|
Témaindító hozzászólás
|
2010.01.14. 21:00 - |
Korábban a Howoki család háza volt ez a rész, most már Lamento és Teru otthona kap helyet itt. Az otthonuk kevés berendezéssel bír, szegényes kis hajlék, de a kettejük szeretete melegséggel tölti meg a levegőt. |
[474-455] [454-435] [434-415] [414-395] [394-375] [374-355] [354-335] [334-315] [314-295] [294-275] [274-255] [254-235] [234-215] [214-195] [194-175] [174-155] [154-135] [134-115] [114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
Teru csak mélyet sóhajt. Ismét azt érzi, nem tudja megmenteni a kandúrt, mert nem akar ellene harcolni. Lehorgasztja a fejét, ujjai észrevétlenül a farmerjára kúsznak, majd belemarnak a kemény anyagba. Megrázkódik a srác a teljes testében. Fáj neki, hogy a világ ennyire elvett Lamentotól... Raitól mindent. És az a szörnyű igazság, hogy a nagyapjának igen nagy szerepe volt ebben. - Azért nem, mert te és én két külön test és két külön lélek vagyunk. Más a személyiségünk, ennél fogva a vágyainknak is másnak kell lennie. Nem azt mondom, hogy nem lehetnek egyezőségek, de ahogy neked a diáid a legkedvesebbek, úgy nekem az, ahogy csillogó szemekkel nézed őket. Most csak mondtam egy példát. - teszi hozzá halkan. Szomorú. Nem hitte, hogy az utolsó este megváltoztathat mindent, mégis... valahol a szíve mélyén azért bízott benne, hogy talán... talán meg tudják beszélni, dűlőre tudnak jutni, megértik egymást és ha el is válnak, békében teszik azt meg. De egyre távolabb kerülnek ettől az idiltől. Csak hallgatja a macskát és ismét felbosszantják a hallottak. Odalép a matracához és letérdel, majd mélyen, de nagyon határozottan, már-már harciasan néz a szemében. - Kínaiul beszélek, a rohadt életbe?! - kérdezi fojtott hangon. - Avassam magam macskalénnyé, hordjak macskafüleket és macskafarkat, hogy legyen egy közös nyelv, amin megértjük egymást?! - dől közelebb a kandúrhoz. - Rég fel kellett volna adnom, de egyszerűen nem megy! Próbálom megadni az utolsó utáni lehetőségeket, hogy megértsd, amit mondok, de makacsul ragaszkodsz ahhoz, hogy áldozati bárány légy! - veti a szemére.
|
*Lamento ledermed, olyan mély sebeket kap Terutól amik érzi, sosem fognak begyógyulni, elveszti önmagát ebben a különös ketrecben, mely tárva nyitva van és ő nem mer kilépni rajta, sose merte, mlg akkor sem ha hívták*- Teru.... *suttogja a nevet és összegömbölyödik mint egy labda* - Az álmok rejtelmesek... titkosak és kifürkészhetetlenek... az én álmom már nem létezik, már rég feladtam hogy álmokat vagy vágyakat kergessek.... nézz magadra Teru.... te már kicsi korod óta azt teszed amit szeretnél, amihez kedved van, nem a te hibád... én is tudom... az sem a te hibád hogy a fajtámat vaskorlátok mögé szorítják... de meg kell értened... hogy bennem már elvesztek ezek a velem született tulajdonságok.... nincsenek olyanok amiket te alapoknak tartasz.... ezért miért ne lehetnének a te álmaid, az én álmaim is... vagyis... miért ne lehetett volna? *teszi rendbe saját mondatát* - Jó leszek.... és engedelmes ne aggódj nem kell majd szégyenkezned miattam, hű szolgája leszek annak a személynek.... *direkt nem mondja ki a nevet, hiszen azt az embert még nem is ismeri, nem tud hozzá nevet kötni, sose látta még* - És én... megértelek, ha ezt akarod, akkor elfogadom.... mégsem érzem azt, hogyha maradnék, nem akarnám e ugyanazt amit te.... a döntés mégis a tiéd látod? Akármit is szeretnék, akármit is mondok... nekem nincs szabad akaratom, akkor sem ha te azt mondod hogy van...
