|
Témaindító hozzászólás
|
2010.01.14. 21:00 - |
Korábban a Howoki család háza volt ez a rész, most már Lamento és Teru otthona kap helyet itt. Az otthonuk kevés berendezéssel bír, szegényes kis hajlék, de a kettejük szeretete melegséggel tölti meg a levegőt. |
[474-455] [454-435] [434-415] [414-395] [394-375] [374-355] [354-335] [334-315] [314-295] [294-275] [274-255] [254-235] [234-215] [214-195] [194-175] [174-155] [154-135] [134-115] [114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
Felvonja a szemöldökét. ~ Mi az, hogy nem mondhat el nekem mindent, amit tudni akarok?! ~ csodálkozik, de heves érzelmeket vált ki belőle már a feltételezés is, hogy akár célzott valamire Lamento, aminek ő nagyon örülne, de valamilyen oknál fogva nem osztja meg vele. - Miért nem mondhatsz el mindent? - kíváncsiskodik. Nem tud igazán oldalra fordulni, így csak fejével követi Lamento útját. - Én is beleképzeltem magam... - ismeri be. Újra elpirul, de a sötétség, melyet lassan oszlatni kezd a felkelő nap majd, eltakarja. - Jobban. - és ásít.
|
- Nem mondhatok el mindent, amit tudni akarsz.... *mosolyog a fiúra szelíden, majd saját helyére ül vissza, onnan kémlelte tovább Terut* - Tudod amikor egy diát nézel, valahogy mindig beleképzeled magad egy karakterbe... legalábbis én igen... ezért olyan fantasztikusak ezek a rajzok... a világ... ezért szeretem, te hogy gondolod? *ezután elhallgat és várja Teru válaszát* - Jobban vagy már? *kérdezte ha Teru felelt már neki*
|
- Tudsz. - nyugtatja meg Lamentot. Óvatosan nézi őt, aztán elcsodálkozó képet vág. - Eheh... lényegében... - ismétli bizonytalanul a szót. - Nekem is különös. - csodálkozik is rajta rendesen. - Mikor adta neked? - kérdezi, de nem meri felhozni Konoét. Elgondolkodik a nagyapján. Nem ért teljesen egyet a kandúrral, de nem vitázik vele erről. Ő másmilyen ember, mint a nagyapja volt. Most inkább örül egy kicsit, hogy a macskaférfi úgy érzi, kárpótolta őt az élet. Apót mosolyog a fiú, de nem néz a másikra, zavartan inkább a plafont vizsgálja, mígnem megüti a fülét, hogy igaza volt, van valami más szándéka is Lamentonak. Kíváncsian, már-már ijedten pislog rá. - Mit? - biccenti oldalra a fejét. Szíve vadul kalapál a mellkasában.
|
- Úgy tűnik tudok még meglepetéseket okozni... ez megnyugtató... *mosolyog Terura, de igazából itt kifogyott a lehetőségek tárházából, más nem maradt amivel lenyűgözhetné Terut... legalábbis így gondolja* - Most miért? Lényegében meleg vagyok, nemdebár? *rántja meg vállát mintha ez csak olyan természetes lenne, mint hogy reggel fel kel a nap.* - Amúgy... nem is tudom miért adta ezt nekem a nagyapád... de azt mondta... tedd el nyugodtan, látom hogy tetszik amit látsz... *mosolyog még mindig a dolgon* - Azért nem volt olyan rossz az öreg, főleg az elején... az hogy rosszul bánt később velem, az az én hibám volt... ne gondolj rosszat róla... megérdemeltem amit kaptam... már nem fáj... begyógyult a seb, az idő megoldotta a dolgokat... és végül mindenért kárpótolt.... *mondja halkan és lassan a szavakat* - Bár lehet hogy igen... * pattan fel Teru mellől, majd elteszi a ketyerét, gondosan ügyelve rá, hiszen ez a legkedvesebb tárgy a számára* - Amúgy inkább az a perverz, hogy aheterok a saját szájuk íze szerint alakították a történetet... ez az eredeti... demár meséltem...
