|
Témaindító hozzászólás
|
2010.03.19. 21:04 - |
Itt él a Tomkin testvérpár, két teljesen különböző ember egy házban. |
[385-366] [365-346] [345-326] [325-306] [305-286] [285-266] [265-246] [245-226] [225-206] [205-186] [185-166] [165-146] [145-126] [125-106] [105-86] [85-66] [65-46] [45-26] [25-6] [5-1]
- Miféle botrány lehetne ebből? hisz nem ön vagy más bántalmazta az urat, hanem tetmészets halált halt amit én is tudok tanusítani. vagy ennyire komoly lenne a dolog? - Sha nem akarta bevallani, hogy vajmi kevésbé ért a színészek világához, és szégyen szemre, azt se tudja ki ő valójában.
- Ahogy gondolja... dejobb lenne ha megnézetné a kezét, elég nagyot roppant ahhoz, hogy azt az érzést kltse... eltört. vagy talán nem sajog? - sóhajtott. - Ha gondolja sgítek önnek, csak mondja el mi az amit szeretné, hogy tegyek. Nemrég még magas lóról beszélve oktatott ki... nos... ideje lenne a saját szavait átülteni az életébe, nem gondolja?
- Tudom hogy nagy a vesztesége, de próbáljon meg felülkerekdnirajta. Ha valóba híres sezmély, nem ahgyhatja, hoghy a rajongói ennyire megtörve lássák, nem így van?
 |
*Értetlenül bámult, mikor Shan megragadta a karját. A csók pedig végképp teljesen felkészületlenül érte. Megremegett, az élet elixíre volt Shan ajkain, azt itta magába róluk. Összehorzsolt kezét is elfeledte egy pillanat alatt.*
- Félreért *mondta, mikor a boldog kábulatból valamelyest észhez tért* az életem a címlapokon zajlik. Nem akarok botrányt.
*Egy gyenge kísérletet tett, hogy kiszabaduljon Shan karjaiból.*
- Tényleg ideje mennem *tette hozzá, mikor a csengő újra felhangzott. Az ökle sajgása, a veszteség fájdalma, az életbe kapaszkodás vad vágya mind egyszerre lüktett benne villódzó vörösen-feketén, és nem tudta, melyik fogja úgy elszédíteni, hogy belezuhanjon. A gyomra most mégjobban kavargott mint néhány perce. Immár a bűntudatától is émelygett*
|
Shan örült, hogy a férfi kicsit lenyugodott, szerette volna a nevén szólítani, de hiába mutatkozott be neki előző nap kétszer is, egyikre sem emlékezett. Elmélázott saját gondolatain, a saját emlékein, saját szerettein akiket elveszített. Jól tudta, mi járhat a srác fejében, a kirohanása sem lepte meg, másopercekig csak nézte, olyan törékenynek és esetlennek tűnt. Közelebb ment hozzá, s amennyi ereje csak volt bevetette arra, hogy leállítsa Augustot. - Kérem bocsásson meg... - kapta el a karját, egy lendülettel a falnak tolta, megcsókolta. Ez volt a válasza, le akarta nyugtatni és mi tagadás nem esett rosszul neki a nemrégi csók. Eközben újra csengettek, Shan végig húzott a fiatalabb arcán. - Nyugodjon meg, nem illik önhöz, hoghy kárt tegyen magában. Amíg nem ígéri meg, hogy nem áll le, nem engedem el. - Nem látszott rajta, de erős férfi volt, ha úgy akarta.
