abukikhoz, meg nem hal, vagy ki nem szedik a testéből a csippet. Cryspus nem fut el, azt állítja, ő maradni fog. De Goyuko fél, hogy nem így lesz. Hiszen ez a szőke kandúr tudott nélküle élni és ezek után, minden után tudna. Mert nem érzi azt, amit a kis kandúrka. Mert nem habarodott bele teljesen, nem fordult ki miatta önmagából és nem szegült ellen a sorsának. Crys nélkül ez a kis lányos kandúr valószínűleg már játékszer lenne, egyszerű báb, test, amit használnak, de nem ismernek, egy kellék, egy eszköz, egy eldobható tárgy, valaminek az utánzata, pótlék, mely nem pótol semmit. Arra kéri őt a szőke hercege, hogy többé ne hozzon érte ilyen nagy áldozatot. Pedig ha tudná, akár meghalt volna érte és ha Netani nem engedi szabadon távozni, élete végéig kísértette volna, vagy visszatért volna a halálból is. Most, hogy rájött, még él, egyetlen vágy maradt benne: életben maradni. Annak ellenére, hogy tart tőle, nem sokáig lehet boldog. Fél, hogy eljönnek érte az Abukik, hisz túl sokat tud, ezáltal veszélyes a családra, s ők amúgy sem hagynák, hogy valaki kicsússzon a karmaik közül. És akkor még ez is, nem elég, hogy nincsen macskakarma, nem olyan élesek a fogai, kiölték belőle az ösztönöket, fél karja érzéketlen és használhatatlan lett. Rázkódik és imbolyog a pániktól, a fájdalomtól, a dühtől, a boradástól, a zokogástól és a szégyentől. Egyszerre érez mindent, eluralják és még Vanella nyugtató szavai is átsuhannak a fején, egyik fülön be, másikon ki. El kell menekülnie. Egy kutyalény segít rajta, aki valószínűsíthetően ugyanolyan csavargó, mint ő maga, egy gazdátlan és veszedelmes macskalény az ő imádott szerelme, aki előtt nem mutatkozhat ilyen állapotban, s amúgy is el kell tűnnie, a csipp és az Abukik miatt. Megrázza a fejét, fülei erőtlen csapódnak a hajába a lendülettől, majd addig lendül, míg talpra nem bírja vergődni magát. Persze ennél rosszabb ötletet keresve sem találhatna. A fájdalom megkínozza és csak újabb szégyenfolt esik a nevén, erőtlen visszahull a fekhelyére. Elfordul mindkét lénytől, arcát még mindig sírva belenyomja a fekhely aljába, legyen az föld, takaró, vagy a természet lágy öle, a fű.
|
~Persze. Mindig a Pokol a legcsodálatosabb *válaszol gondolatban a macska. Aranyos fény táncol a fiúcska arcán, s ez a furcsa érzés kezd szétáradni Crys mellkasában, mintha szívét kaparnák egyre hevesebben.* -Nincs Netani *szögezi le szárazon. Vére máris hevül a kimondott névre. Netani még meg lesz keresve általa... hogy melyikük jár ettől rosszabbul, még nem bizonyos benne... de Cryspus nem hagyja csak így, hogy a kis csitri életekkel játszadozzék... hogyha az az élet az ő barátjáé. * -Nyugodj már le *csitítja, végigsimít a fiú arcán.* -nem az vagyok, aki elfut *közli komoran. Valahol átérzi a fiú gyötrődését, de nem akar részt venni benne. Neki most erősebbnek kell lennie mindennél, felülemelkednie... * -ne merj többé miattam ilyen áldozatot hozni..*kéri csendesen, lesütött szemekkel. Ez a macska valóban meghalt volna érte. Ezt a sokkot még fel kell dolgoznia. * -nem veszem semmibe.. *csattanna fel, de kétségbeesésében csak elesett nyöszörgés hangsúlyával hagyja el a száját a mondat. Inkább felpattan, akár világgá is mehetne ezzel a lendületével... a kutya úgy is vigyáz Goyukora. A szőke hátat fordít nekik, idegesen tépi haját, Vanella figyelmesen méregeti őket. Szép csendben elüldögélt ott, mint szemlélő, s ezt a szerepét csak most érzi csattanni. Összerezzen, sietve ugrik Goyuko magyarázatára* -ne ne ne neh.. *csendesíti* - ez teljesen normális, ne ess kétségbe* folytatja, s nyugtatólag simogatja a fiú karját.* -Ki kéne pihenned magad, akkor száz százalékosan rendbejössz.. de abból*bök fejével Crys felé* -nem tudtam kihúzni semmit. De nem lesz semmi vész. Bízz bennem *ereszt meg egy halovány mosoly* -ha szeretnéd, hazaviszlek. Ott meleg van. Kényelem. Otthon. Megegyeztünk?