|
- Hát jó. - mondja engedékenyen. Nem tudja, mire számítson ezek után, túl rejtélyes maradt előtte Lamento. Ezt is imádja a kandúrban. Annyira titokzatos és olyan sok meglepetést tartogat még magában, csupa kérdés és válasz ez a lény, rengeteg rejtett tartalékkal és ötlettel. Úgy érzi, csak most kezdi őt igazán megismerni, hogy átléptek egy határt. Ettől még izgalmasabbá válik a macskaférfi Teru számára. De ugyanakkor minél jobban megismeri a gondolatait, mozgatórugóit, vágyait, félelmeit, érzelmeit, egyre távolabb kerül a fiútól az a vágy, hogy egyszer valami csoda folytán egymáséi lehetnek. Ez annyira idegen most már kettejükhöz mérten, belegondolva, hogy Lamento még mindig Konoe halála miatt bánkódik, még mindig szereti őt és ahogy Terura gondol. Ez fáj a srácnak, de megérti. Veszi az adást és próbál ezután majd úgy létezni, hogy a szerelme ne legyen követelőző, még annak fényében sem, hogy napvilágra került, immár a kandúr is tud róla. Néha annyira vágyott rá, hogy megérintse és bevallaná valakinek, akinek el merné árulni a titkát, hogy abban reménykedett, talán túl nyíltan is, hogy ha Lamento megtudja, mit érez iránta, leomlik a gát és meg meri érinteni. De nem. Erre már szinte esély sincs. Ez pedig szomorúvá teszi Terut. Felnéz a falra. Megvizsgálja a fekete lovat és a rajta heverő kis testet, majd a fekete ruhás idegent. Elmélázik a képen, aztán újra figyelni kezd.Kezdi felfogni , hogy milyen fura a démon és a fiúcska kapcsolata azáltal, hogy a srác téves hitrendszerrel látja a démont. Elkalandoznak a gondolatai. Mi van, ha ő is butaságokra gondol, mikor az igazság ott van előtte? Például, hogy Lamento ég a vágytól, hogy hozzáérhessen, de nem teszi, mert tiszteli és úgy érzi, lehetetlen, hogy egy ember és egy macskalény között szeretői, szerelmes viszony kerekedjen. De aztán megrázza a fejét. Észrevenné, ha jelt adna neki a kandúr, mert várja. De nem ad jelet neki. Csupán vágyálom, hogy a macska ugyanúgy vágyik rá, mint Teru őrá. Megretten. Egy melegekről szóló történetet tár elé Lamento?! Kikerekednek a szemei és felkönyököl, hátha így jobban látja. Ám ettől Rapunzel nem lesz a jól ismert nőalak, ugyanúgy fiú marad. Elképed. Visszahanyatlik - de csak óvatosan, a sebére vigyázva - az ágyra. - Tényleg... más. - nyögi még mindig alig hitetlenkedőn. Döbbenten bámulja a pergő képeket. El sem tudta eddig képzelni, hogy Lamentonak ilyen is van a birtokában, ráadásul ez a kedvence. - Nem mondom, most lesokkoltál. - motyogja. Fejével odafordul a kandúrhoz, majd elmosolyodik. - Nem hittem volna, hogy létezik ilyen dia, mese, azt meg pláne nem, hogy a birtokodban van. Az pedig külön döbbenet, hogy a kedvenced ez. - magyarázza, de látszik rajta, hogy a meglepettség mögött öröm van. - De nem értem, hogy azon kívül, hogy szeretted volna megnézni és megmutatni, volt-e üzenete a látottaknak. - fogja még halkabbra. - Bár lehet, hogy nem. - teszi hozzá bizonytalanul. - Csak érdekelt. - folytatja, aztán inkább terel, mert cikinek érzi ezt a számára nehéz helyzetet. - Egyébként tetszett. Én ismerem az eredeti történetet és... hogy is mondjam? Igazán perverz, hogy van ilyen homoszexuális változatban is. - vigyorodik el.