|
*Kiszaladt a nappaliba. Levegőért kapkodott, a kezét tördelte. Aztán amint meghallotta a férfi megnyugtató szavát, hirtelen elhussant belőle minden addigi. Letelepedett a sofőr elé, és nézte-nézte. Meg kellett fejtenie azt a titkot, miért van az, hogy egy pár órája még gondtalanul ugratta ezt az embert, most meg egy szobában is borzong vele lenni. Ott van, és mégsem. A lényeg eltávozott. Ellobbant egy perc alatt. Figyelte fakó arcát, fehér ajkait, megduzzadt szemhéját, a lila ráncokat a szeme alatt. Az életet csodálta benne, ami összetört, és az enyészetet, ami kérlelhetetlenül elnyel mindent. Lélegzetvisszafojtva itta magába a látványt, még pislogni se pislogott, mintha elmulaszthatna valamit. Már úgy tűnt, egészen lehiggadt, mikor a csengő felhangzott. Meglepve pillantott fel Shanra, hogy az ilyen gyorsan intézkedett. Aztán épp olyan hirtelen, mint ahogy az előbb Shan felé vette az irányt, felkelt, nekiindult, látszólag céltalanul, mert csak ment előre, teljes lendülettel. Egy fél pillanat műve volt, s néhány szitokszó kíséretével tiszta erőből beleboxolt a falba. A fal kemény ellenfélnek bizonyult.. August felnyüszített fájdalmában, de azért csak püfölte még a falat, bár már az első ütéssel csontját törte.*
 |
-Nagyon sajnálom, igazán, őszinte részvétem miatta... - sejtette milyen fájdalmakon megy keresztül a srác. Nem akart feleslegese beszélni. - Természetes halála volt... úgy gondolom... ez ellen nem tehetett semmit és az édesapja bizonyára megérti majd, legalábbis így vélem. - figyelte a srácot, amint közelebb lépett hozzá és megingott kissé, már készült, hiogy elkapja, de végül nem volt rá szükség. - Jól van? . kérdezte miközben a szemében valódi féltés és aggodalom látszódott. - Uram....? - nem tett az ellen, hogy a férfi ennyire merészen közel került hozzá, a csók meglepte ugyan, kicsit le is sokkolta, de nem lökte el. Ahogy a srác sietősen távozott a fürdőhöz, az ajkához ért, azon gondolkodott vajon csókolta e már valaki ennyire lágyan, mégis tele érzelemmel. Amint kicsit magához tért, utána eredt és amint beérte elkapta a karját. - Nem kell szabadkoznia... - valaki csengetett. - Ez biztosan az orvos lesz, jobb lenne ha bemenne egy szobába és lepihenne. Legalbbis így gondolom. Megyek és ajtót nyitok. - engedte el.
|
- Apám barátja volt, úgy került mellém. Csak benne bíztam *motyogta remegő hangon, nem tudta, hogy ki is mondja a gondolatait, vagy csak gondolja őket.* - hogy fogom ezt vele közölni..?
Álomszerű volt most minden, eltompította érzékelését a fájdalom. Az is távolinak tűnt, hogy Shan beszél hozzá, mintha egy üvegfalon túlról értek volna hozzá a hangok. Először fel se fogta szavai jelentését. Azon gondolkodott, hogy meg kéne mosnia az arcát, bevenni valami nyugtatót, aztán mielőbb összeszedhetné magát, a világ nem enged egy perc elgyengülést, egy pillanatnyi kihagyást sem. Aztán kezdte felfogni, hogy Shan beszél hozzá. Azt nem tudta, mit, csak hogy ott áll az a pompás férfi, és ránéz, és ővele foglalkozik, ott van, egy ilyen helyzetben, mozognak az ajkai, azok a gyönyörű ajkak. És milyen erős karja van, és hogy ragyog a fény tükörsima haján. Közelebb lépett hozzá, mint aki össze akar csuklani, és a férfi karjaiba akarna dőlni. Az arcát bámulta, el nem tudta képzelni, hogy lehetnek valakinek ilyen csodás vonásai. Az ajkán állapodott meg a szeme. Egészen közel volt már akkor, elég közel ahhoz, hogy megcsókolja. Nem gondolkodott, szomjasan kapott a férfi ajkához, annyira meg kellett csókolnia, úgy akarta, muszáj volt valami menedéket találni az összeomló világban, valami kiutat a sötétből.. ha Shan hagyta, meg is tette. Aztán egyből hátrálni kezdett, idegesen a hajába túrt.*
- A gyász elvette az eszem *rebegte magyarázatként, bocsánatkérően, majd gyorsan kiszaladt a fürdőszobából.*
|
Shan képtelen volt bármit tenni a helyzettel, legszívesebben oda ment volna és magához ölelte volna, még akkor is ha idegen, de a teste nem moccant, talán nem akarta annyira iagzán, no meg arra gondolt, sértené a férfi büszkeségét.