|
Cryspus válaszol. Nem is hiszi, hogy a mennyei hang szól hozzá még a halála után is. De ez a válasz túlságosan nyers és mennyeitlen. Hunyorogni kezd, hogy lássa, mi van körülötte. A tűz fénye sárgás-arany-narancsos fátyolba öltözteti a világot, s mire kiveszi, hogy a szeretett kandúr van ott vele, s mögötte nem a Mennyország húzódik, hanem egy ismeretlen, de zord táj, kezdi felfogni, hogy túlélte a lövést. A kandúr érintésétől azt is felfogja, hogy nem az aranyló fénybe, hanem a hajába nyúlt. Elszégyelli kicsit magát, arcán halvány pír terül szét és erőtlen leereszti kezét. - Nekem az is jó. Talán... csodálatos Poklot kaptam. - válaszol erőtlen a szőkeségnek. Most, hogy már kezd múlni a köd a tudatán, talán újra végig tudja gondolni, hogy került ebbe a helyzetbe. ~ Mi is történt? ~ teszi fel a kérdést magának, s akkor bevillan a pisztoly hideg, fémes csillanása. A szemei felpattannak, teljes ébersége birtokába kerül, vagy legalábbis úgy érzi, hiszen Vanellát még észre sem vette. A teste szinte magától mozog, izmai megfeszülnek, s mintha kötélen rántották volna fel, akár csak egy bábot, felül. - Netani?! - ejti ki a nevet rémülten és feje vadul forogni kezd, szemei kutatják a lány alakját, de a távolban a sötét miatt semmit sem lát igazán. Elvakították a nap eseményei, fáradt is még. Aztán most végre felfigyel a kutyalényre. Még a lélegzete is eláll. - Ne... - nyögi elesetten. Lassan Cryspus felé fordítja fejét és fájdalmas pillantásokkal néz rá. - Miért nem szaladtál el, amikor arra kértelek? - kérdezi tőle elgyötörten. - Én csak bajt hozok rád. A csippem jelzi, hol vagyok, s mivel velem vagy... A fenébe! - néz el a kandúr feje mellett, bele a sötétségbe. Bal keze ökölbe szorul. - Fenébe! Fenébe! Fenébe! - ismételgeti dühösen, s kicsordul a könnye is. - Nincs szavam a helyzetre. Nem tudom elmagyarázni. Én mindent és bármit megtennék, hogy megtarthasd a szabadságot, a hited és az épséged, te meg makacsul ragaszkodsz ahhoz, hogy rád hozzam azokat a szörnyeket. - magyarázza kiborultan. - Én annyira szeretlek, te meg minden áldozatomat és odaadásomat a semmibe veszed. - közli keserűen, s eltakarja kezeivel az arcát. Éppen belemerülne a szenvedésbe, a zokogásba, amikor rájön, hogy valami nem stimmel. Mintha csak elvágták volna, abbamarad a feltörekvő bánata, s kinyitja szemeit. Balja a markába néz, de a jobbja megpillantja félig az ölében nyugvó, rezzenéstelen karját. Kikerekednek a szemei, a fülei felágaskodnak, macskafarkán szétáll a szőr, úgy fest, mint az üvegmosó kefék, teste lemerevedik, de lélegzete azonnal szapora és egyenletlen lesz. A könny épp csak kipottyan a szeméből, aztán felfogja: nem bírja mozdítani sem a karját. Olyan ordító rémület szalad végig rajta, amely kirántja minden ész határán a világból, a jelenből. Csakis egyetlen dolog marad a tudatában, a karja az ujjai hegyéig teljesen megbénult. - Neeeeeeeeeeeeeeeeeeee! - üvölt fel mereven a végtagot bámulva.
