|
Témaindító hozzászólás
|
2010.01.14. 21:00 - |
Korábban a Howoki család háza volt ez a rész, most már Lamento és Teru otthona kap helyet itt. Az otthonuk kevés berendezéssel bír, szegényes kis hajlék, de a kettejük szeretete melegséggel tölti meg a levegőt. |
[474-455] [454-435] [434-415] [414-395] [394-375] [374-355] [354-335] [334-315] [314-295] [294-275] [274-255] [254-235] [234-215] [214-195] [194-175] [174-155] [154-135] [134-115] [114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
*Ahogy Teru elereszti, hírtelen olyan sebezhetőnek érzi magát hogy úgy érzi menten összeroskad, így azonnal megfordul és a fiú keze után nyúl, mégis félúton megáll, majd mire feleszmél gyorsan vissza is rántja* - Amúgy Konoenek feketék voltak a fülei, szőkésbarna haja volt... és olyan vörös szeme mint a véré... *idézi fel, ennyit tud még hozzáfűzni mondandójához, majd feláll, úgy érzi túl messzire ment el ígyis* - Megyek kiviszem a vizes holmikat...
|
- Jó. - finoman megdédelgeti a kandúr vállát. - Semmi baj, igen, mondtam, hogy bármikor kiszállhatsz és tartom a szavam. - biztosítja nyugtató hangon Lamentot. Természetesen kíváncsi, hogy mit kötött a nagyapja a macskaférfi orrára, de úgy fest, ezt most nem tudja meg. Ahogy azt sem, mit is gondoljon elhunyt nagyapjáról, hiszen nem is olyan ember volt, amilyennek ő ismerte. Teru úgy gondolja, az az igazi arca az embernek, amelyikkel a tőle gyengébbek félé fordul. És a nagyapja nem csak szigorú, kemény és radikális volt, de állat, barbár és gyilkos is. Ezeket ő nem tudta, s hiába is próbált volna felkészülni, nem ment volna neki, így Teru szíve is kissé megsérült ezen beszélgetés alatt. De már nem számít, a fontos csak az számára, hogy Lamentoval van és esélye van jóvá tenni a nagyapja bűneit. - Köszönöm, hogy elmondtad ezeket nekem. A bizalmad... az őszinteséged... mindened. - de elhúzódik a kandúrtól, mert kezdi túlságosan fojtogatónak érezni az ölelést, hiszen a vágy már sikolt a fülében. Talán csak annyit kéne tennie, hogy megcsókolja? Ugyan, hisz láthatta, még mindig mennyire fáj Lamentonak az előző szerelme. Egyébként is érzéketlenség lenne egy ilyen történet után. Mintha a testét adná fájdalomdíjnak, holott ő szerelemből adná csak.
|
*hírtelen éri az ölelés, egy másodpercig nem is vesz levegőt, majd nyel egy nagyot és folytatja* - Nagyapád tudott róla.... ezt után az orromra is köttötte... *nem meri elmondani terunaka többit*- Hagyjuk itt abba... erről nem akarok beszélni... azt mondtad nem muszáj ha nem akarok... *kibújna teru öleléséből de annyira jól esik neki, hogy nem bír belőle kibontakozni, hosszú évek óta nem érzett ennyi melegséget, mint most*
|
Figyelmesen hallgatja a kandúrt. Meglepi, hogy macskalény, de az, hogy kandúr, még jobban. Megdobban a szíve, egy hajszállal több remény kúszik elé, de elhessegeti. Hisz ő ember, Lamento pedig nincs jó véleménnyel róla. Mindenesetre a kandúr bízik benne, s ez elég arra, hogy merje őt vigasztalni. Hátulról újra átkarolja őt. Nem csitítja, nem akarja. Úgy gondolja, most tört meg a jég. Ideje volt. Hosszú évek telhettek el, hisz ő nem emlékszik Konoera. - Mit gondolsz, nagyapa békén hagyott volna titeket, ha rájött volna? - kérdezi csendesen.