|
Márpedig Teru nem adja fel. Nem megtörni akarja a macskát, de végre az igazságot tudni. És nem csak tudni, de elmondani. Szavakba önteni és hagyni őket tovaszállni. Ám látja, mit művel Lamentoval. Először befogja a fülét, majd elkapja őt és magához szorítja. A fiú esetlenül fogadja, ez egy pillanatra kirángatja őt abból a lendületből, amiben benne van, majd ahogy elhúzódik tőle a kandúr, új értelmet kap, mire használja ezeket a szavakat. - Sosem gyűlöltelek. - lép hozzá közel. Egyenesen belenéz a szemeibe, de a jól ismert fények már nem játszanak benne. - Ne hidd, hogy most igen. Egyszerűen csak nem bírom ezt tovább. Félreértések sorozataként jutottunk ide. Ez is csak amiatt lenne? - néz rá. - Azért adlak Remingtonnak, mert csak fájdalmat okozunk egymásnak. Lehetne másképp, de szerinted nem szabad, én pedig nem fogom átlépni azt a határt, amit meghúzol előttem. - magyarázza őszintén. Megérintené őt, de nem meri. Fél, hogy nem megbeszélik, hanem gondolkodás nélkül engednek az érzéseiknek. - Tisztellek, szeretlek és veled akarok lenni, de ha nem engeded meg nekem, abba beleőrülök. Egyre durvább dolgok fognak történi, nem csak röhögésből nagy sírás lesz, hanem még ennél sokkal félelmetesebb dolgok, én ezt érzem. Azt is tudom, hogy van bennem egy rettenetes rossz én, aki a vágy nevében törtet előre és láncra kötne, megölne, csak az övé légy és ne lehess másé soha. Értesz te engem? Meg akarlak védeni... magamtól. Így is azt érzem, belekényszerítettelek ebbe a helyzetbe, hogy csak azért mondasz mindent, mert ezt akarom hallani. Pedig engem csak az igazság, csak az őszinte dolgok érdekelnek, semmi más. Az igazság fáj, de a sérülés, amit okoz, hamarabb begyógyul, mint a hazugságok álmából lett rémálom rombolása. - megremegnek az ajkai, de folytatja tovább, mert van benne még. - Nem kérdezem meg többet, hogy mire vágysz, mit akarsz, mit szeretnél, mert nem tudom elhinni, hogy nem az én vágyaimnak, akaratomnak veted alá a tiédet. Remingtonhoz azért mész, hogy valaki vigyázzon rád, míg én kitisztítom a fejem. Lehet, hogy nem jól gondoltam, de akkor is arra jutottam, hogy ha csak eltűnök, annak beláthatatlan következményei lesznek, utánam szöksz, vagy bármi más. Most azonban egy újabb emberi dolog kötelez téged az életre, s utálhatsz érte, de ha valóban nem akarsz meghalni, akkor ez is élet, még ha fájdalmas is.
|
*Lamento elképed, megijed, majd félni kezd Terutól, a szavak amiket használ, a tettek amiket elkövet.... nem az a fiú akit eddig ismert.... és ez elszomorítja, lehet hogy ő sem ismerte eléggé ezt a fiút? Nem figyelte meg eléggé minden mozdulatát? *ledermedve nézi csak őt, mintha minden megfagyott volna, hűvösnek és ridegnek találja most ezt a szobát* - Elég... elég volt! *kezeit füleire teszi, de még így is hallja Teru szavait, így leereszti azokat és feláll, majd megragadja Teru egyik karját és magához rántja* - Kérlek ne így váljunk el egymástól... nem akartam ezt, én sohasem akartam.... *a fiú pulcsijába temeti arcát, kezei Teru hátába kapaszkodnak* - Én sohasem akartam hogy gyűlölj... *lassan lecsusszan Teruról, már teljesen megtört, nem tudta tovább tartani magát, pedig megfogadta, hogy kőkeményen helyt áll, de ezek a szavak... túl sok vád és túl sok igazság egyszerre, túl sok ellentmondás és túl sok önvád fut végig agyán* - Sajnálom... *ismételgette egymás után többször a szót*
|