- Ez természetes... kívánja, hogy magára hagyjam? - de valahogy úgy érezte képtelen lenne emgtenni. Annyira törékenynek tűnt most ez a férfi, közelebb ment hozzá és a vállára tette a kezét. - Ha gondolja majd én beszélek az orvossal és elintézek minden papírt. Ha kíván lepihenni, fel tudom ajánlani az egyik szobát. Nem hiszem, hogy ajánlatos így tovább mennie. Ön biztosan szerencsés, hogy volt egy ilyen barátja, aki mindig maga mellett volt. Tudom, hogy ez most sosvány vigasz de így gondolom.
|
*Leverte a hideg veríték, reszketett. A körülötte lévő világ homályossá vált, kétrét görnyedt a fájdalomtól. Mikor kicsit tisztult előtte a kép, négykézláb kapkodta a levegőt a fürdőszobacsempén. Homlokát a vécéhez nyomta, ezzel hűtve homlokát. Nem tudta, meddig maradt így, minden zavarosan kavargott benne és körülötte. A férfi szava ébresztette vissza a valóságba. Gyorsan feltápászkodott, mintha mi sem történt volna, remegő kézzel igazgatta a ruháját. Bólintott, hogy tudomásul vette Shan szavait, de nem jött ki hang a torkán. Elfordult, biztos volt benne, hogy minden érzelme kiül az arcára, és nem akart szánalmas lenni.*
- Gyerekkorom óta velem volt *szólt végül rekedten, halkan. Aztán újra a vécé fölé hajolt* mindjárt idehányok *jelentette, de csak állt ott, nem úgy tűnt, mint akiből ki akarna jönni bármi is. Idegenkedve nézte, hogy maguktól mozognak a tagja, rázza kezét-lábát az ideg. Nem tudott azonnal erőt venni magán, hogy elinduljon vissza, ahhoz túl zavarodott volt, és túlságosan rettentette a halott barát látványa.*
|
Shan nem igazán próbált meg válaszolni aférfi szavaira, elfogadta azokat, de nem kívánt kötekedni sem rácáfolni. Valamelyest érezte, hogy igaza is van, mégse adhatott neki teljes mértékben igazat, csak abban reménykedett, hogy a fájdalomcsillpító hamarosan megteszi a hatását.
- Nem igazi hobbi? Akkor talán pótcselekvés... igazából sose szenvedtem hiányt semmiben, s csak nemrég jöttem r mennyire szegény is volt a lelkem.
~ Talán nem is a családom halála, nem is a macskalények akik fellázadtak ellenem, hanem én magam vagyok az aki megkeserítem a saját életem... szánalmas, hogy egy kölyök mondja ezt aszemembe.
A pillanatok innentől már gyorsvágtába fogtak, Shan teljesen magára lett hagyva így végül orvost hívott. Nem tudta mit tehetne még, de aztán megkereste Augustot, enhogy bármi krt tegyen magában a gyász miat. Amikor megtalálta, kissé megszánta, de nem tduta eldöntnei, hogy megszólítsa-e, próbálja megnyugtatni, vagy hagyja magára? Ez a fiú bár annyira magabiztosnak mutatta magát, most mégis, mintha egy pillanat alatt megtört volna.
- Uram... tudom talán tanácsosabb lenne egyedül hagynom, de nem vagyok benne biztos... így kérem ha segíthetek valamit, mondja el nyugodtan... - próbált meg kapcsoaltot teremteni vele, de sose volt jó az ilyesmikben.
|
- Mind valaminek az elrettentő példái vagyunk *nevetett fel. Majd figyelmesen hallgatta a férfit.* - ebben a sztoriban mindannyian áldozatok vagyunk. Mennyi elnyomás, düh, elfojtás kell a mészárláshoz, gondoljon bele. Akinek örökké befogják a száját, mikor szólna a saját érdekében, és folyton félrerugdalják, az, mikor elege lesz, ordítani és őrjöngeni fog. Egyszerűen betelt a pohár náluk annak idején. Nekem, mondjuk hihetetlen az is, hogy bírták addig lázadás nélkül. Az igazságtalanságot csak a kedvezményezettek nézik ölbetett kézzel.