|
- Ő is a nagyapád macskája volt, kiskorunkban kerültünk oda mindketten, a leggyönyörűbb kandúr volt a földön... legalábbis számomra, mégsem mertem sose közeledni hozzá... de mindketten tudtuk, hogy számíthatunk egymásra... egy este amikor már aludni készültünk észrevettem hogy nagyon furcsán viselkedik, megkérdeztem mi a baja de ő erre megcsókolt, nem hittem a szemeimnek... sem az érzékeimnek, csodálatos érzés volt... aztán már nem volt megállj... *meséli bár szemeiben fájdalom csillan, mégsem hagyja abba* - egy hét múlva azt mondta szökjünk meg, legyünk szabadok... és én belementem.... elindultunk hát, de fél nap sem telt el, mikor az emberek megtaláltak minket... nem volt menekvés... az édes nagyon gyorsan keserűvé vált.... Konoe úgy hullt a karjaimba akár egy rongybaba.. a mai napig nem tudom nagyapád miért az én életemet hagyta meg és miért Konoe életét vette el.... hát ennyi a történetem... ha valami bővebbre vagy kíváncsi nyugodtan rákérdezhetsz, de ennyi lenne nagyvonalakban... *Lamento könnyei icsordulnak, de még csak észre sem veszi, feltépte a saját szívét, de annyira vágyta már ezt a percet hogy már szinte örül neki*
|
- Nem logikus válasz. - mosolyog Teru. - De lehet, én is helytelenül tettem fel a kérdést. Mindegy. - zavarba jön. Még egy apró mosolyt vet a távolba, aztán a kandúr történetére figyel. - Igazából minden érdekel, amit elmondanál róla. Fáj még beszélni erről, biztos ne hagyjuk? - kérdezi óvatosan. - Nyugodtan szólj, ha valamit hanyagoljunk! - kéri nagyon komolyan. - De ha tudsz beszélni, akkor az elejétől érdekelne. Hogy hogy és hol ismerted meg, milyen volt, hogy bontakozott ki, ha kibontakozott a szerelem...
|
- Ha nem mutatod nem tudhatom hogy érdekel e... *veszi el kezét a szeméről* - Konoeről? Persze egész nyugodtan... *mosolyog Terura* - Mit szeretnél tudni róla? *kérdezi komoly tekintettel, de már nem olyan nehéz beszélnie róla, igazából már vágyta hogy valakinek elmondhassa annak a gyásznapnak a történetét, vagy csak valaki megkérdezze, mit érez Konoe elvesztése után... bármit...*
|
Teru kicsit ég még, de viccesnek is veszi a dolgot. - Miért, érdekel? - incselkedik vele. Úgy dönt, csak úgy húzhatja ki magát ebből a kényes helyzetből, ha elvicceli. Aztán hogy terelje a következő témát, élesen vált. - Kérdezhetek... Konoeról? - kérdezi halkan, mintha még a hangjával sem merne bátorkodni ebben az ügyben. Tudja, hogy ingoványos talaj, de kíváncsi erre a személyre, akinek a nevén kívül semmit sem tud.
|
- Ne haragudj... *takarja el épp szemét, persze már későn, de még mindig jobb, mint soha* - Azt hittem nekem megmutatnád... *viccelődik Teruval, bár nem biztos hogy viccnek veszi ezt a fiú* - Persze megtanultál mindent, már rég észrevettem hogy nincs rám szükséged, furcsállottam is hogy mégis megtűrsz és nem adtál még túl rajtam... mostmár tudom, hogy megkedveltél és azért nem... *mosolyog a fiúra, kezdi már közel érezni magát az igazsághoz mégsem szól róla Terunak... igazából mindig is sejtette hogy szerelmes belé Teru, de mindig elhesegette ezt a gondolatot* - Ne félj Teru, senki kedvéért sem hagynálak magadra... sose fognak külön válni az útjaink, ha csak ki nem teszel az első utcasarkon...