- Valaki azt mondta, nem csak a cél a boldogság, de maga az út is. Én nem tudom, hogy igaza volt-e, de azt tudom, hogy éreztem már magam nagyon boldognak és valóban nem értem el közben a célom, csupán apró pillanatok voltak, amitől úgy éreztem, a szívem kirobban a helyéből és én elszállok a világ fölé. - magyarázza, s kiragad maga számára egy ilyen pillanatot. Például, amikor Lamento megmutatta neki először a tekercseit, vagy amikor először szólta meg, miért kell hosszú perceket tölteni a tékában, ha egyszerűen nem is akar kivenni semmit sem. Fájdalmasan mosolyog, de ezt nem láthatja a kandúr, mivel tenyerébe van még mindig temetve az arca. - Mire akarsz kilyukadni? - néz rá fel. - Szerintem a gyűlölet és a szerelem igen közeli rokon, mondhatni egypetéjű ikertestvérnek is, nem ugyanaz, hiába egyből származnak. A szerelem maga a boldogság és a kín, mikor melyik. Ez benne a legvadabb, ezért írnak verseket, ódákat hozzá, novellákat és regényeket róla, ezért szól annyi zenéből... Pedig a funkciója elvileg csak annyi, hogy két embert összehozzon a szaporodás miatt. Aztán elmúlik, jobb esetben átalakul olyan szeretetté, ami helyet enged egy gyereknek és akkor megalakul a család. De akkor mi van a homoszexuálisokkal, kérdezhetnéd. Tök egyszerű. Nincs magyarázat rá, csak az, hogy a legtöbbet számára ennek a dolognak nincs létjogosultsága. - és elcsendesedik újra. Belemerül a gondolataiba, mígnem újabb dolgok jutnak eszébe. - Hányszor halt már meg ember a szerelméért? Hányszor gyilkoltak a szeretet és a szerelem nevében? - kérdez vissza, majd felpattan az ágyról. - Azt hiszed, csak mi éljük ezt? Ugyanmár! - csattan fel. - A legtöbb barátom csodálja a macskalényeket. Míg dagadt emberből rengeteg van, macskalényből egyet sem láttam. Mind tökéletesek vagytok, olyanok, akiket a csábításra teremtettek. - lép egyet Lamento felé. - És azt hiszed, én vagyok az egyetlen, aki ilyen mocskos én bűnös vágyakat dédelgetett a szívében? Nem. A mi történetünk csak annyival durvább, hogy mindketten pasik vagyunk. Ennyi az egész. Vannak határaink, de nem csak átlépni nem mertük őket, de még csak meg sem közelítettük őket. Jutottunk bármire is? Nem hiszem. Csak lekerült a lepel olyan dolgokról, amik fájdalmat okoztak, amitől képesek vagyunk veszekedni is és... és amit azt hiszem, kimondatlanul, a lelkünk mélyén tudtunk. Vagy csak én vagyok ennyire naiv és romantikus? - kérdez a levegőbe. - Annyira... szánalmasnak érzem magam. Végig tudtad, én meg titkolni akartam, nehogy meggyűlölj vagy undorodj tőlem miatta! És az utána következők...? Említeni sem akarom!
|
- Vajon mi ad igazi boldogságot? Te tudod hogy mitől lennél boldog? Vagy csak eléképzeled, hogy boldog lehetnél, de ha már ott tartanál más tenne boldoggá? És mit jelent igazából ez a szó? Valaki érzi ezt vagy csak kimondja? Ha úgy érzed, beleőrülsz a szerelembe, az vajon boldogság, vagy kín? És vajon mennyire távoli egymástól a szerelem és a gyűlölet? Meddig menne el egy ember a boldogságáért és meddig mehet el egy macskalény? *hírtelen kibukik belőle minden, agyában megfogalmazott kérdés amit még eddig nem mert feltenni, de úgy érzi tudnia kell a válaszokat, különben csak beleőrül*
|
~ Szóval nem. ~ nyugtázza magában, s elereszti gondolatban a kezében tartott nagykést, amit Lamento torkához szegezett, hogy ha a halál tenné boldoggá, ő megadná neki. Tenyereibe temeti az arcát. - Ha nem tudod, ki vagy, nem tudhatod azt sem igazán, hogy mit akarsz és hogy mi tenne boldoggá, mi okoz örömet és mitől leszel szomorú. Vagy nem így gondolod? - kérdezi csendesen.