*A szeme különös szikrákat vetett, ahogy a macskalényekről beszélt.* az meg már a tragédia része, hogy nem a bűnösök lesznek az áldozatok.
*Hitetlenkedve meredt Shanra* - A takarítás hogy lehet hobbi? *kérdezte fanyalogva* - és azelőttt milyen életet élt?
*Aztán már csak a sofőrrel volt elfoglalva. Nem is hallotta, Shan mit beszél, feltolultak benne az érzések, összekavarodtak a gyomrában, s egyszerre akartak kitörni. Megtántorodott, elsápadt. Végtelenül mocskosnak érezte magát.. a világ koszától tapadt a bőre, úgy érezte, és ez a szenny ott fortyogott a bőre alatt is. Szédelegve, sietős léptekkel elindult. Nem tudta, merre van a fürdőszoba, így benyitott minden ajtón, ami mellett elhaladt. Végül megtalálta, amit keresett, a vécé fölé hajolt, ki kellett adni magából a haragot, gyászt, tehetetlenséget, mindent, ami hirtelen a semmiből megrohanta. De csak öklendezni tudott. Egyik pillanatról a másikra egy fekete veremben találta magát, hol nem volt más, csak csend és a halál szaga.*
|
- Azt hiszem eddig még senki sem osztotta ezt meg velem... vagyis... hát... ön az első aki így a szemembe mondja. Úgy érzemigaza van, és hogy eddig csak elpocskoltam az életemet... - ment közben a gyógyszerért és be is vette, leöblítve egy pohárka vízzel. - Jól van megértettem, nem kell többször elmondnai, hogy elrettentő példává lettem... - morogta kissé attól függetlenül, hogy tudta, igaz.
- Igen, most már egyedül. Régen voltak macskalényeim, de mióta egyszer fellázadtak ellenem és majdnem megöltek, egy kicist tartok a fajtájuktól. - vallotta be őszintén. - A takarítás lett ahobbim, bár kcisit unalmas, a második pedig az ivás, de az mint a példa is mutatja nem mutatott túl jó eredményeket. Mégis milyen más hobbim lehetne? - a következő szavakat nem is nagyon tudta értelmezni, nem értette mit akar vele kifejezni a férfi, de ahogy az "alvó" sofőrhöz ment és rázni kezdte, elsápadt teljesen. Tudatosult benne, hogy a férfi meghalt, de hagyta, hogy ezt szép lassan August is felfogja. - Én... hívom a rendőrséget... vagy a kórházat... vagy...kit is kell iylen esetben értesíteni? - tétovázott.
|
- Senki sem tud mit kezdeni azzal, hogy itt van. És így kell kihozni ebből a legtöbbet. Közben senki sem tudja, hogy mit csinál valójában, és mivégre. Erről senki se szólt magának? *kérdezte őszinte csodálkozással* csak teszünk-veszünk. Próbáljuk elfoglalni magunkat, hogy ne legyen időnk életünk totális jelentéktelenségén filózni, mert hamar belátható, hogy ennek az egésznek semmi értelme, és akkor úgy járunk, mint maga. Végülis *mondta, miközben Shan egy szobrocskáját nézegette* élünk itt, felépítjük a házainkat, háborúzgatunk, felneveljük a gyerekeinket. Aztán mindezt miért?