|
Na, ezzel aztán még jobban zavarba hozza Lamento a fiút. Kezével eltakarja az arcát is, úgy érzi, mentem meggyullad. - Ááá, Lamento! Ne bámulj meg ilyen nyíltan! - kiabál folytott hangon. - Borzalmasan érzem magam tőle! Nem szégyellem én a testem, csak nehezményezem, ha látja valaki rajtam kívül, akinek nem én mutatom meg! Bár... - és még halkabb lesz. - Igazából ez az én hibám is. - motyogja. Aztán vállon csapja a macskát. - Húsz éves felnőtt férfi vagyok! Ki tudom törölni magamnak, megtanultam főzni, mosni, takarítani, rendet tartani, tanulni és felelősséget vállalni a tetteimért! Nincs szükségem szolgára, vagy valakire, aki támogat, mert ha kell, egyedül is megállom a helyem ebben a ferde világban! - közli határozottan. - Nem azért vagy fontos nekem, mert mindig mellettem vagy, segítesz nekem, vagy bármi ilyesmi, hanem mert te vagy, Lamento, mert egyetlen vagy a világon és megismételhetetlen! Azért, mert olyan vagy, amliyen! És ha ezt nem érted meg, nem tom, mit csinálok. - nem fenyegetően mondja, inkább csüggedten. - Nincs olyan értelemben szükségem rád, hogy a macskalényem légy. Ha egyszer valamiért különválnának az útjaink, akkor azért fogok szenvedni, mert hiányozni fogsz. - vallja be. Érzi, hogy már túl sokat elárult magáról, az érzéseiről, de már olyan régóta érez így... már nem nagyon tudja magában tartani. De a félelem még mindig erősebb.
|
*Lamento viszont nem olyan mint Teru, nem veszi le szemét a fiúról akkor sem mikor az meztelenné válik, nyugodt marad a fiú látványától* - Vicces vagy Teru... *neveti el magát ahogy visszahúzza magára a takarót* - Nem kell szégyenlősnek lenned... kiskorodban is sokszor láttalak pucéran.. így engem nem zavar *kuncog* - Amúgy elhiszem, hogy sokat jelentek neked, de nem csak azért mert csak én vagyok melletted? Ha egy másik macska lenne azt is ugyanígy kedvelnéd... és nekem bőven elég az a tudat, hogy a gazdám nem úgy néz rám mint egy utolsó rongyra... hidd el tulságosan nagy is ez a jutalom...
|
Szívfacsaró szavakat hall Lamentotól. Elereszti és hirtelen felül az ágyban. Lerúgja magáról a takarót és hegyi beszédet akar tartani, mikor észbe kap, hogy meztelenné tette magát. A mindig szégyellős Teru most úgy veti magát a takarója után, mintha az védené meg mindentől. Azonnal visszarántja magára, majd mérgében az ágyba üt az öklével. - Sajnálom... Sajnálom, de én hiába akarok neked nagyobb szabadságot adni, mint amit tudok, nem vagyok én sem senki ebben a világban, hogy hatalmam segítségével jóvá tegyem, amit az emberek műveltek a macskákkal. - az öklét nézi, melyből lassan kiszáll az erő, s ő visszarogyik a matracra. - Nem lesz bajom. - rázza ennyivel le a kandúrt, de csak azért, mert nem meri kimondani, hogy ha róla van szó, akkor nem érdekli semmi.
|
- Rendben... de egy szoba vagy egy ház még nem szabadság... láthatatlan rabláncra fűztök csak minket.... még levegőt sem vehetünk az engedélyetek nélkül... *beszél többeszámba az emberekre célozva, persze tudja hogy Teru más... de mégis ember* - Mi lesz ha egy nap majd miattam kerülsz bajba? Pont ezek miatt a kedves gesztusok miatt? Amiatt mert kedvelsz egy macskát és barátként nézel rá... én nem akarlak bajba sodorni!
|
- Nem igaz. A szobámban például nem érvényesek a kinti szabályok. - ellenkezik. Nem engedi még el Lamentot, inkább lehunyja szemét, hogy ne lássa, milyen képet vág a dologhoz. - Ha pedig saját házam lesz, ott is inkább úgy szeretnék veled élni, mint baráttal. - ábrándozik is erről közben. Mosolyog.
|
*Lamento nagyon meglepődik, ez leolvasható az arcáról, szemei is kikerekednek, de aztán csak Terura mosolyog mintha mi sem történt volna* - Mert amint kilépünk az utcára, már a szolgádként kell rám nézned és nekem is úgy kell rád néznem mint gazdámra.... ez nem egy olyan dolog amit egyik napról a másikra megváltoztathatsz... én sose lehetek veled egyenrangú... sose lehetek szabad...