|
*Az éj már leszállt, egy kupac rőzse ontotta magából a jóleső meleget a fiatalok mellett, persze Crys már rég betakargatta a fiút saját ruháival. Halálra sápadtan várta Goyuko felébredésének percét.. magában számolgatva a pillanatokat.. az élet fonálon lengését, a szeretet mindent feladását. Egy percre nem vette le tekintetét a kis kandúrkáról, s úgy fogta kezét, mintha hitvese volna halálos ágya mellett. A kutya eközben csendesen dúdolgatott valami szenderítő dallamot, időnként felkelt, s tett egy kört, míg leszakított holmi gizgazokat, csak hogy utána még közelebb foglalhasson Goyukohoz helyet. Crys nem is bánta túlzottan, hogy Vanella anyáskodik felettük, ő maga úgyis el volt már veszve a tébolyban az első percektől fogva. Ahogy a fiú mocorogni kezd, szíve megremeg. Mégis hallotta valaki a fohászait..? elszálltak azok az égig..? vigyázza őket a csillagos mennybolt..?* -ez a Pokol *suttogja a macska, keze követi Goyukojét, végigsimít rajta, torka elszorul a selymes hangocskára, bőre felbizsereg az érintésre, lelke megfacsarodik a dobogó élettől. ~ Vigyázok rád.. nem lesz semmi baj..~gondolja a macska elszánt gyengédséggel. Netani nem is tudja, mivel lesz dolga, ha még egyszer Crys szeme elé kerül..! ~nekem kellene most itt feküdnöm..~ cikkan át néha elméjén. Vanella érdeklődve hegyezi fülét, nem ront a párosra kíváncsiságával, de az a néhány szó, mit a szőke orra előtt húzott el, csupán egy üres falhoz való szónoklás volt. Neki is hegyoldal gördül le szívéről, noha biztos volt tudásában, s egy pillanatig nem kételkedett abban, hogy a kandúr jobban lesz. ~ nem hasonlítanak egymásra.. vajon hogyan hozta őket össze így a sors mégis? ~ jut eszébe néha, olyankor haloványan elmosolyodik. Akiknek találkozni kell, azok találkoznak. S ő boldog, hogy néha szemtanúja lehet egy-egy ilyen lépésnek az egyirányú úton . *
|
A sötétséget lassan felváltja egy álom. Homályból keletkezik, sűrű sokszínű fényből formálódik, s hangok kezdenek társulni hozzá. Összevegyül benne múlt, s vágy. Óráknak érzi, mire a fájdalom elmúlik, s végre kitisztul a feje. Könnyektől ázott arccal, lázálomból ébred fel. Még mindig sápadt, szája kiszáradt. Felnyitja a szemeit és próbál fókuszálni. A világ összefolyik előtte, hideg-meleg áramlatok érik felváltva. ~ Hol vagyok? Mi történt? ~ kérdezgeti magát. Aranyló foltot lát maga előtt. - Ez lenne... a Menny? - kérdezi rekedten, s kinyújtja felé a kezét. Balja erőtlen megemelkedik és addig mozdul, míg bele nem nyúl Cryspus hajába. ~ Milyen meleg és selymes... ~ gondolja és megint elmosolyodik, mint mikor golyót repített Netani a testébe és elcsodálkozott, milyen érzés.
|
*A macskának hatalmas erőfeszítést kell tennie, hogy rápillanthasson a két világ közt táncoló fiúra. Túl könnyű volna, hogy egy semmiből előkerült idegen csak egy varázsütésre megmentse...végigméri a kutyát: hogyha ilyen eszközök leledzenek a blúza alatt, talán megrejlik ott egy szép penge is, szívesen megmártaná most a vérében... a kutyáról azonban egyáltalán nem süt, hogy ilyesmik lapulnának a zsebében, s ahogy kezd derengeni benne Vanella mondatának értelme, az öngyilkosság sem olyan csábító menekülési útvonal immár. * -kö..köszönöm..*dadogja erőtlenül, Goyuko mellé térdel* - itt ne..merj hagyni..
