|
Témaindító hozzászólás
|
2018.11.29. 14:24 - |
Az egész város alatt futó rendszer, melyet hajdanán lezártak, azonban kihaltsága ideális rejtekhelyet biztosít Adriannak és a többieknek. |
[29-10] [9-1]
Luin látszott a boldogság, és hogy mennyire örül Takahenak, szerette volna tovább ölelni, de már nem volt kiskölyök. - Rég hívtak már így, hiányzott. - vallotta be. - Hát igen, az emlékeimben mindig fölém tornyosultál, furcsa, mégis izgalmas érzés most így újra látni. - a háborúra csak bólintott. - Senki sem járt jól vele... a megtépett macskák nagy része vissza vonult erőt gyűjteni, az emberek háborús bűnössé váltak... szörnyű volt látni külső szemmel és bevallom nem minden ígéretemet tudtam betartani. Kiskyölyökként azt hittem az enyém a világ, hogy ha akarom,majd minden rendben lesz... Idő közben elveszírettem a hugomat is, és még annyi, de annyi jó embert, meg macskát... a nehéz idők mindenkiben nyomot hagynak, ebben nincs kivételezés. - arra, hogy Zuki büszke rá, hirtelen nem tudott válaszolni, csak megbiccentette a fejét, igazából nem tudott őszintén örülni neki, túl sok hibát érzett a magáénak. Igaz, hogy nem hagyott fel az edzésekkel és erőssé vált, de képtelen volt megvédeni azokat akiket szeret. Zuki megrántotta, nem értette miért, hátra csapta a fülét, de arcvonásai nem tűntek zaklatottabbnak.
- Nyolc év rettenetesen hosszú idő... - ismételte szinte Zuki szavait, majd óvatosan megfogta a félvér kezét, erős volt amarka, de igyekezett olyan óvatosan érinteni, hogy ne sértse fel a félvér bőrét. - Idővel minden megváltozik körülöttünk, ezt el kell fogadnunk. De még ha nem is értesz egyet, a viszontlátás öröme mindnekit megillet. Nem csak én kutattam utánatok, hanem ő is, ha sírtunk a kétségbeeséstől, hát együtt tettük... - habár ő csak most fogta fel, gyerekként ne tűnt fel neki, hogy Jin és Takahe közt érzékeny szálak húzódtak. Miután Zuki hátrébb lépett, Lui közelebb ment Takahehoz és ismét megölelte.
- Természetesen nem fogjuk felfedni Takahe kilétét... de szeretném elvinni Jinhez. Csak egy jó álca kell, abban meg profi vagyok. - rá sem hederített a félvér intelmére, s valahogy úgy érezte incselkedik is vele, mintha csak ki karná hozni a sodrából, de közben mély tiszteletet tükrözött a szeme.Húzgálta az oroszlán bajszát, nem félve attól,hogy felfalja. Régen Zuki volt az erősebb, na de most? Kíváncsi volt, össze akarta mérni az erejüket annak ellenére, hogy tudta sokkal gyorsabb a mozgása, mint neki. Habár arra is rájött, hogy valószínűleg le van gyengülve a teste, , így azért mégsem állhat ki ellene. - Ha... jobban leszel, szeretnélek kihívni. Kíváncsi vagyok mennyit fejlődtem hozzád képest.
 |
Takahe annyira belekerült Lui ölelésébe, hogy először fel sem fogta, mit mond a kis kandúr. Sokat nőtt, mióta látta, de hisz ez természetes, hisz kiskölyök volt még, de az illata még hordozta azt a szeretetet, melyet Takahe soha nem kapott meg mástól. Boldog volt, hogy Lui él, hogy örül neki. Miután elkezdett felgyógyulni, jött rá, mennyire hiányzik neki ez a szőke cicus.
- Füles - mondta ki jólesően, hetyke vigyorral, mikor ismét egymás szemébe néztek. - Az én kis Fülesem lassan lehagy engem magasságban. Tudod... azt kívánom, bár ne mentünk volna a háborúba! - ismerte be nyíltan. - Majdnem odavesztünk.