*Elcsendesedett, a kezébe fogta a szobrot, forgatta az ujjai között, majd mire felnézett, már egy egészen más, lendületesebb hangnemben beszélt.*
- Mi jótékonysági koncerteket adtunk *pillantott fel Shanra* kéne magának valami hobbi, nem? *azzal visszarakta a szobrot a helyére.* - egészen egyedül él itt? Nincs senkije? *fel se merült benne, hogy netán bántó az, amit kérdez. Csak tudni szeretett volna Shanról mindent, lehetőleg mielőbb.*
- Tea. Parancs, értettem! *s tisztelgett hozzá. Aztán a sofőrje felé pillantott, ki már egy jóideje nem hallatta dörmögő horkolását. Bajuszkája, mi eddig mindig rebegett szuszogásától, most úgy meredezett az orra alatt, mintha egy holt egér feküdt volna a köpcös bácsi szája fölött. August egy lépéssel mellette termet, rémülten kezdte szólongatni, rázni a vállát, de semmi válasz.*
|
Shan egy pillanatig elgondolkodott. Valóban... tényleg mi volt jobb előtte? Élt a bátyja, de sose becsülte meg, a fiát pedig közönséges macskalényként nevelte, s alig fordított rá figyelmet. Igazából éppen hogy a háborús időszakban kezdett az apja lenni, együtt sok midnent átéltek, miután az otthonukat belakták a macskalények. Most hogy így bele gondolt, úgy érezte, szörnyen nagy hibákat követett el, s igazából nem is a macskalények, hanem önmaga elől menekült. Nem tudta ki ez a fura figura, mégis megborzongott tőle. Az őszinteségétől, a kemény, de igaz szavaitól, szinte megremegett.
- Most hogy bele gondolok... a régi életem... - elmosolyodott. - Ugyanolyan önsanyargató volt mint a mostani. - fogott a szívére. - Egyszerűen csak nem tudok mit kezdeni avval, hogy még mindig itt vagyok. - bólintott - Valóban, semmit sem változtam, és nem is fejlődtem. Pedig sok mindent láttam, tanulnom kellett volna belőle. De valahogy még mindig itt tartok, ez igazán.... - nem fejezte be, inkább csak bólintott. - Így van, meg is keresem, széthasad a fejem... - de még mielőtt elment volna a gyógyszerért, Augustra tekintett. - Köszönök mindent és mégegyszer elnézést a kellemetlenségekért. Ha később lesz idejük. ugorjanak be egy teára.
|
*Szigorú tekintettel pillantott a férfira. Látta rajta a megbánást, ez kissé megenyhítette, de azt is el tudta képzelni, hogy a duhaj esték után mindig ilyen bűntudat gyötri Shant, és ezzel együtt folytatja ezt az életvitelt. Aztán ahogy a férfi kisöpörte finomvonású arcából a haját, érezte, ahogy kezd megenyhülni. A mozdulatban volt a varázslat. Az hatott mágikusan Augustra. Egy pillanatra kívülről látta magukat, akár egy fotón, kimerevítve. A derengő nap átsütött Shan fekete fürtjein, kinek ábrázatán borús felleg telepdett meg. A nappali bútorai, díszei életre keltek, mégis csak elmosódottan voltak jelen, hogy Shanra essen a fókusz. A bőre mintha szívta volna a bágyadt napfényt. Augustnak úgy tűnt, Shan maga ilyen halovány napsugarakból áll.*
- Miért, milyen volt a háború előtt? *kérdezte komolyan érdeklődve. Egész testével Shan felé fordult, testtartása felengedett.*
- Hiányzik a régi élete? Nekem hiányzik *mondta* mert az egy jó kis élet volt. De nem olyan jó, mint a mostani. Mert a mostani éppen zajlik. A régi meg már egy hulla, egy tetem. És egészen fölösleges dolog a holtak koporsóján zörgetni.
*A férfi kérdésén felhorkant. Ideges mozdulatot tett a kezével.*
- Mintha a háború két lábon járna, hogy meglássa a házamat, amit aztán nagy, tiszteletteljes ívben kikerül *felelte* bár tény, hogy a környék épebben megmaradt, mint a többi város *tette hozzá* viszont érdekelt. Hogy mi zajlik. Sokszor elmentem arra.. ahol igazán történtek az események, a tűzfészekbe. Maga is látta őket? Látta azt a sok halált? Aki azt látja, megbecsüli a tyúkszaros kis életét.
*Megrázta a fejét a férfi ajánlkozására.*
- Hagyja *legyintett immár békülékeny hangnemben* majd adnak ott valamit, ne fáradjon vele. Hogy van? Nem valami gyógyszereket említett az előbb?
|
A férfi kissé elszégyellte magát, s meghajolt. - Kérem bocsásson meg. Ez az időszak egy kicsit megviselt, ezért felönöttem a garatra. - szorította össze markát. - Őszintén szeretném kiengesztelni önt, szóval... - de ekkor már August kijelentette, hogy távoznak. Még soha senki nem beszélt így vele, sőt, mostanában elzárkózva mindentől szinte csak a amgány hangját hallhatta.