-Adtam neki fájdalomcsillapítót, ne aggódj kérlek, attól nem lesz jobb *szólal meg halkan a lány, de ahogy Crys rámered, az ilyesfajta próbálkozásaival is felhagy. * - magadnál vagy? *szól most Goyukohoz a nőstény, s letelepszik a páros mellé. Kiolvassa a macskából, hogy a "vidd haza, hadd pihenjen " javaslat teljesen fölösleges volna, saját házába sem cipelheti, így a legtöbb részvét amit tehet, hogy anyai szeretetével körbeöleli a fiút, míg Crys az istent is leátkozza az égről.*
|
A fájdalom nem csillapszik, lassan kúszik szét a testében és az agyában egyaránt. A karja ernyedt, tudata bódult. Percekkel ezelőtt - vagy azok már órák óta voltak? - azt tervezte, felugrik és ő méri a következő csapást, végre egyszer a sarkára áll, s ahogy azt az Abuki férfiaktól látta, megüt egy gyenge nőt. Ehelyett eluralkodott rajta a kábulat, s most csak azt érzékeli, hogy rázkódik. Aztán egyszeriben abbamarad az ütemes-ütemtelen mozgás, a szorítás fokozódik és cseppek potyognak az arcára. ~ Eső? ~ kérdezi magától. Megrebegteti füleit, hogy érzékelje egy kicsit jobban a külvilágot, de a hangok, amik most már elérnek tudatához, megrémítik. ~ Cryspus?! ~ villan át agyán, s felnyitja szemeit. Csak a szőke fürtöket tudja kivenni, azokat is összemosódó, dús hajzuhatagnak véli, holott pár pillanattal ezelőtt még biztos volt benne, hogy a kandúr zokogását hallotta és amit esőnek vélt, azok a könnyei voltak. Vacogni kezd, sápadt arcán fázós fintor jelenik meg egy pillanatra. ~ Ébren kell maradnom. Sőt... rendbe kell hoznom magam. Úgy, ahogy azt láttam... különben meghalok. ~ unszolja magát, de aztán hiába próbál mozogni, ami csak gyenge rángásokat jelent, valami ólomsúllyal nehezül minden izmára. Ehelyett ez az utolsó dolog, amit még felfog. Hogy nem bír mozogni, a fájdalom, a döbbenet, a dörrenés megbénította. Egy pillanatnyi kétségbeesés után elsötétedik végleg a világ Goyuko szemei előtt. Búcsúzóul csak pár csepp könnyet küld a világnak, hiszen sajnálja, hogy meggondolatlan volt.
/Goyuko valóban él. =)/ |
*A macska, maga sem tudja honnét való energiával futott eddig. Kellett már az életével játszania egynéhányszor, de máséval még soha. Iszonyat súlyként nehezedik mellkasára Goyuko halálának gondolata... nem mer belegondolni semmiben, érzi, ahogy belülről kezd szilánkokra törni.. s ilyenkor levegőért kapkodva észleli, hogy ereje fogytán. ~Nem megy..tovább..*hallja távoli csengésként gondolatait, s valóban, izmai nem képesek fokozni a görcsös erőfeszítést, térdre borul, Goyukot ölébe szorítva, lihegve, zokogva öleli a fiút. ~Te is ilyen macskát fogtál ki.. akiért meghalsz.. de az már megmenteni képtelen..* a gondolatok véresre vésik lelkét, égig érő feszültségek hullanak alá a forró könnyekből. Zúg és zakatol minden...kavargó lázállapot.. s az egészet hirtelen egy sikoly szakítja félbe. Crys felpillant, a homályos paca tétován ácsorog előtte.*
- Szent isten! Mi történt ezzel a fiúval? *kérdi a lény szája elé kapott kézzel. Egészen sápadt, ahogy Goyuko véráztatta ruházatát fürkészi. A kandúr nyöszörög valamit válaszul, talán segítséget próbál kérni, de a mondatok még magában sem állnak össze. Nem tudja, honnét került ide ez a lány, de az biztos, hogy az ég küldte. Ugyanis a fiatal nő ahelyett, hogy tovább nézte volna az önmagában tocsogó jelenetet, visszaszerezte lélekjelenlétét, kitépte a kandúrkát Crys szorító karjai közül, lefektette, fölé hajolt, a macska erőtlenül kapott utána. A kép még mindig homályos, egy könnyáztatta csatatér.. nem is látja már a kutya összemosódott mozdulatait, leborul a földbe, s legközelebb csak akkor mutat életjeleket, mikor a lány a hosszú, életmentő percek alatt ellátta a sebet.* - Most már megnyugodhatsz * szólítja meg őt selymes hangján, kissé elbátortalanodva a macska vad gyászától.* -A barátod nincs veszélyben. Vanella vagyok . * Közli szelíd, lágy mosollyal, kezét nyújtva Crysnek, aki még mindig nincs egészen magánál, de azért automata hümmög valamit a kutyának.*
|
Ezen a helyen nagy a csúszásveszély, eért óvatosan kell megközelíteni, halak nincsenek a patakban, esetleges ivóvízként funkcionálhat, de jobb ha a szennyezettség miatt nem iszik belőle senki. |
[56-37] [36-17] [16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