Takahét furcsán érintette, hogy a kis kandúr továbbáll és odadörgölőzik Zukihoz. Tudta, hogy valamiféle kötelék alakult ki közöttük Lui ragaszkodása folytán, de be kellett látnia, nem vette ezt annyira komolyan, hogy ennyi év után is élőnek higgye. Azért össze, hogy Füles megörült Zukinak, bár jobban szerette volna hosszabban a maga bűvkörében tartani. Hiába, az idők változnak.
A félvért alaposan meglepte Lui közvetlensége és ez kiült az arcára is. Felhúzta szemöldökét, szája szeglete foncsorodott, ami egyszerre lehetett mosoly és iszony is, aztán csak átfogta végül Luit; egyik karját a vállánál, másikkal a derekánál. Mit tagadja, örült az üdvözlésnek. Mire újra távolabb kerültek egymástól, a mosolya határozott volt és büszkeséggel teli.
- Te viszont elégedetté teszel - közölte alaposan szemügyre véve a fiút. Elidőzött karcsú alakján, erős izmain, felnőttesebb arcán. Szégyen és óvatoskodás nélkül bámulta meg, elképzelte a kandúr nem látható részeit, és újra megállapította, hogy Luinál nem is lehetett volna jobb tanítványa. Kedvelte ezt a kölyköt, és úgy gondolta, felnőttként sokkal jobb kapcsolata lehet vele. Aztán kimondta azokat a szavakat, amik mellbe vágták, arckifejezése zorddá vált, még a szemében megjelenő haragot sem próbálta eltitkolni. Forrongott és Takahe is lázba jött Jin nevének hallatán. Zuki látta rajta a csalódottságot és a kétségbeesést, rá se hederített Adrianra, csak megragadta Luit és erőteljesen megrántotta. - Minek bolygatod ezt?! - vonta kérdőre. - Nyolc év kurva sok idő - intézte szavait ezután Takahe felé -, nekem nincs kedvem börtönbe rohadni egy nő miatt sem, a tiéd miatt, aki ráadásul a tiéd sem volt, főleg nem! Térj észhez, meg te is! - parancsolta immár Luinak is. - Ha megházasodott és gyermeket vár, csak felzaklatná a találkozó.
Ezután sértetten eleresztette Luit és megvetően hátrább lépett, hogy nyomatékot adjon a szavainak. |
Lui először nem látta kik állnak a férfi mögött, de ahogy egyre élesedett a kép, egyre inkább világossá vált számára, farkincájával csapott egyet, fülei megrezzentek, s ha a fiú valóban megölelte Luit, ő készségesen ölelt vissza. - Takahe... - szorította magához, talán kicsit erősebben is a kelleténél, beleszimatolt a hajába. - A szagod semmit se változott... a jó egy iicipicit. - nevette, téyleg boldog volt. - Hol voltál? Mindenhol kerestelek... annyira aggódtam...örülök, hogy egy darabban látlak viszont... - Takahe és Lui szinte egy magasak lettek, ezt egy kicist viccesnek találta. Ekkor a távolban lévő félvért is megpillantotta, s kicsit eltávolodott Tkaahetól, hogy közelebb tudjon menni hozzá. - Zuki... te szinte semmit se változtál... - szerette volna megölelni, de emlékezett arra, hogy evvel kárt tehet a kandúrban, így csak közelebb ment hozzá és ha a amcska nem távolodott el, fejét a fejének érintette. - Üdv újra itthon... - Lui pontosan tudta mi történt abban a házban, sokáig szimatot a környéken, míg kiderítette de volt elég ideje. - Szóval most Adriannál fogtok lakni egy darabig? - fordult Takahe felé. - Ahh Jin is biztosan nagyon örül majd, hogy újra lát Takahe! Képzeld hamarosan kisbabája lesza férjétől! Aki egyébként egy tök mogorva faszi... de Jin úgy tűnik jól kijön vele.... szóval nincs okom panaszra... most hogy itt vagy... ugye... lehetek újra a te macskád? - nézett rá érdeklődve, Luiban még mindig ott volt a gyermeki énje, még ha megis próbálta ezt tagadni, szemei még mindig oly csilogón voltak képesek nézni, mint rég.
