|
Témaindító hozzászólás
|
2010.01.14. 21:00 - |
Korábban a Howoki család háza volt ez a rész, most már Lamento és Teru otthona kap helyet itt. Az otthonuk kevés berendezéssel bír, szegényes kis hajlék, de a kettejük szeretete melegséggel tölti meg a levegőt. |
[474-455] [454-435] [434-415] [414-395] [394-375] [374-355] [354-335] [334-315] [314-295] [294-275] [274-255] [254-235] [234-215] [214-195] [194-175] [174-155] [154-135] [134-115] [114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
Nem szól semmit. Elindult az agyában a vezérhangya, hogy nem viszi magával Lamentot, ha elhagyja ezt a házat, hanem átruházza őt valamelyik barátjára. Úgy érzi, lassacskán belepusztul ebbe a szerelembe és csak a távolsággal óvhatja meg az életét, a lelkét, az ép elméjét. Nem akarja megölni a macskát, mert szereti, s nem csak szerelemmel. De egy időre biztosan szüksége magányra, hogy kiheverje ezt a pár évet, hiába volt benne annyi szép és jó is. Bánatosan nézi a macskát, megsimogatná az arcát, de erőtlen és már nem akar hozzáérni. Fájna a szívének. - Hogy te miért élted túl, nem tudom. Talán nagyapának szüksége volt rád, vagy jobban kedvelt. - találgat. Szívtelennek tűnhet, de nem tud mit mondani mást. - Nem kell megvédened. Takahe bizonyítványa ez, nem bármelyikünk hibája. Eszembe sem jutott, hogy nem csak megruházni és hócsatázni akar, hanem az életemre tör. Fel is jelenthetném és ha nem hagy nyugton, meg fogom tenni. - mondja ezt már magabiztosabban. - Kérek valamit inni. - mosolyog vissza, de bánat ül a szemében.
|
- Nem akarok más gazdát, se pedig szabadságot.. akkor inkább már a halál... *feleli s közben egyenesen Teru szemeibe néz* - Együtt szöktem vele, miért nem haltam meg? Most téged veszítettelek el majdnem... soha többé nem fogom engedni, hogy lyesmi megtörténjen... még ha az életembe kerül is! *áll fel, és a srácra igazítja a takaróját, fejét a párnára igazítja*- Kérsz valamit inni? *kérdezi, most mindent megtenne érte csak jobban legyen* - Kérj bármit... én megteszem... *mosolyog rá szelíden*
|
Teru csak elmosolyodik. Fáradt, erőtlen mosoly ez. Nem akar válaszolni. Nem akarja megmondani, hogy a viszonzatlan szerelem fáj neki annyira, hogy az álmait is feladná, csak ne érezze még egyszer azt a kínt, amit majd minden álmában, ami megfertőzte a vágyait is. Lehunyja szemeit, mikor meghallja, hogy Lamento szereti őt. Tudja. Szereti, mint egy jó embert, egy barátot, egy bajtársat, valakit, aki segít neki és szereti. De nem úgy, ahogy ő szereti a kandúrt, semmiképp sem úgy. Akkor a múlt éjjel lépett volna. Ott volt a lehetőség, hogy megcsókolja, ó, hányszor! Megölelte, hozzáért, de nem érezte, hogy jelt kapott volna további közeledésre. Kis híján felkínálta magát, amiért utólag kegyetlenül hülyén érezte magát. Szégyellte magát, amiért annyira nyilvánvalóvá tette, hogy odaadja magát mindenestől. Úgy gondol erre most, mintha hímringyóként viselkedett volna, holott attól azért távol állt. - Rosszul fogod fel. Konoe nem azért halt meg, mert szeretted, hanem mert megszökött. - mondja csendesen. - Nagyapa más megvilágításba került általad tegnap, de én is tudom, hogy a szökött macskalény halállal felel a mai világban. Félnek tőletek, ezért. Sőt... - felnyitja szemeit. - Én szabaddá tennélek, ha lenne értelme. De hiába szedném ki a testedből a csiped, megtalálnának. Nem benned nem bízom, hogy nem tudnál bújkálni, inkább azt mondom, gyakorlatlan vagy benne, az emberek pedig felkészültek, hogyan keressenek meg gazdátlanná vált macskalényeket. Azon kívül én is életem végéig börtönbe kerülnék. Nem akarnék azzal a tudattal kiszáradni ott, hogy meghaltál miattam. Így hát vagy maradok én a gazdád, vagy a halált adom neked, vagy más valakit jelölök ki, hogy vigyázzon rád. - magyarázza.
|
- Ne mondj ilyet... még annyi minden dolgod van itt.. emlékszel? El akarsz költözni innen... ki akarod járni az iskolát... miért akartál volna meghalni? *rogy vissza a fiúhoz, nem tudja mit tett volna ha elveszíti a fiút, talán megölte volna magát és utána indult volna*- Igazából.... nagyon megijedtem, hogy elveszíthetlek... anélkül hogy elmondhattam volna mennyire szeretlek... *motyogja nagyon halkan, de biztos benne hogy Teru meghallja*- Éppen ezért akartam hogy ne szeress engem... túlságosan bonyolult, nem sülhet ki jó belőle... akit szeretek az meghal... és nem akarom hogy ez mégegyszer megtörténjen, túl sokat szenvedtem miatta...
