|
Témaindító hozzászólás
|
2010.02.22. 15:57 - |
A Blake család egy meglehetősen nagy házban él, a szülői pár általában nincs itthon, de szolgáik sincsenek, Jin nagyon jól érzi magát itt, mert azt csinálhat amit csak akar.
|
[279-260] [259-240] [239-220] [219-200] [199-180] [179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
- Tehát nincs helyes dönts igaz? Tudod ez sokszor előfordul... ümm...de..... ha valaki magához venné Zukit, mint a macskáját, és később felvállalná, hogy nevet ad Zukinak... nem kellene a ti családneveteket örökölnie.... olyan ez mint valami örökbefogadás nem? Hmmm... édesanyád pedig biztosan hajthatatlan? Talán mégis megkérdezhetnéd, hogy mi neki a fontosabb a saját gyereke élete vagy pedig a neve... bár ez elég durva kérdés volt, ne haragudj... csak hírtelen valahogy ez jutott eszembe...*pödörte saját tincseit* - Nem kellen mindig menekülnöd.... önmagadat keresve elveszted azt aki vagy.... Takahe... *elmosolyodik ahogy a srácra tekint* - Azt tudnod kell hogy ide bármikor jöhetsz!
|
Jinnek nagyon is igaza van, s amikor Takahe agyáig eljutnak a szavai, görcsös sírás tör fel belőle. Nem tudja még kifújni az orrát, előbb le kell zúdítania a terheket a lelkéről. Ez viszont csak zokogással oldható meg. Azonban nem tart túl sokáig, mert már jó ideje csordogál belőle a fájdalom. Mikor vége képes rá, nagyot nyel, aztán elveszi a pézsét és kifújja az orrát. Megtörli a szemeit is, de arcát rejtve tartja, nem akarja, hogy lássa a lány kisírt szemekkel, bevörösödött arccal, megdagadt orral. Mély levegőt vesz. - Zukival nem lehet békét kötni, ugyanis a szabadságát akarja, amelyet én adhatok meg neki, mivel apám halála kapcsán megörököltem. Ha szabadon engedem, elveszítjük a ház és a család biztonsági rendszerének alapját. A nevemre kellene vennem, vagyis Misushiko Zuki lenne, ám mivel van már emberi neve, valószínűleg azt használná, vagyis Misushiko Tsuzukiként már feltűnő lenne, hogy ki ez. Ha viszont kiderül, hogy apámnak volt egy fattya, az egész családi név szégyenbe kerül. Az egészben a legszebb viszont, hogy Zuki tuti biztos megöl, ha nem adom meg a szabadságát. De egyszerűen nem tehetem! - kiált fel. - Az anyámnak lenne a legrosszabb, ha a neve bemocskolódna, mert neki ér valamit. Nekem herótom van az egész úri faszságból, de anyámnak ez az élete születése óta. Inkább sajátkezűleg ölné meg Zukit, de a neven nem engedne csorbát ejteni. Érted? - kérdezi és felnéz Jinre. - Nem arról van szó, hogy egy köcsög vagyok, aki élvezi, hogy gyűlölik, hanem nincs jó döntés. Anyával erről nincs értelme beszélni, Zuki viszont ha eltesz láb alól, azzal újabb láncreakciót indít be. Ő túl gyors az embereknek, de Kodaka és Lui a nyomában lennének, ahogy ismerem őket. Ráadásul Kodaka és Lui a macskalényeink közt igen előkelő helyet kaptak, Kodakát tisztelik és két kandúr is szerelmes belé, Lui pedig mint legfiatalabb a legtöbb védelmet érdemli a házbéliektől. Szóval ugyanott vagyok, ahol a part szakad. - magyarázza kétségbe esve. Kicsit elhallgat és újra végiggondolja, de ugyanerre jut. Eszébe jut, hogy mindig Luinak hívta a kis szőkét. Keserűen mulat magán. Aztán csak hallgatja Jin szavait, s mikor elhallgat, visszadől az ágyra. - Csodák csak a mesékben vannak. Nekem már az is csodás lenne, ha Fülessel leléphetnék Keiből. Vinnék egy adag pénzt, hogy ne legyen gondom, megváltoztatnám a vezetéknevem és visszajárnék hozzád dumálni. - sóhajtja szomorkásan.