Adriannak csörgött a telefonja, így kicsit megzavarta a hangulatot, de igencsak fontos dologról értesítették. Letettte hát a telefont. - Sajnálom, magatokra kell hagynom beneteket. fontos hívást kaptam... - morogta, majd már indult is. - Ha bármi kérdésetek van, Lui biztosan tud segíteni, úgy ismeri ezt a helyet, mint a tenyerét. - intett nekik, majd eltűnt a messzeségben, magával vitte amet is aki boldogan csaholt mellette.
  |
Takahét átjárta az izgalom Lui említésére. Zukit is, de a félvér jobban palástolta az érzelmeit. Illetve lefoglalta az, vajon hogy úszhatja meg, hogy öccse megtudja, mit tett évekkel ezelőtt. Azt hitte, nincs már, ami visszavonzaná Takahét Keibe, hogy már nem vágyik birtokra, szolgákra, fényűzésre, ám ahogy a fiatal férfi szemében lángoló tüzet szemlélte, Zukiban egyre határozottabbá vált a csalódottság érzése. Azon kezdett gondolkodni, miért is hitte, hogy Takahe ekkorát tud változni, s beéri majd egy kis tanyával Ruban. A vér nem válik vízzé, öccsében még mindig ott él az arisztokrata, egyre biztosabb volt benne Zuki, hogy gyűlölni fogja, ha rájön, mit tett az anyjával. Hogy bánta-e? Nem. Takahe soha nem fogja tudni megérteni, milyen mellőzöttként élni, és hiába kóstolt bele a nyomorba, a halál szélén táncolásba, az nem tapasztaltatja meg vele, milyen ezt kölyökként elszenvedni. Akkor, amikor még tiszta vágyak munkálnak a lélek mélyén, amikor még nem értheti az illető, miért vetik meg, titkolják el, és fosztják meg őt az élet örömeitől. Akkor, amikor még nem jelent semmit, hogy “félvér”, “macskalény”, “fattyú”. Ahogy eddig eljutott a gondolatmenetben, a lelke sajgástól lett terhes, ám Lui látványa azt a jól ismert keserű mosolyt csalta a szájára. Hogy megnőtt! - gondolta magában.
Vele ellentétben Takahe örömteli, széles mosollyal szaladt a szőkeség felé. Meg akarta ölelni, méghozzá jó szorosan. Egy nagyobbacska morzsa a múltból, úgy érezte. Lui egészségesnek és erősnek tűnt első ránézésre, szóval olyannak, amilyennek a fiú remélte, és amilyennek magát nem érezte. Noha kiállása, beszéde és tekintete komolyságot sejtetett, Takahe mégis úgy tekintett rá, mint arra az elszánt kölyökre, aki volt, és aki úgy rajongott érte. |
A férfi sajnálta, hogy kényelmetlenül kellett utazniuk, de nem volt más leehjtősége, csak így tudta biztonságban lehozni őket erre a helyre.
Később, mikor a fiúk még a szobában voltak, A rózsaszín hajú még odakint hallgatta kicsit őket, mielőtt vissza ment volna a kulcsokkal, elmosolyodott rajtuk, de mire belépett, rendezte ábrázatát.- Egyenlőre örülnék, ha nem nagyon mozognátok nélkülem. Megtanítom nektek az útvonalat. Szinte bármit elérhettek, de vigyázzatok le ne bukjatok. Mobiltelefonokat tudok majd szerezni, de időbe kerül, mindt minden más. Luit pedig értesítem, bár arra gondoltam, okozzunk neki egy kis meglepetést. - vigyorgott. - Nem fogom elmondnai neki, miért kell pontosan ide jönnie, fogadok oda lesz a boldogságtól ha meglát titeket... - mosolygott. - Remélem több barát is előkerül majd a lomok közül... szeretném hinni, hogy még nem minden veszett oda. Jinnel is felveszem majd a kapcsolatot, de tényleg óvatosnak kell lennünk. Ha megengeditek még megmutatnék nektek pár útvonaat, amit tudnotok kell. Kövessetek. - indult is el, hogy nyagyjából körbe vezesse őket.