|
- Nem egyáltalán nem szex film... sőt nem is horror... valami egészen más a lényege... és nem a kortól függő... kicsit más mint az általad ismert diák...*az első képen egy fekete ló tűnik fel, a hátán egy eszméletét vesztett kisfiú van, akit egy fekete ruhás, csukjás idegen visz, ki tudja merre, a fiúcska ébredezni kezd, azt hiszi a démon a megmentője, igaából pedig az elrablója, aki hamis álmokat igézve lopta el a gyermeket, majd magához vette, mint édes jutalmat gyümölcseiért... újabb képkocka következik, amiken láthatóal a férfi megkedveli a fiúcskát, de nem engedi ki a toronyból, látszólag ezt a fiú nem bánja, lassan felcseperedik és minden nap örömmel várja haza a démont. Egyik nap egy herceg téved a toronyhoz, és felmászik a fiúhoz amikor épp a démon nincs odahaza, kis idő után beleszeret, és el akarja vinni Rapunzelt, az menne is hiszen vágyik a szabadsága után, de Wildet sem akarja magára hagyni, egy kis huza vona után viszont Wild kilöki Rapunzelt a toronyból, persze véletlenül... ezután pedig könyörög a tövisbokroknak hogy nőljenek meg és kapják el a fiút... ezután a herceg persze elviszi Rapunzelt, megmutatja neki a régi családját, de úgy érzi mégsem vágyja annyira a szabadságot, így vissza rohan a démonhoz, csakhogy a torony alját veszélyes kisértetek védik, a herceg segít Rapunzelnek ellenük, de a kulcsot mégis végül a fiú neve jelenti, majd amikor eltűnnek a kisértetek, ő felrohan olyan gyorsan ahogy csak tud és a démon karjaiba omlik.* - Vége... *tekeri a következő képsorhoz amin már a kimondott szó szerepel, kitekeri a filmet, és lekapcsolja a fényt* - Na hogy tetszett? Remélem már érted miért a kedvencem... *mosolyog és gondosan a helyére teszi a kis dobozkát*
|
Teru elmosolyodik. - Szeretem a diákat. - mondja. Ez persze csak az igazság fele, azt jobban szereti, hogy Lamento ilyen lelkes, meg ahogy nézik őket. Néha a kandúrra pillant és újra és újra beleszeret. Olyan aranyos és elbűvölő, ahogy a diákat nézi. Figyelmesen hallgatja őt. Kíváncsivá teszi őt Lamento ezzel a limitált széria, elégették a egészet dologgal. Izgatottan vájra, hogy láthassa a mesét. - Még nem tudom, mi lesz, de várom. - mondja mosolyogva. - Mit értesz azalatt, hogy elég nagy vagyok hozzá? - kérdezi gyanakvó hangon, felvont szemöldökkel, értetlen képpel. - Húsz évesen felnőttnek számítok. - tudatja képtelenségnek gondolva, hogy Lamento gyerekként kezeli egyszeriben valami ismeretlen oknál fogva. - Csak nem a szexvideó elődjét tárod elém? - vigyorodik el. - Bár korhatáros a horror is. - gondolja tovább.
|
- Rendben... bár talán te nem is szereted annyira a diákat... de kedves hogy mégis hajlandó vagy velem nézni őket... *megy el a szerkezetért, majd előveszi a kis tekercset* - Szóval... tudtad hogy ez a mese ami nálam van egy limitált példány? Olyannyira hogy az összes többit elégették, szóval csak ez az egy darab van... hiszen ki keresné egy kandúrnál... *kacsint rá, majd a kis szerkezetet az ágyra teszi, óvatosan megtámassza egy ruhadarabbal alulról, hogy az pont a falra vetítsen, majd befűzi a diát* - Tudtad hogy az eredeti történet egy fiúról és egy varázslóról szól? *villantja fel az első képkockát, amin megjelenik egy kisfiú, és egy démon, a démonnak fekete haja van és olyan mint egy ember, csak a fülei az elfekéhez hasonló* - Még nem mutattam... de azt hiszem már elég nagy vagy hozzá... *teker egyet és felvillan a következő kép*
|
Lesüti szemeit, majd lehajtja a fejét, hogy ne láthassa az arcát a macska. Haja előre hull, s elmélyülten bámul maga elé. Ezek szerint sokszor sír. Ritka, hogy em emlékszik az álmaira, de úgy fest, nagyon sokszor baljóslatúan látja a jövőjét. A kérdésre megfogja a kötést. - Jól. Kicsit fáj és viszket. - mondja, de vonakodik, amikor a kandúr meg akarja nézni. Valahogy úgy érzi, csak akkor láthatja igazán a testét, ha ezt akarja. Ha ŐT akarja. - Most? - kérdez vissza meglepetten. - Jó. - mondja bizonytalanul. - Feküdjünk az ágyra és úgy kattintgassuk a képeket. Kényelmes lenne. - tanácsolja. Az első kérdést szándékosan hagyja ki, így nem kell hazudnia, sem az igazat megmondania.