|
*A lány hallgatja Takahet, próbálja felfogni a dolgot, bár ennyi információhalmaz közepette elveszti néha a fonalat... mégis érzi, hogy ezek a dolgok mélységesen mélyről törtek fel, lassan átöleli Takahet hogy egy kicsit megnyugtassa, nem szólal meg mindaddig amíg be nem fejezte* - Talán túl gyorsan változott meg az életed, s nem érzed még magad sem, hogy a pohár eddig is tele volt, csak eljött a bizonyos pont amikor túlcsodult... *felé nyújt egy zsebkendőt* - Amúgy miért nem próbálsz meg békét kötni ümmm.... Zukival? Ugye így hívják? Ne haragudj egyszerre túl sok név keveredett bennem... ümm de azt mesélted, hogy ez a Füles kiállt melletted... nem igaz? Akkor mégsem volt mindenki ellened, legalábbis így gondolom... úgy hiszem mindne rosszban van valami jó, most rájöttél, hogy valami nincs rendben és úgy gondolom próbálod helyes mederbe terelni az életedet... amúgy pedig... nézd meg az embereket, az emberek is megölik egymást, egy pillanat alatt képesek megőrülni és mindnekit lemészárolni... macskalények ezrei halnak meg naponta a fekete piacon vagy csak egy lakásban ahol a gazdinak épp felment valamiért a pumpája.... ezek a lények nem roszabbak az embernél csak tudni kéne vigyázni rájuk és nem utolsó vadállatként kezelni őket... legalábbis nekem ez a meglátásom de mindenkinek más az álláspontja, sajnálom, hogy az apukád meghalt, és hogy így de túl kell lépned rajta, nem ragadhatsz a múltban, szerintem... képes lehetsz még csodákra, ha nagyon akarod...
|
- Egy egész sor. - javítja ki Jint. Biccent, aztán egyetlen sóhajjal készül fel a vallomásra. - Misushiko Marsha, az anyám, egy gyerekkorától nemesi neveltetésben részesült nő. Fiatalként három macskanőstény képezte a társaságát, védelmét és segítségeit. Az apám egy senki volt az anyámhoz képest. Ezt pletyaként terjesztik a gazdag családok, mert úgy gondolják, szégyen, hogy egy nő adjon nevet, rangot és vagyont egy férfinek. Mindegy. Apámnak és anyám egyik volt macskalényének van egy közös gyereke, akit elzárva tartunk a villában, mert irtózatos szégyenként tekintünk rá. Zukinak hívják, a féltestvérem, de gyűlöljük egymást. - mesél. Közben nem néz Jinre. - A másik nőstény a trióból, Kodaka szerelembe esett egy kandúrral, de a szerelmét és a tőle várt kölyköt is elveszítette, ahogy a lehetőséget is, hogy újra anya lehessen, ezért először Zukit, majd engem nevelt. Én is nemesi neveltetést kaptam, bár nem olyan mindenre kiterjedőt, mint az anyám. Hiszen már egy másik korban élünk. - magyarázza. - Egészen mostanáig kialakult, szigorú rendszer alatt működött az életünk, a macskalények tették a dolguk, az embereknek megvolt egy bizonyos szabadságuk. Ám... kaptam egy macskalényt, Luit. Azt hiszem, akkor kezdett megváltozni jópár dolog. Addig leszartam, mi van otthon, de Lui elég kicsi ahhoz, hogy törődni kelljen vele. Egy tizenkét éves gyereket nem lehet úgy befogni, mint egy kamasz macskát. - beszél tovább. - Igazából... fogalmam sincs, mi