Közben ahogy ígérte, felvette a kapcsolatot Luival, s csak annyit mondott neki, hogy új munkája lenne a számára. A macska természetesen nem siette el túlságosan a dolgot, de bő, két óra elteltével megjelent a katakombákban. Ő már rutinosan mozgott bennük, nem tévedt el.
~ Francba... pedig még Leaksnél akartam maradni... - mosolygott. - Olyan édes, amikor fel van tüzelve... de persze az se mindennapi arckifejezés, amikor vonaglik alattam. Az ilyen dolgok... basszus megint kanos leszek, ha erre gondolok, gondolnom kell valami másra... mondjuk a szomszéd, öreg plöttyedt nénire a szomszédben... hah... jól van menni fog ez. - ért lassan a célhoz, s rutinosan már Adrian szobája felé iramodott. Ott viszont senki se várta, felsóhajtott és körbe kérdezősködött. Megtudta, hogy Adrian két újabb tagnak mutatja be a belső, biztonságosabb területeket.
- Jól van... ide hívsz és meglépsz? Szokásos... - dühöngött és ő maa is elindult a belső tér felé, hátha könyebben megtalálja, mint hogy egy helyben üldögéljen és várakozzon rá. Gyors mozgásának köszönhetően egész ahamr meg is járta. - Adrian! - kiálltotta - Lui vagyok! Merre bújkálsz? - erre egy csaholó kutya felelt, már a szőkeségre is ugrott, majdnem leterítve azt. - Sam... jó kutya -simított végig hátán és fejét is megpaskolta. - Ha te itt vagy, Adrian sincs messze.
- Üdv nálunk, Lui! Gyors voltál. - jelent meg Adrian is.
- Hali Adrian... mint mindig... sose vagy a szobádban. - tette csípőre a kezét.
- Bocsáss meg, de remélem kellőképp tudlak érte kárpótolni. a telefonon nem mondhatta soakt, ki tudja kik figyelik.... szóval.- állt alrébb és utat engedett Zukinak és Takahenak. Ahogy Lui emglátta őket, először fel se fogta kik azok, teljesen elfagyott és csak bámult maga elé.
|
Mindketten elfogadták a segítséget a kiszálláshoz, mert éppenséggel kényelmesnek nem nevezhették volna az útjukat. Persze nem akartak panaszkodni, a férfi így is épp eleget tett már értük ez alatt a rövid idő alatt, illetve mindketten a jövőbeli gondolataikkal voltak főként elfoglalva. Ebből az rántotta ki őket, hogy közös szobát kapnak. Idejük sem volt tiltakozni, Adrian elrohant, így aztán mindketten fájdalmasan kuncogni kezdtek.
- Kész, ez van, már életünk végéig össze leszünk zárva - nevette el magát Takahe, miközben Samet dögönyözte.
- Továbbra is elfelejthetjük a magánélet gyönyöreit - értett egyet már-már vidáman Zuki. - Szóval te se, én se csajozhatunk - mondta ki a konklúziót.
- De, csak nem a közös szobában.
- Hah, persze, majd engedélyt kérek, nem?! - pirított oda az idősebb játékosan a másiknak.
- Úgy kéne. Tudod, ez a közös szoba lényege, megbeszéljük a dolgokat.
- Nem értem, ez miért zárja ki a szexet ott.
- Mert ha rátok nyitok, megdugom én is a csajodat - nevetett rá Takahe, mire Zuki grimaszolni kezdett. Nem jutott eszébe frappáns visszavágás, annyira furcsának találta a srác kijelentését, aztán megérkezett Adrian a kulcsaikkal.