|
Ne akarja tudni? Ez megijeszti a fiút. Vagy az, ahogy Lamento sírni kezd? Legszívesebben felülne, hogy átölelje, de amint behúzza a hasát, szörnyű fájdalom nyílal a sebébe. Felszisszen, de aztán megemeli kezét, erőtlenül, de megcirógatja a kandúrja arcát, letörölve pár csepp könnyét. Fogalma sincs, mi rémíthette meg ennyire a macskát, de csak szörnyűségeket tud elképzelni azok után, amiket mond neki Lamento. Gyengéden simogatja a fehér haját. - Megmentettél. - mondja hálásan. - Azt gondoltam, bevégeztem, eljött a vég... és nem is féltem... Végig csak az járt a fejemben, míg magamnál voltam, hogy veled mi lesz, nem írtam végrendeletet. - magyarázza csendesen. - Néha gondoltam korábban a saját halálomra... és mindig úgy tekintettem rá, mint a hazatérésre, a békére. De valahogy megijedtem, mielőtt beléphettem volna a kapun... mert nem végezhettem be úgy, hogy téged itt hagylak ilyen állapotban. - s kicsit közelebb húzódik a kandúrhoz. - Csörög a telefonom. - mondja, mikor meghallja a zizegést. Hamarosan zenélni kezd a ketyere. - Ne törődj vele, nem számít, ki hív. - kéri. - Csak az számít, hogy élünk. - mondja, bár nem tudja, ő miért él. Sokszor fáj neki, hogy szeret valakit, aki nem szereti viszont, de még csak el sem tudja felejteni, mert mindig vele van és napról napra jobban szereti őt.
|
-Ne... ne akard tudni kérlek.... *simogatni kezdi Teru arcát. közben pedig elerednek elrejtett könnyei* - Annyira megijedtem Teru... tehetetlen voltam... *temeti arcát a fiú párnájába* - Az a ház... azok nem emberek hanem szörnyetegek... nekünk szerencsénk van hogy az apád nem egy félőrült.... ez a legjobb hely a világon, csak ne kelljen oda vissza mennünk soha többé... *még mindig eltakarja arcát Teru elől, de hangján érződik hogy sír* - Segítek felöltözni... *kapja elő a begyűrt ruhákat...* - de talán jobb lenne ha piszomát húznál és... aludnál... és és.... majd holnap ha felébredünk ez már csak egy rossz álom lesz... *remeg, de most nem azért mert fázik, annyira meggyötörték a látottak, hogy úgy érzi menten összeesik*
|
Terut magához téríti a rázkódás. Álmosan pislog a kandúrra, majd ahogy az ágyára teszi, hálásan rámosolyog. Fogalma sincs szerencsére, hogy mi történt, miután ő elájult a fájdalomtól. Most érzéketlen rá a fájdalomcsillapítótól, amit kapott. - Olyan buta vagy, Lamento. - néz rá kábán, de szeretetteljesen. - Nem a te hibád. Én sem hittem volna, hogy Takahe... egy félőrült. Megtiltom Suzuminak, hogy még egyszer találkozzon vele. - mondja szinte suttogva. - Mi történt, miután megszúrt? - kérdezi.
|
/Folytatás Misushiko család háza/ |
- én pedig komolyan mondtam, hogy butaság lenne... de persze ettől függetlenül úgyis te döntesz... *hagyja Terura a dolgot, neki itt a szava úgysem számít, tudja hogy Teru csak azért kéri ki a véleményét mert érez iránta valamit, viszont Lamento úgy érzi, hogy ez csak hála, amit a fiú szerelmnek fog fel, vagy érez*
|
Teru pötyög valamit a telefonján, ír egy sms-t Mizukinak, hogy megteszi, amire a húga kéri, de ha még egyszer zaklatja valamivel, nagyon morcos lesz. Aztán felnéz Lamentora. - Komolyan gondoltam, hogy el akarok költözni. - mondja neki.
|
*Lamento pedig pont az ellentétje, teljesen felszabadult, legalábbis így érzi... mégis tudja, hoy megbántotta Terut... s bár úgy érzi kellene tennie valamit azért hogy jobb edve legyen mégis csak némán ballag mellette*
|
Nem tud kedves lenni most Lamentoval. Nem azért, mert neheztelne rá, amiért nem szereti viszont. Egyszerűen nem tud mi kezdeni a dologgal. Inkább tudomásul veszi, hogy legalább ő jobban érzi magát. Kabátot vesz, meg csízmát, azzal int a kandúrnak, hogy induljanak.