történt... Leszúrtam egy kei-i srácot, de nem lett belőle ügy, szép csendben eltűnt. Utólag nem is értem, miért csináltam, csak arra emlékszem, hogy irtózatosan dühös voltam. Aztán... egyszer csak arra eszméltem az engem körülvevő forgatagban, hogy... - elnémül. Próbálja összeszedni a gondolatait, a múlt eseményeit. - Kodaka megölte az apám. Anyám úgy állította be, mintha baleset törtét volna, s elküldte Kodakát. Zuki biztosan tudja, hol van, az a félvér olyan gyors, mint a fény. Én... én nem tudom... egyszerűen nem bírom felfogni ezt az egészet. - most felül és tenyerébe rejti az arcát. - El sem tudtam képzelni, hogy apám bántja az anyámat. Azt sem, hogy Kodaka képes megölni őt, hogy megvédje az anyámat. Ott tudtam meg azt is, hogy elveszítette a szerelmét, a kölykét és a méhét, méghozzá az apám miatt, aki soha senkit nem szeretett. Sejtettem, hogy a macskalényeink nem csípnek, de hogy pusztító vadállatnak, szánalmasnak tartanak, egyszerűen nem is tudatosult bennem, annyira pofán vágott. - most már jóval megtörtebb a hangja. Egész testében reszket, de rendületlenül folytatja. - Láttam meghalni az apám. Láttam, hogy az a nőstény, aki olyan gyöngéden szeretett, mintha a saját fia lettem volna, egyetlen csapással kioltja belőle az életet. - mondja reszkető hangon. - Sőt... ugyanezt meg tudja tenni velem is, s ha bántanám az anyám, visszajönne megtenni. - suttogja. - Nem félek. Nem akarnám bántani az anyámat, s nem azért, mert Kodaka megfenyegetett. Egyszerűen... egyszerűen csak rémisztő, hogy mennyire gyűlölte az apám és milyen könnyen végzett vele. És erre bármely macskalény képes lenne, ha nem lenne az a nyomorult csipp a testében és nem élne olyan fenyítés alatt. - folytatja. - Nem tudom, mi rázott meg a legjobban. Túl sok... túl sok... - és valóban túl sok ez az egész neki. Remeg, zihál, a hangja már nem is hasonlít a szokotthoz, a méltósága valahol mélyen alatta, s még a könnyei is elárasztják a tenyereit, hogy aztán onnan csepegjenek a padlóra.
|
- Ohh megértem, egy családi titok...mondjuk mindenhol megesik, de gondolom ez most valami komoly.... *néz komolyabban a srácra* - Megígérem, hogy megőrzöm a titkod Takahe... senkinek sem fogok beszélni róla...bármi is legyen az...
|
- Eredeti. - válaszolja a lányra felnézve. Lentről egész más megvilágításban látja őt. - Minden igazi, a vörös hajam és a tetoválásom is, és van egy pirszingem is. - magyarázza. - Azt mondtam tegnap, hogy elmondom, mi történt. - folytatja, s ismét a plafont kezdi bámulni. - Ez az egész egy kicsit bonyolult ügy, az elején kell kezdenem, ami a születésem előtti időből gyökerezik. Amiket elmondok, nagyon komoly családi titkok, bár van, amit pletyaként terjesztenek, de apám és anyám mindig nagyon ügyelt rá, hogy az igazság alapú pletykákat senki se higgye el. - beszél csendesen. - Ha érdekel és megígéred, hogy megtartod a titkaim, elmesélem és megérted, hogy miért nem beszélhetem ezt csak úgy meg az anyámmal.