|
- Nem... nem akarok meghalni.... nem akarom eldobni az életem, mégha fájdalmas is, akkor is élet... láttam a halált, többször is.... és sose kívántam, de néha úgy érzem, hogy talán mégis csak jobb lenne.... ellenvetések veled... ellenvetések magammal, igazából már nem tudom mit is érzek, hogy ki vagyok én.... vajon kiirtottam e magamból magamat, vagy még él bennem a régi én... remélem minden kérdésedre kielégítő válasszal tudtam szolgálni... *igaza van Terunak tudja jól, talán elszúrta a dolgot, de nem így érzi, úgy gondolja minden rendben van így, Teru ezután látni sem akarja majd, és így lesz a legjobb*
|
- A lehetőséged megvolt. - mondja jéghideg hangon. - A belső félelmeidtől nem tudlak megszabadítani. Nem vagyok lélekgyógyász, pap vagy pszichológus, egy egyszerű srác vagyok. - morogja válaszul arra, hogy Lamento úgy érzi, nem csókolhatja meg, nem érintheti Terut. Dühíti, hogy milyen mélyen belerögzítették ezt a kandúrba. És az is, hogy ha még időben rájönnek, mik motoszkálnak a hátérben, most nem ezen vitáznának, hanem talán minden jobb lenne, mint valaha volt. Fürkészi a másikat, s úgy érzi, újabb ellentmondásba ütközött. - Boldogság és kín... - utal erre. - Ugyanazt éltük, próbáltunk a másik kedvében járni. De te gondoltál arra, te mit akarsz? Én tudom, mit akartam és emlékszem, miért nem léptem meg azokat a lépéseket, amikkel elérhettem volna. - magyarázza. A távolság nő közöttük, mert Teru távolodik Lamentotól érzelmileg. Ez nem azt jelenti, hogy már nem szereti, gyűlöli épp, vagy valami, egyszerűen csak ki kell vonnia az érzelmeit magából ahhoz, hogy képes legyen megszólalni. - Azt gondolod, számodra csak a halál lehet igazi boldogság és szabadság? - kérdezi könyörtelenül egyenesen Lamentora nézve. Magában hallja a választ, igen és már érleli, mit lép erre. A nemet is hallja, de tudja, hogy hazugság, vagy csak annak gondolja.
|
- Én pedig nem értem hozzád, mert nem kértél rá... *vág vissza Terunak, ugye mosmár úgyis minden mindegy alapon* - Igazán meg akartlak csókolni akkor... nem szánakozásból Teru... de akkkor valami azt súgta, hogy nem szabad és még mindig ezt érzem.... érzem hogy nem szabad, de akartam hogy tudd.... *sokáig csak bámul a semmibe, majd felel*- Én... boldog voltam veled... én minden percnek örültem... *ül le a helyére, azaz csak a volt helyére, elkeseríti az hogy többé nem óvhatja meg terut de beletörődött már.... legalábbis nagyon akart.* - Tévedsz Teru... neked van életed, az enyémet már akkor elvették amikor megszülettem, hiába kínálnál bármit, hiába mondanál én csak egy szolga vagyok! És igen, Rai mindenét feltette egy lapra, Rait nem érdekelte hogy mi fog történni másnap, Rait a sírba vitte magával Konoe... Lamento pedig élt és gyötrődött.... a múltal, az emlékekkel.... és félt az újtól, még most is fél... de persze egy ember ezt nem tudhatja, akárhogy is mondanád, hogy érted, te nem érted meg ezt a sok éves fájdalmat.... sose fogod megérteni hiába is próbálnád.... *kicsit lecsillapodik, majd hozzá teszi* - De... mindig is megpróbáltad csillapítani, amit köszönök...