|
- Igen olyan... mintha csak megtisztult volna a lelkem... úgy érzem megint tudok lélegezni... *nézi ahogy Teru megesi a reggelit majd a tányérját elmosogatja és letörli az asztalt, mindent a helyére pakol, elrámol, s ha Teru szól neki akkor máris felkapja cipőjét és indulásra készen áll*
|
Nem érti, hogy nem lehet éhes a kandúr, de ráhagyja a dolgot. - Igen, megyünk. - jelenti be, de még lapátolja befele az utolsó falatokat. - Miért fura, hogy beszéltél a dolgokról? Olyan, mintha kiöntötted volna a szíved? - kérdezi kíváncsian.
|
- Nem vagyok éhes.... *ránt vállat a kérdésre* - Nem is tudom... annyira fura volt hogy szinte már jól esett kicsit elmondani mindent... amit eltudtam... * olyan felszabadultan beszél mintha több tonnát dobott volna le magáról* - Akkor amint befejezted a reggelit, indulunk is?
|
Teru egy hálás pillantással és persze a bűvös szóval köszöni meg a rántottát, s máris nekilát. - Te nem eszel? - kérdezi tőle meglepetten. - Mire gondolsz furcsa dolgok alatt? - pillant rá kérdőn. Felvonja szemöldökét, de aztán tovább lapátolja magát a kaját. - Sejtem. Suzumi egyszer elvitt oda, mikor még dúlt benne a láw. Asszem, megtalálom azt a hodályt. - magyarázza. - És kábé annyit mondok neki, hogy keressen magának más kiegészítőt.
|
- Máris! *indul meg a konyha felé, s azonnal elkészíti amit Teru kért, majd tálalja is az asztalra, mellékelve mellé egy bögre forró teát* - Nem akartam gondot okozni... úgy érzem furcsa dolgokat hozott ki belőlem a tegnap este... *áll meg a falhoz támaszkodva* - És mit akarsz mondani neki? Amúgy tudod, hogy merre lakik egyáltalán?
|
Örül, hogy Lamento jól van. Ennek örömére, míg ő távol van, Teru is átöltözik. - Igen, rántottát kérek három tojásból. - mondja, addig ő felpakolja a kellő dolgokat, pénz, kulcs, telefon, iratok, megfésülködik, majd lemegy a konyhába. - Nem volt kényelmetlen. Különös volt. - mondja a kandúrnak, s leül az asztalhoz. - Reggeli után meglátogatjuk azt a villát, amiben Takahe él. Beszélek a kis fejével, mielőtt ő próbál meg az enyémmel. - jelenti be komolyan.
|
*Lamento is felébred persze a telefon csörgésére, végighallgatja Terut, nem tud különösebben hozzá szólni a témához, de kikel az ágyból, nagyot nyúktózik, farkincája felkunkorodik, s olyan elégedettséggel néz Koura mint még soha* - Remekül vagyok... ezek az ágyak tényleg csodásak! De gondolom kényelmetlen volt velem aludnod... ne aggódj nem szokok rá! * mosolyog a fiúra* - Elmegyek a ruháimért... *indul is neki, majd pár pillanat múlva már saját ruháiban tér vissza* - Készítsek reggelit? *kérdezi a fiút*
|
Teru sokáig nézi még a kandúrt, miután elbúcsúzik tőle, de aztán a fáradtság erősebbnek bizonyul nála, s elalszik. Reggel telefoncsörgésre ébred. Nyűglődik egy kicsit, aztán előkotorja a rezgő, vinnyogó technikát, elhallgatjatja, majd a füléhez emeli. - Hallo? - szól bele álmoskásan. - Jó reggelt neked is. Aha... Mi?! - ugrik egyet, s felül. - Mit akar még tőled?! - lesz kicsit ingerült. - És én mit szeretnéd, mit tegyek, kenjem szét az arcát a placcukon? De most komolyan, Suzumi! Mit tegyek vele? Küldd el a fenébe és kész, lépj túl rajta, vagy pedig menj vissza hozzá! Su... - elcsendesül. - Te nem jársz vele, mert mást szeretsz, én nem járok veled, mert mást szeretek, az az illető pedig nem jár velem, mert valaki mást szeret. Ennyi. Ez egy édes kis ördögi kör és nem akarok róla többet beszélni. Ha egy kicsi eszed van, fogod magad és kilépsz ebből, úgy van esélyed a boldogságra is. De! Ezt tök komolyan mondom. - és tényleg komolyan beszél. - Oké, ez az utolsó, elmegyek hozzá egy kicsit beszélgetni, úgysem akarom, hogy idejöjjön és verje a nyálát az apámnak. Éppen elég bajom van Takahe nélkül is. - morog. - Légy okos. Szia. - azzal lenyomja a telefont és kikel az ágyból. A szekrényéhez áll, hogy kiválassza, mit vegyen fel. - Hogy érzed magad? - kérdezi Lamentot.
|
[474-455] [454-435] [434-415] [414-395] [394-375] [374-355] [354-335] [334-315] [314-295] [294-275] [274-255] [254-235] [234-215] [214-195] [194-175] [174-155] [154-135] [134-115] [114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