A szállásuk bizonyos téren jobb volt, mint a szeméttelepi kis házikó, bizonyos szempontból kényelmetlenebb, de mindent készségesen elfogadtak mindketten.
- Mobiltelefonokat tudunk szerezni? - kérdezte Takahe. - Megkönnyítené a kommunikációt. Nekem tervben van Luival találkozni, szeretnék minél többet kideríteni arról, mi történt a családi házban, és Jinnel is találkozni akarok.
- Luit én is látni akarom - közölte egyszerűen Zuki. Nem rejtette véka alá, hogy nem ért egyet fivérével, de nem akartak veszekedni, úgyhogy egyikük sem szólt emiatt semmit.
  |
Az út vége valóban kezdett zötyögőssé válni, ebből a fiúk gondolhatták, hogy biztonsságban eljutottak a rejtekhelyre. A furgon hamarosan fékezett, és felnyílt a rejtett ajtó. - Remélem kényelmes utatok volt a zökkenők ellenére is. - nyújtott kezet Adian, hogy kisegíthesse őket.
A folyosó hosszú volt de úgy tűnt ki van építve az egész föld alatti rendszer. Sok ajtó terült el a falon, mely egy egy szobához vezetett. Csend volt, de a szobákból kihallatszottak a neszek, beszélgetések, nevetések. - Azt hiszem egyenlőre olyan szobát kaptok, ami két személyes, szükségetek leeht egymásra, nem szeretnélek szétszakítani titeket. Várjatok itt egy kicsit. - kérte őket, majd eltűnt a folyosó legvégén lévő szobában, s hamarosan már hozta is a kulcsokat. Sam ott sertepertélt a két fiú lába közt, már szinte családtagnak tartotta őket.
- Tessék, egyet egyet vegyetek el, az a szemben lévő szoba az enyém, hogy bárki könnyedén megtalálhassa - mutatott az ajtóra. - Mutatom, hogy ti merre lesztek. Itt az emberek és a macskalények, kutyaléyek, genség vagy akár félvérek... egyenrangú lények. Ez az egy szabályunk van. Általában mindent megosztunk egymással, itt a legtöbben nem tartoznak sehova se, tehát nincs családjuk, nincs vagyonuk, egyedül az életük az ami megmaradt nekik. - nyitott ki egy szobát. - Ha bármire szükségetek van csak mondjátok. A berendezés nem túl szép, de idővel talán tudjuk majd cserélni, ha huzamosabb ideig szeretnétek maradni. A fürdő és a mellékhelység is külön van a szobákban kialakítva párosával. Nektek még nincsenek szomszédaitok, de ha lesznek majd valószínűleg alkalmazkodnotok kell. Az ajtók zárhatóak ott is és a szoba is, ha ez biztonságot ad nektek. Van még valami kérdésetek? - igyekezett mindent elmondani egy szuszra.
|
Zuki neheztelt Adrianra, mert nem volt igaza teljesen. Persze a reménytelenség borzalmas, de valami olyasmiben hinni és annak elérése törekedni, ami életveszélyes és-vagy lehetetlen, kicsit rosszabbnak tűnt pillanatnyilag. Másfelől eddig kikerülhette, hogy kiderüljön Takahe számára, mi történt a birtokon, hogy ő ölte meg a fiú szüleit, és félt, hogy ennyi év után is haragra gerjedne, ha megtudná. Nem akart már veszekedni Takahéval, megkedvelte és jól érezte magát a társaságában. Persze gondolt ő nőstényekre, elmúlt szerelmekre, néha a jövőbeni kalandozásokra ezen a téren, de nemigen beszélgettek róla.
A két fiú egész úton hallgatott. Takahe terveket szőtt, Zuki mérgelődött rajta.
|
Az egész város alatt futó rendszer, melyet hajdanán lezártak, azonban kihaltsága ideális rejtekhelyet biztosít Adriannak és a többieknek. |
[29-10] [9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