- Igaza van, szánalmas igaz? - fésülte ki ujjaival haját az arcából, nőies arca most méginkább látszott a fényben. - Senki se marad ugyanaz a háború után, önt tán elkerülte? Akkor nagyon szerencsés... - nézett végig a srác viseletén. - Mielőtt elmennek... ha akarja kivasalom az ingét, hiszen ha fontos ügyben készülnek valahova nem árt a jó megjelenés. Valamint, az én hibám, hogy végül itt kényszerültek éjszakázni.
|
*Érdeklődve szemlélte a változást, s feltette magának a kérdést, a józan, vagy a részeg lehet a férfi igazi énje?*
- Icipicit kötekedő. Ha nincs a kapu köztünk, a torkomnak is ugrik. Aztán megfagy a hóban. Így kifordulni önmagából.. büszke lehet magára. Meglett ember, aztán ennyi az élete *felállt, megigazította a ruháit. Az éjszaka jónéhány ráncot rávasalt furcsa gönceire.* - menjünk, rohadt sok a dolgunk *mordult a sofőrjére, majd sötéten Shanra pillantott* hagyjuk meg a henyélést és vedelést másoknak.
*Nem magyarázkodott, hogy került ide. Még mindig gyönyörűnek tartotta a házat is, Shant is, de az, hogy bármikor a csontját akarják törni, túl nagy árnak tűnt egy videoklipért.*
- Még valami * fordult hátra a férfihez* a szórakozás jó dolog. Minek éljen az ember, ha semmi élvezete nincs? De ez már rég nem arról szól *mutatott körbe* ez csak egy szimpla menekülés. Egy gyenge ember önmaga elől való menekvése. Ha így halad, hamarosan a saját hányásába fog belefulladni, gratulálok hozzá.
*Azzal menni készült.*
|
- Sajnálom, ha kellemetlenségeket okoztam önnek... nos bármi is történt, felejtse el... - sajgott a feje. - kötekedő fajta vagyok, ha iszom. - bár átsuhant az agyán, hogy mire is gondolhat, de semmi olyan jelet nem látott, ami orgiára, vagy nagy szexcsatákra utalt volna. Megnyugodott tőle, de sajnos fordult már elő vele, hogy nem éppen tisztán ébredt fel, s idegen alakok vették körbe-Itt másról lehetett szó, s meg is próbált vissza emlékezni rá, de a feje még iszonyúbban kezdett ettől fájni. - Okoztam önöknek bármilyen kárt? Megfizetem. - mondta miután a sofőrt is észre vette a z egyik fotelban. - Ha megbocsát... elengedné a ruhám? Tényleg nagyon nagy szükségem van a gyógyszeremre.
|
*Nem is rémlett neki a pillanat, mikor lefeküdt és elnyomta az álom. Mégis olyan békésen aludt az idegen környezetben, hogy a nyála is karcsú patakban folydogált. A böködésre lassan nyitogatni kezdte a szemét.*
- Mmm hagyjál *mormogta, fel sem fogva, hol van és kivel. Türelmetlenül az arcát nyomkodó kéz felé csapott, mintha egy bogarat akart volna leütni. Azt valahogy felfogta a tudatalattija, hogy nem egy pók mászkál az arcán, s erre gyanakodva felnézett.*
- Nahát *bámult bele a férfi arcába. Egészen szürreálisnak hatott előtte, hogy ez az egész megtörténhetett.* hogy s mint? * kérdezte, mintha épp az utcán futottak volna össze. Nyújtózkodott, nem zavartatta magát. Nem rohant egyből, hogy kiugorjon az ágyból. Gyanította, hogy Shannak homályosak az emlékei a tegnap estéről, és ezt elég murisnak tartotta.