|
- Mi bánt vörös ördög? *ül le az ágyra és beletúr a hajába* - Amúgy... nem festeted ugye? Nagy csalódás lenne ha mégis... *kuncog a dolgon*- Nem próbálsz meg beszélni az édesanyáddal? Nem hiszem, hogy neki könyebb átvészelni a dolgokat mint neked... talán egyszer meg kellene hallgatnotok egymást... ha hajandó rá.... de persze az én szüleimmel pédául lehetetlen beszélni... *morogja*
|
Mikor befejezi a reggelizést, a kapott szobába megy. Jelez előtte Jinnek, hogy kövesse, ha beszélgetni van kedve. Elnyúlik az ágyon és a plafont bámulva mélyet sóhajt. Luira gondol, az áradó szeretetére, a vörös szemeire és a nagy füleire. Milyen rég látta már... Olyan sok időnek tűnik. Aztán Zuki jut eszébe, Kodaka, Nemuye és minden, ami a Misushiko házban történt nemrég.
|
- Nem hiszem hogy evett valaha is csokoládét.... bár ki tudja... ettél már? *kérdezett rá* - Ha akarod reggeli után majd ehetsz... amúgy pedig... majd elmegy ha akar, ne légy ilyen goromba egy vendéggel... nem illő... *magyarázta neki* - Sok mindent kell még megtanulnod Trin... de ne aggódj szerintem menni fog! Képzeld Takahenak is van egy macskalénye, azt mondta legközelebb elhozza magával és akkor összeismerkedhettek... mit szólsz az ötlethez? *kérdezte kedvesen majd a fiú felé fordult* - Figyi Takahe... bármi gond van csak gyere nyugodtan... akkor is jöhetsz ha csak kell egy hely ahol meghúzhatod magad éjszakára... rendben?
|
Biccent a lánynak, hiszen tudja, hogy a drogok csak felületi kezelést adnak, a problémát sosem szüntethetik meg, de egy időre teljesen elfeledtethetik. - Pedig lehet. - ellenkezik nyugodtan a nősténnyel. - A csokoládét szereted? Kakaóbabként keserű, ehetetlen, de ha megmunkálják, olyan finom lesz, mint amit a boltban is kapsz. - magyarázza könnyedén neki, aztán tovább kajál. Zöldségeket vesz magához, s felváltva harapja a kenyérhez. Nem szól a megjegyzésre semmit, csak egy másik szendvicset is csinál magának, s azt is megeszi.
|
*Még mindig köhögve, könnyezve veszi el Jintől a vizet, és gyorsan kiisza. Ez segít a baján. A darálék végre elhagyja az ízlelőszervét, és valamennyire felébredve, Takahéra pillant.*-Ezt a förtelmet biztos nem lehet jobbá tenni-*fintorgott, és már a kávé illatát sem találta olyan finomnak.
Még mindig a pohárral a kezében ment az asztalhoz, és leült.*-Egyébként meg azt hittem, hogy elmegy-*jegyezte meg Jinnek megtámasztott fejjel. Nem rosszindulatból mondta, nem ez állt szándékában, csupán nem volt megtanítva arra, hogy bármit is finomítani kell a szavain. Trin is felkapott egy szelet sonkát, és komótosan majszolni kezdte. Nagyon jól esett neki ez a finomság az előbbi trauma után.*
|
- Ez igazán jó gondolat.... *mosolyog a fiúra és helyesel neki* - A drogok különben sem oldják meg a problémát... csak elfelejtetik... *néz rá megértően* - Jaj Trin az nem... *de már késő volt, a macskalény már kifele köpdöste a kávét, Jin pedig töltött neki egy pohár vizet és felé nyújtotta* - Idd meg.. *mondta szelíden a nősténynek* - Inkább... nem ennél valamit ami valóban arra való? *mutatott az asztal felé ahova Takahe mindent kipakolt*
|
Kivesz némi kaját, felhalmoz mindent, amit csak talál, majd leül a konyhaasztalhoz. - Változtatnom kell, különben a diliházban kötök ki. - válaszol komoly képpel. - Attól tartok, az alkohol vagy a drog most már nem kihúzna a jelenből, hanem a legmélyebb sötétjébe taszítana. - ismeri el komoran. - Korábban éltem ilyesmikkel, de most az a gondom, hogy félek. Nem akarok függő lenni, nem akarok túladagolásban megdögleni és... ami a legfontosabb... nem akarom újra és újra átélni, amik elől menekülök. - azzal egy szelet kenyérrel rácsap egy szelet sonkát, s beleharap. - Üdv. - köszön a macskának, majd elképedve nézi, mit művel. - Ha finommá akarod tenni, meg kell főzni, cukrot és esetleg tejet adni hozzá. - világosítja fel barátságosan.