|
- Az, amit te annak nevezel. - passzolja vissza a labdát Lamentonak egyszerűen. Aztán csak hallgatja őt. Belátja, hogy van igazság abban, amit mond. - Nem akartam, hogy azért érj hozzám, mert ezt akarom. Ennyi az egész. - mondja ki a szavakat, mintha mrá nem lenne tétjük. - Másoknak azért nem mondtam, mert nem tudják rólam, hogy mi vagyok. Az emberek egymással is viselkednek szörnyen és tartottam tőle, csak veszélybe sodornám magam és téged azzal, ha közölném, homoszexuális vagyok. Nem fontos információ ez azok számára, akiknek sosem lesz köze úgy hozzám. - mesél érzelemmentes hangon. - Boldoggá akartalak tenni, de nem tudtam, mi a boldogság számodra. És még most sem tudom. - néz rá fel komolyan. - Végig azt hittem, gyűlölsz, majd azt, hogy Konoénak adtad örökre a szíved és esélyem sincs kiérdemelni azt. De már látom, hogy nem csak kudarcot vallottam, de tévedtem majdnem mindenben, amit rólad gondoltam. Azt hittem, az élet, amit kínálok neked, élhető és kegyes, ehelyett valahogy úgy fest most a dolog, kis túlzással jobban szenvedtünk, mint azelőtt. Vagy nem így gondolod? - kérdezi. - Nem büntetlek, hanem védelek.
|
- Attól függ mi számít boldogságnak.... *suttogja halkan a szavakat, mintha attól félne hogy elvesznek* - Tudod... a nagyapád nevezett el Lamentonak.... de... nem akkor amikor hozzá kerültem... hanem amikor elkaptak... azt mondta.... " adok neked egy új nevet és evvel együtt egy új életet, a te dolgod, hogy hogyan használod ki..." *idézi fel* - Rai aznap örökre eltűnt, de Konoe sose törlődött ki az emlékeimből... mindig velem volt, addig a napig amíg te nem lettél a gadám.. kezdtem elfelejteni őt, nem gondolni rá, észre se vettem magamon a változásokat.... mert mindig csak téged figyeltelek... mindig azt akartam hogy boldog légy és most én adtam neked a legtöbb szomorúságot... amit a halálomig bánni fogok, de elfogadom a bűntetésem... mégis... sosem értettem meg, hogy miért rejted el ugyanúgy önmagad ahogy én... nem én voltam itt az egyetlen aki nem adta önmagát....
|
A szavak tőrök Teru szívében. Beigazolódik az, amitől tartott, sosem ismerte a kandúrt. Lamentot ismerte, a szerepet, míg Rai, az igazi mindvégig rejtve maradt. Arra kéri őt, talán az igazi, hogy beszéljen, de a szájára lakat ül. Odaballag az ágyához, majd leül rá. Nem néz többet rá. A földet bámulja, mint test, melyből kitépték a mozgatót, a lelket, a szívet, vagy valami mást. Valamit, ami nagyon... NAGYON fontos volt. - Leszel valaha boldog? - kérdezi.
|
- Talán igazad van... mert ellentmondok magamnak is, a testemnek a lelkemnek és a tudatomnak is, aki előtted áll, nem az a macska akinek hiszed... sose láttál engem saját valómban, sosem érdekelt ki lehetek én igazából... éppen ezért megpróbáltam a kedvedben járni, figyelni minden szavadra és még a gondolatokat is képes vagyok leolvasni az arcodról... de te sose kérdezted... akárhogy is nézzük sose érdekelt, hogy ki vagyok én ... egy megtört lelkű macska végre újra bízott... megpróbálta elmondani neked mennyire fontos vagy neki... de te csak saját magad sajnáltattad... sose kerestél választ a kérdéseidre, elvártad hogy mindent én tegyek meg... hát nyisd ki a szád Teru és beszélj.... másképp senki sem fog meghallani.... még én sem...
|
Hosszú hallgatás a válasz. Néma könnyek és néma dühöngés. Néma harag és néma gyűlölet. Néma kín és néma halál. Ahogy a szerelem is az utolsó pillanatban nyílt csak meg, úgy a fájdalommal is így lesz minden bizonnyal. Visszanéz a válla felett Lamentora. Soha nem volt még senki és semmi, akire-amire ennyire vágyott volna. Feláldozta volna érte az életét, de úgy látszik, ezt a macska nem értette meg. Nem érdekelte a börtön, a megvetés, semmi, csak ez a kandúr, de tudta, nem mentheti meg. És most... ennek tudatosulása jobban fáj neki, mint az összes többi addigi sérülés, amit elszenvedett miatta a szíve. Előre fordítja fejét. - Nem leszek boldog. - mondja keserűen. - Sajnálom. Sajnálom, de nem tudlak megérteni. Ha hihetek a szavaidnak, ellentmondásosabb vagy még nálam is, ami igazán nagy szó.