- Gyakran csinálsz ilyet? *kérdezte, direkt kifeljetve a mondatból, hogy pontosan mire is gondol. Hagyta, hogy shan szabadon értelmezze a szavait. Közben a sofőr kilazított derékövvel hangosan hortyogott a fotelban.*
|
Shan nem ébredt fel, szuszogása betöltötte a nappali csendjét. A házban nem voltak különösebben feltűnő holmik, mégis stílusos volt, s mindenből természetesen minőségi. Mégis, ez a sok drága holmi, aligha tudta megvígasztalni Shant, vagy feléleszteni elhunyt bátyját és fiát.
Reggel a nap sugarai bágyadtan, haloványan törtek át a függönyök rései közt, mégis elég erősen ahhoz, hogy Shant felébresszék. A férfi egykedvűen nyitotta fel pilláit, némi nyöszörgő hangot hallatva. Egyből a fejéhez kapott, éles tőrként szúrt belé a fájdalom. Felszisszent és felülve körbe nézett... ekkor látott meg maga körül egy ismeretlen alakot. Pár pillanatig csak azt hitte hallucinál, látsa sem tisztult ki még, így megdörzsölte pilláit. Feltűűnt neki az alvó alak, s hirtelen apróra húzta össe amgát, a bőre teljesen libabőrössé vált, semmire sem emlékezett az előző estéről.
- Már megint mi a fenét csináltam....? - fogta a fejét, s óvatosan megpróbálta keltegetni a srácot. - Uram... hé uram... - azt még észre sem vette, hogy a sofőr is ott aludhat valamerre. - Elnézést, de... - fogott ismét a fejére - Szükségem van egy fejfájás csillapítóra... - próbálkozott meg kimászni August mellől, de hirtelen a ruha megakadt. Ekkor jött rá, hogy a férfi szinte fogva tartja, s moccanni sem tud, hacsak nem akarja szétszakítani magán az anyagot. - Uram... - böködte meg az arcát, hátha fel tudja ébreszteni mégis.
|
*Összelapátolták a földről, bevitték. August közben teljesen elfeledkezett lakberendezői ambícióiról, pedig még odakint nagyban tervezgette, milyen bútorok és kellékek kellenek majd a házba.
Ahogy lerakták a férfit, kifújta magát. Megkérte a sofőrt, rakjon még a tűzre. A sofőr, elnézve a kidőlt idegent, már előre félt, mibe ártották bele magukat, de azért teljesítette a kérést, s hamarosan élénken lobogott a tűz.*
-Itt a házban is megfagy, ha nem jövünk érte *mondta komoran August* - mi vihet rá valakit erre? *kérdezte, csak úgy magától. Nem nagyon nézegette már a kifeküdt Shant, miután biztonságban tudta. Helyette az üvegeket szemlélte meg. Szégyenérzet nélkül benyitogatott a szekrényekbe, fiókokat húzott ki, megnézte a hűtő tartalmát. Szerette volna kideríteni, mennyire súlyos a helyzet. Persze neki eszébe se jutott volna ítélkezni, ő is szerette az élvezeteket. Csak éppen Shan küszöbön álló lehetséges elhalálozása aggasztotta.*
- A tatának biztos rettenetesen hiányzik a családja *nézett maga elé, egy piszkos poharat forgatva az ujjai között. Aztán lassan megközelítette a férfit. Most figyelte meg jobban az arcvonásait. Még mindig gyönyörűnek találta, ahogy a lábát is. Csak azt fájlalta, hogy nem szereti a macskalényeket.*
- Pedig olyan jópofák *motyogta magában.* Szeretem a fülüket morzsolgatni *tűnődött, majd hangosabban folytatta * remélem a tata legközelebb meghív magához inni, mikor ismét magán partit csap. De lehet hogy túl exkluzív ahhoz, hogy bárkit is fogadjon.
*A sofőr egy fotelban üldögélt közben. Ő a világért sem nyúlt volna hozzá semmihez. August szavára bólintott párat.*
|
[385-366] [365-346] [345-326] [325-306] [305-286] [285-266] [265-246] [245-226] [225-206] [205-186] [185-166] [165-146] [145-126] [125-106] [105-86] [85-66] [65-46] [45-26] [25-6] [5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