|
*Fel sem ébredt, mikor Jin bejött a szobába, és lefeküdt mellé. Ugyanúgy aludt akkor is, amikor a nő felébredt, és elhagyta a helyiséget. Sosem aludt még ilyen jól, és a korábbival ellentétben, most álom nélkül lebegett a nagy feketeségben. Ez hihetetlenül pihentető, illetve mély alvás volt, így még a személyzet munkájával járó zajokra sem figyelt fel.
Nagyjából fél órával gazdája után nyitotta ki a szemét, majd jó hangulatát kimutatva, nyújtózkodott el az ágyon. Kissé szórakozott, illetve kómás volt így, ébredés után, de mindenesetre egy ugrással kipattant az ágyból, és néma léptekkel indult meg a földszint felé. Éhes volt, és remélte, hogy le tud "vadászni" valami finomságot. Az újdonsült vendégről meg is feledkezett. Még nem volt annyira a toppon, hogy ráérjen komolyabban felidézni a tegnapi eseményeket. Elég volt neki annyi, hogy szabad... Vagyis szabadabb, és van kaja! Bizony, a fantáziáját ez izgatta most a legjobban. Ruganyos léptekkel szaladt le a lépcsőn, és kanyarodott be Jinékhez.*-Üdv!-*pillant a mindkettejükre álmosan. Látszik rajta, hogy még nincs teljesen magánál, hiszen normális esetben valószínűleg egyből gyanakvón kerülgetné Takahét, hogy megtudja, miért maradt itt. Könnyű mozdulattal ment be a konyhába, ahonnan tegnap azt a finomságot hozta neki gazdája, és kissé gondterhelten állt meg, hogy feltérképezze a területet. Orrára hagyatkozott, ami egyből meg is talált egy igen fura, idáig ismeretlen illatot. Kellemes volt, és az aromájától Trinnek egyből összefutott a nyál a szájában. A titokzatos illat a szekrényhez vezette, majd egy lassú mozdulattal vette le a kávészacskótt a szekrényről, és öntötte a szájába az ínycsiklandónak tűnő eledelt... Pedig nem az volt. Kellemes illatával ellentétben az íze hihetetlenül keserű volt, és miután a macskalény úrrá lett első megrökönyödésén, lecsapta az asztalra a tasakot, majd kiköpte az undormány egy részét. Ám azt figyelembe véve, hogy az őrölt szemek igen ragaszkodóak voltak, és semmilyen innivalót nem talált hirtelen, megadóan, könnybe lábadt szemmel ropogtatta a szájában maradt adagot.*
|
- Örülhetsz hogy van életed amit szétcsaphatsz.... *mondja neki mosolyogva* - Változtatni akarsz a dolgokon, vagy igazából nem érdekelnek? *kérdi komolyan a sráctól* - Egész jól köszi... de Trin még mindig alszik... nagyon furcsa egy macska... de máris kedvelem! *amint meghallja a választ elmosolyodik* - Akkor már engem is kiszolgálhatsz! *kap az alkalmon*
|
- Köszi. - s becukrozza és megtejezi a kávét. Állva kezdi el inni, majd amint megkapja a fájdalomcsillapítót, betolja az utolsó előtti kávékorttyal együtt. - Ezeket leszámítva? - kicsit kevésbé kábán felnéz Jinre. - Pocsékul. Az este rájöttem, milyen mértékben szétcsaptam az életem. - válaszolja finomítás nélkül. - De megmaradok, ha nem kerül a kezembe ezután semmi egészségtelen. - jelenti be. - Te hogy vagy ma reggel? - kérdezi az utolsó korty kávé után vigyorogva, majd kinyitja a hűtőt. - Kiszolgálom magam. - jelenti be egy pillanatra visszanézve a lányra.