|
- Igen... *bólint is Terunak, hogy nyomatékosítsa kijelentését* - Biztosan nincs semmi baj? A sebed hogy van? *takarja ki Terut és megnézi, ha az engedi neki, ha nem akkor csak megvárja a fiú válaszát* - Tudod mit mondok? Szerintem a plafonon lenne legjobb diavetítőznií! Nincs kedved hozzá? Ha már úgyis rosszat álmodtál...*ajánlja fel*
|
Magához tér a rázástól. Könnyes szemmel néz rá, nem érti, miért kelti őt fel. Csak akkor, amikor legördül az arcán egy csepp. Megijed. Most tudatosul csak benne, hogy sír. Lassan, óvatosan felül. Némi fájdalmat jelent, de meglepve törli le arcáról a könnyeket és néz újra a kandúrra. - Nem... nem tudom. - böki ki. Valójában tudja, hogy mit álmodott, hiába rántotta ki belőle a macska. Tudja, hogy arról álmodott, hogy végül beleházasodik egy érdekházasságba, hogy mégis kezdjen valamit az életével, de Lamento haláláig azért nem lesz boldog, mert nem szereti őt viszont, utána meg azért, mert meghalt. - Szoktam? Mármint sírni. - kérdezi csendesen.
|
- Teru... hééé... ébredj fel... baj van? *rázza meg kicsit a fiút Lamento, nagyon érzékeny füle miatt, persze megint felébredt a sírására, csak most úgy érezte fel kell keltenie Terut* - Teru... miért sírsz? Rosszat álmodtál? *beszél hozzá félhangosan, és próbálja keltegetni*
|
Teru viszont ezen az éjszakán bármennyire fáradt, kimerült, kábult, nem tud hamar elaludni. Hosszasan hallgatja Lamento motyorgását, figyeli éjszakai mozgását és hiába minden reménnyel, mégsem tud betelni a látvánnyal, s persze a fájdalom is alaposan megkínozza, melynek semmi köze a hasát ért szúráshoz. Megérinti a sebet. Lamento olyan gyorsan rohant el vele, hogy nem volt idő megkérdezni, mikor kell kiszedetni a varratokat. Gondolja, másfél-két hét lehet. Viszket a sebe. Kellemetlen, de határozott jele annak, hogy gyógyul. Sóhajt egyet. Még egy utolsó pillantást vet a kandúrra, lemond róla újra gondolatban, azzal elalszik, hogy álmaiban szerethesse, egyesülhessen és boldog lehessen vele. Ezen az éjszakán Teru is motyog valamit arról, hogy szereti a kandúrt, halálosan szereti és inkább az életét adná bármi nevetséges indokért, mintsem nélküle éljen, mégis lassanként belehal a fájdalomba. De szavai elmosódottak, összefolynak, nem túl érthetőek. Emellett újra sír az álmában.
|
- Sajnálom... *dől be a matracába, s pár pillanat múlva már csak a szuszogását lehet hallani, nagyon kimerült, fáradt és úgy érzi még el is van átkozva, álmaiban valami félelemetesen távoli helyen jár, ahol senki sem szab határt szerelmének, szabadságának, vágyainak és érzékeinek, motyog is közben valami érthetetlent*
|
Megsimogatná a kandúr fejét, de nem nyúl hozzá. Belekortyol a teába, majd egy kedves pillantást intéz hozzá. - Ne aggódj. Feküdj le nyugodtan, én is azt teszem. - beszél hozzá nyugodtan. Kiissza a teáját, majd a bögrét a szekrényre teszi. Visszafekszik nagyon óvatosan az ágyba, majd rögtön lehunyja a szemét. - Jó éjt. - köszön el, ezzel kikerülve a kérdéseket is.