|
Teru szíve dupla olyan gyorsan kezd zakatolni, amint meglátja, hogy a kandúr vetkőzik, de az illem úgy diktálja, ne leskelődjön, ezért bármennyire is nehezére esik, kezével eltakarja arcát. Az idő száguldani kezd vele, már annyiszor álmodott arról, hogy látja, érinti őt, hogy most sem nehéz előhozakodnia ezekkel a képekkel. Persze arról fogalma sincs, hogy hegekkel teli Lamento teste. Amikor azoban meghallja közelről a hangját, gondolkodás nélkül átkarolja nyakát. - Miért volna lehetetlen? - kérdezi egészen közelről, szinte a macska fülébe. Nem duruzsol, átlagos a hangja, bár érződik benne, hogy izgatott.
|
*Lamento a szekrényhez megy és kihalász magának valamit amit úgy gondol jó lesz, bár ő és Teru teljesen különböző alkat azért mégiscsak talál egy felsőt amit átvesz, vizes ruhája a földön landol, igazából őt nem foglalkoztatja hogy Teru bármit is meglátna testéből, csak a hegeket próbálja kicsit takargatni, mégis ez az első alkalom hogy Lamento nem húzódik el a fürdőbe öltözködni... most valahogy arra nem tudja rávenni magát hogy kimenjen... végül talál egy nadrágot is, aminek a szára rövidebb de nem foglalkozik ilyen dolgokkal, a plédet is magára csavarja és leül Teru ágya mellé* - Te is tudod Teru hogy ez leheetlen... még akkor is ha mindennél jobban szeretnéd....
|
Valóban nem kérdezte. Azt sem tudta, szabad-e kérdeznie. S most olyan butának érzi magát. Hiszen csak fel kellett volna tennie a kérdést és mellékelnie hozzá, hogy nem muszáj válaszolnia rá, ha nem akar. Elszörnyed, mikor meghallja, hogy miként vesztette el a macska a jobb szemét. - Nem baj, attól még vedd azokat le, amik rajtad vannak. A szekrényemben keress valamit, a felsőbb szekrényben pedig van pléd, ha fáznál. - mondja neki. Természetesen megrázták a hallottak, de igyekszik úgy tekinteni, hogy ez már a múlt, nem változtathat rajta. Annyit tehet, hogy a macska jövőjét megszépíti. - Én azt szeretném, ha egyenlőek lennék mi ketten. Nem számít, hogy mi van kint a világban, csak az a fontos, hogy mi hogyan éljük meg a lehetőségeinket. Érted?
|
- Még sosem kérdezted... *mondja neki válaszként majd folytatja* - A szememet nagyapád égette ki a cigarettájával... bűntetésként amiért elszöktem Konoeval... aztán csak szolgáltam őt... nem volt rossz sorom, amikor engedelmeskedtem... sok szabályt állított fel, például nem léphettem be egyetlen üzletbe se... nem érinthettem meg senki ember fiát, de téged sem... hetente egyszer fürödhettem... ha bepiszkolódtam előbb akkor persze bűntetés járt... és persze az igényeit mindig nekem kellett kielégítenem... a kert is rám volt bízva, lényegében minden házimunka... és ahogy hozzád kerültem... nagyon furcsa volt hogy... te teljesen más vagy... azt hittem az emberek mind egyformák... *vallja be* - Rendben.. de... a váltásruhám sem száradt még meg... mivel nemrég mostam csak ki...
|
Az a nagy sóhajtás olyan Terunak, mintha tőrt szúrnának a szívébe. Összerándul tőle, egy pillanatra a lélegzete is eláll. Csak akkor fordul a kandúr felé, amikor meghallja a szerelem szót. Könnye kifolyik a szeméből, meglepetten, dühét feledve néz rá. A mondandó végére már teljes testében odafordul Lamentohoz. Úgy érzi, nem csak a kandúr, de a saját szívét is megtördelte. Kissé felemelkedik, ezáltal a fél testéről lecsúszik a takaró. - Még sosem mesélted. - nyögi ügyetlenül. - Mindig is érdekelt, hogy vesztetted el a fél szemed, milyen életed volt nagyapa mellett. De azt hiszem, megértem mit akarsz mondani nekem ezzel a történettel. - újra nyugodt a hangja. Kezd visszatalálni önmagához. - Kérlek, Lamento, vedd le ezeket a vizes ruhákat magadról. - kéri nagyon szépen a macskát.
|
[474-455] [454-435] [434-415] [414-395] [394-375] [374-355] [354-335] [334-315] [314-295] [294-275] [274-255] [254-235] [234-215] [214-195] [194-175] [174-155] [154-135] [134-115] [114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