|
- Szolgáld ki magad kisherceg... *mondja neki de azért feláll és melegít neki kávét, az ízesítést azonban Takahera bízza* - Mindjárt keresek.... *mondja könnyedén aztán megindul hogy felkutassa a gyógyszert... meg is találja aztán vissza cammog Takahehez és a kezébe nyomja*- Amúgy ezeket leszámítva hogy érzed magad? és mit szeretnél reggelizni? *kérdezgeti*
|
Takahe viszont csendhez és nyugalomhoz van szokva, mégsem ébred fel, csak tíz előtt nem sokkal, annyira kiütötte magát tegnap. A fiú rémesen érzi magát, mintha másnapos lenne, így alsónadrágba ugrik és kivánszorog a konyhába. Kócos a haja, nyúzott az arca, szemei a kávét keresik, gyomra korog, hátán még látszik a lepedő gyűrődéssora. Elsőre észre se veszi Jint, csak miután úgy ébreszti fel magát, hogy kinyitja a hűtőt és két perc után becsukja, immár felfrissülve. - Szia. Kaphatok némi kávét? - kérdezi. - Meg lehet, hogy fejfájáscsillapító is kéne. - teszi hozzá.
|
*Másnap reggel sürgés forgás van a Blake villában... Jint ez már nem zavarja megszokta a személyzet által okozott zajokat, sürgést-forgást.... 10-kor már mindenki eltűnik, így Jin csak akkor lép ki a szobájából... kimegy a fürdőbe megfésülködni, aztán lezuhanyzik és otthoni ruhát vesz fel... nem zavartatja magát Takahe miatt hiszen ha itthon van szeret kényelmes dolgokban lenni... mint például egy szabadidős szett... még nem kezd el reggelit csinálni mert nem tudja mit enne Takahe így csak tölt magának egy teát és kortyolgatja, hátha megjelenik a fiú*
|
Takahét is meglepi, mennyi közös van bennük. Pillangók rebbennek fel a gyomrában és úgy érzi, az izgalom kellemetlenkedő érzéseket kelt benne. Persze ez nem szerelem, vagy bármi hasonló, egyszerűen csak nem talált még sosem olyan személyt, akivel ennyire megértették volna egymást. - Valószínűleg. - hagyja rá lelketlen komorsággal, hogy megvédené az életét. - Értem. Akkor Fülessel jól ellesznek. Tud valamit a szöszi, mert a fél társasággal lepacsizott. Arra számítottam, utálni fogják, mert jobb élete van. - magyarázza. - Nem tudom, ki vagyok. Nem tudom másképp megfogalmazni. Nem vagyok önmagam, de amit önmagamnak neveztem, már nem is értem. - egészíti kicsit ki. Csak az dobja fel, amikor Fülesről van szó, de az látványosan, mintha büszke lenne a macskára. - Úgy. De nem mondhatnám annak az igazi szerelemnek, mert kizártnak tartom, hogy egy tizenkét éves kandúr szexuális vonzalmat érezzen irántam. Ez az a tipikus gyerekszerelem, amikor tök elég vele lenni, csodálni, beszélgetni vele. Ilyen plátói micsoda. - Jó éjt. - köszön el Jintől. Amikor egyedül marad, meztelen fekszik be az ágyba. Csak nézi a plafont, míg el nem sodorja figyelmét az álom.
|
[279-260] [259-240] [239-220] [219-200] [199-180] [179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