|
- Mi lenne az a közös? *néz egyenesen a fiúra, de igazából le sem veszi róla a szemét mióta haza hozta... annyira megviselte ez a nap hogy igazából már rég aludna és közben semmire se gondolna... olyannyira kimerült, hogy végül Teru ágyára hanyatlik a feje, s mire odaér már jóformán alszik is, de aztán észbe kap és nagy erőfeszítéssel még tud figyelni Terura* - A betegség miatt nem küldenek majd orvoshoz?
|
~ Szóval semmi baj... ~ nyugtázza, s a gőzölgő teára néz. Szomorúnak és fáradtnak érzi magát. És valahogy azt gondolja, olyan hazugság most minden, ami őt képezi. Ám ahogy megkéri őt Lamento, hogy figyeljen, nem tud nem odanézni. Végignéz a sérülésén, s nem felejti el meglegeltetni szemét a kandúr bőrén, köldökén. Zavartan kap észbe és döbbenten néz rá fel. - Eddig is volt bennünk közös, nem? - kérdezi csendesen. - A megfázás nem lesz jó. De a beteg vagyok igen. - elveszi a teáját. - Nem kell mindig bemennem, de időnként meg kell jelennem egy-egy órán, mert kötelezően ott kell lenni. Ha egy bizonyos százalékát nem hallgatod le, nem írnak fel a jelenlétire, nem engednek vizsgázni. Holnap ilyen órám lesz. De majd szólok Tominak, hogy firkantson fel.
|
-Értem, semmi baj... csak pihenj.... jobb lenne ha most nem erőltetnéd meg magad.... nincs fontosabb a gyógyulásodnál... de figyelj Teru, most legalább van bennünk valami közös... *húzza fel a pólóját, ahol a köldöke mellett végig szalad egy hoszabb vágás, de már gyógyult, már csak a heg maradt meg* - De talán a tiéd majd idővel eltűnik... *gondolkodik el a kérdésen,töpreng rajta*- Talán... azt mondhatnád hogy beteg vagy megfáztál... akkor az apád talán nem jönne rá semmire... bár ilyenben sose voltam jó... és gondolom nem is jó ötlet... amúgy meg nem kell mindig bemenned nem?
|
Ügyetlenül feltornássza magát ülő helyzetbe, mire Lamento visszaér. Nagyon vigyáz a sebére, nehogy felszakadjon, vérezzen. Így is némi fájdalmat érez, de nem fetrenghet, míg nem gyógyul meg a szúrás. Pláne, hogy holnap már iskolába kellene mennie és az apjának sem szeretne szólni, hogy megkéselték. - Köszönöm. - köszöni meg a teát, majd a szekrényre teteti, hogy hűljön. Nem
szereti forrón. Aztán a kérdésre elfordul Lamentotól. Kapásból azt akarja mondani, hogy semmi baja, de ez hazugság lenne, s a leggyengébb menekülőszöveg, ami rendszerint nem jön be. - Nem tudok róla beszélni. - mondja inkább ezt. Közelebb áll a valósághoz, mint a totális tagadás. - Sajnálom. - kér bocsánatot. Ezután ránéz a kandúrra. - Hogy megyek holnap egyetemre így? - kérdezi költőien, mert már sejti, hogy leginkább sehogy. Ezzel csak a témát akarja terelni, hátha bejön.
/Köszi a rendezést, Taly!/ |
- Máris hozom! *mosolyog rá, majd elrohan hogy készítsen egy teát, úgy gondolja ez majd jól esik Terunak, bögrébe tölti, mézzel, cukorral, citrommal hinti meg, majd máris viszi a fiúnak, meg is kevergeti útközben*- Meghoztam! *kínálja Teru elé, de persze gondolatai most Konoe felé terelődtek... ismét látja maga előtt, ismét érzi az illatát, úgy érzi belebolondul ebbe az érzésbe... s mindez talán azért mert őt jobban kedvelték, vagy csak mert ő volt a szerencsés kiválasztott, ami igazából nem szerencse a számára* - Mi a baj? Látom hogy valami... annyira mélyen és tisztán fáj neked Teru... a szemeid elárulják... *aggódóan néz a fiúra*
|
[474-455] [454-435] [434-415] [414-395] [394-375] [374-355] [354-335] [334-315] [314-295] [294-275] [274-255] [254-235] [234-215] [214-195] [194-175] [174-155] [154-135] [134-115] [114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