|
*Lamento mélyet sóhajt* - Éppen ezt nem akartam Teru... vannak szabályok amiket be kell tartanunk, és bár feloldottad az összes körbevevő szabályt, még mindig félek hozzád érni... *próbálja meg eltolni magától a srácot* - Ha átadsz engem, az csak jót tesz majd... talán majd beleszeretsz egy emberbe, és boldog lehetsz vele, amit én nem tudok neked nyújtani... ne értsd félre... nem hátráltatni akarom a döntésed.... ne térj el a tervedtől... kérlek...
|
Némán hallgatja a kandúr szavait. Megremeg a szája, de kezei biztosan tartják őt. Szemei állhatatosan néznek Lamentoéba, ha az engedi. Teruban ott a mélység és a magasság, a fájdalom és a bánat, a szerelem és a hitetlenség, a megbántottság és a düh. - Mit remélsz még? - kérdezi csendesebben. - Ha úgy tetszik, ugyanolyan mélyre süllyedtem, mint te. Én is felkínáltam neked, amim van, de neked nem kellett. - elereszti és elfordul tőle. - Most mégis utánam kapsz. És... nem tudom, miért. - mondja ki keserűen az őszintét. Már nem sír, egyszeriben elérhetetlen és jéghideg szívű lett. Mintha nem hinne többé a mesében, ami összeszőtte az életüket.
|
- Mire vársz magyarázatot? Egy őrült világ csapdájába kerültem, ahogy a düh dühöt vált ki, a mosoly mosolyt fakaszt... a szerelmed ugyanúgy szerelmet ébresztett bennem... *halkan beszél mégis keserűen* - Most kidobsz mintha csak valami játék volnék, pedig én az egész életemet felkínáltam... már semmim sem maradt.... így hát hagyd meg nekem azt a tisztességet, hogy méltósággal távozzam innen, ne pedig egy utolsó szerencsétlen semmirekellő szórcsomóként....
|
Megijeszti a kandúr hangja. Azt hitte, ezek után egyetlen szót sem szól már hozzá, most mégis megteszi. Szipog egy kicsit, majd fejét Lamento felé fordítja. Az est fényei megvilágítják a szemét, felfénylik benne valami, s Teru aggódni kezd, talán ez a döntés ugyanúgy fáj a macskának, mint neki. - Tényleg nem. - mondja egyetértőn. - Én lehet, hogy a démon vagyok. - de ez a kijelentés akár kérdésnek is betudható, annyira kétes hangsúllyal fogalmazza meg, ám a kandúr teljesen mást mond. Megdöbben. Fájdalom hasít a szívébe, s felfogja, amit üzen számára ezzel Lamento. Kifordul az ágyból, de nem is tud róla. Talpra áll és lenéz a macskára. Dühös lesz. Annyira dühös, amennyire szinte még soha. Odarobban hozzá, majd belekapaszkodik a ruhájába és felhúzza a földről. Villámló tekintettel néz Lamento szemébe. - Magyarázatot! - préseli ki a fogai közt ezt az egyetlen szót. Érződik rajta, hogy menten felrobban, reszket az egész teste.
|
*Végül Lamento nem bírja tovább, valahogy elszakad a cérna és hátra fordul Teruhoz* - Nem lehet két rapunzel.... *próbálja valahogy oldani a dolgokat, vagy csak könnyíteni, ez csak azért jut eszébe, mert még a minap Teru vallotta magát annak, most meg az őt mondta* - Tudod én azt hiszem hogy inkább a herceg vagyok... csak egy mellékszereplő, aki hiába vágyakozik a szépséges Rapunzel után.... hiába tesz meg érte mindent ami lehetséges, ha az a végén nem őt válassza... ördgi kör nem igaz? Igazad volt, a szerelemnek nem lehet határokat szabni, de egy ilyen világban igenis kell... muszáj... bocsáss meg nekem.... *hajtja vissza fejét és csak előre bámul, nyugodtnak mutatja magát ahhoz képest hogy épp most vallott szerelmet Terunak, bár nem biztos benne hogy Teru megértette...*
|
[474-455] [454-435] [434-415] [414-395] [394-375] [374-355] [354-335] [334-315] [314-295] [294-275] [274-255] [254-235] [234-215] [214-195] [194-175] [174-155] [154-135] [134-115] [114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
