|
Témaindító hozzászólás
|
2011.07.24. 00:22 - |
Volt gazdái révén jutott az épülethez is, szabad kezet kapott a berendezésben, így a bútorok és kialakítás saját ízlését dícsérik. Barátságos hangulatot kelt, hogy jobban oldja a kliensek feszültségét. |
[41-22] [21-2] [1-1]
*Eto ügyet sem vet a férfire, belemerül munkájába, a festmény már majdnem kész, de ismét elapad a vére, felsír ahogy nem sikerül befejeznie alkotását, de sok más kavarog még a fejében... ekkor tér vissza a valóságba, érzi ahogy átjárja a fájdalom, mint régi jó barát... de csak maga elé réved, s nem mozdul, a könnyeivel feláztatja a padlót...* - Te szemét... *suttogja maga elé, s véres kezeibe temeti arcát, s bár furcsa még mindig nem fogja fel, hogy orvosánál van, ez a hely furcsamód emlékezteti régi lakhelyére... *
 |
*Jegyzetel, mormog* -önpusztító hajlamok, a késztetéseknek való engedelmeskedés, gyenge, vagy hiányzó önkontroll, valószínűleg a fusztráció levezetésekor *sóhajt, visszamászik az ajtó elé, bekopog* -tudunk beszélgetni? *kérdi kedvesen*
 |
(Hát nem roszból, de Eto nem ment be előre, mert sejtettem h ez lesz majd... szorosan fogta ezért a dokit, de legyen... :D)
*Persze sejthette volna, hogy átverik, mint oly sokszor, egyáltalán nem mondhatni, hogy meglepődött volna, de amíg körbe öleli a sötétség meghúzódik az egyik sarokban, akkor sem lesz ez másképp amikor felkapcsolják neki a villanyt... mereven bámul maga elé, mitha kővé dermedt volna, minden amit lát annyira nyomasztó, s annyira közeli... már már ismerős... ahogy erre rájön egyik ujját óvatosan a szájához helyezi, s beleharap olyannyira, hogy kiserken a vére... a szoba fehér falai hívogatják, s amint elég közel ér, óvatosan kezd rajzolni a falra, mint egy gyerek... a minta absztrakt és nem kivehető, ráadásul a kezéből ki-ki serkenő vér hamar kiapad... sóvárogva néz körbe valami szúrós dolog után, amivel nagyobb sebet ejthet magán... mivel nem talál, jobb híján ismét ráharap saját ujjára, feltépve a már lassan begyógyuló első harapásnyomot, s folytatja tovább a tevékenységét, mit sem törődve avval, hogy be van zárva*
|
*A pasas mosolyog. Bettessékeli a másikat, majd bezárja az ajtót. Kivülről, természetesen. Ő a folyosón maradt, onnét vigyorog. A szoba egy ingermentes környezet, ilyen esetekre rendszerezte a klinikán. Besétál egy terembe, ahol a monitorok kijelzik a bekamerázott szoba kliensének mozdulatait, minden moccanását. Felnyomja neki a lámpát, s leül, nézi mit csinál a vörös.*
|
*Eto megdöbben, szemei kikerekednek amikor az orvos elkapja a karját, azt hitte, hogy a férfi csak viccelődik vele, hogy így akarja lekoptatni, s amint kilép az ajtón az bezárja utána az ajtót... most pedig hagyja, hogy had vezesse őt kéz a kézbe... kicsit elvörösödik, de készségesen követi a férfit. A sötétségtől kicsit megretten* - Mi vagy te, egy bagoly? *kérdezi, de aztán óvatosan belépdel, nem távolodik el viszont a dokitól, nehogy galibát okozzon, belekapszkodik a felsőjébe* - Egy kicsit... libabőrös lettem ettől a helytől...
|
-Te ajánlkoztál fel, ne feledd *jegyzi meg, megfogja a srác kezét ne kószáljon el, nem zavartatja magát, ki látja, így sétál végig a folyosón, ott valóban egy eldugott helyen fellehető a notórius ajtó, a doki kulccsal tudja csak fenyitni, bent teljes a sötét.* -csak utánad *somolyog édesen*
|
- Most kidobsz? Cccc... *avval felkapja válltáskáját, s menet közben össze gombolja a felsőjét* - Nyíltan is megmondhatod, értek én a szóból... mégis minek nézel te engem? *teljesen elvörösödik az arca, s kilép az ajtón*
|
~Bolond vagy te, nem orvos *az első gondolata. Ábrázatán ádáz mosoly jelenik meg, feláll helyéről, de nem a pasashoz lép közelebb, hanem az ajtóhoz* -jobb szeretem sötétben, annak olyan hangulata van.. a folyosó végén áll egy tökéletes zug erre *búgja s ha a másik jön, kitárja az ajtót*
|
- Ühüm... *lassan elkezdte kigombolni nadrágja gombjait* - Van még egy kis időm, s szeretném ha segítene rajta kedves doktor úr... kérem ne várakoztasson soká... *magázza egy mondat erejéig, majd beletúr ördögien vörös hajába* - Gyere és szeress egy kicsit... most másra nem vágyom... *veszi be szájába egyik ujját, végig húz száján, majd halad lefelé, s lassan kigombolja magán az inget* - Ne félj, titokban tartom, hiszen jómagam is orvos vagyok...
|
-Ezt mint orvos, értem, ám te meg mint kliens tudd, hogy így nem sokat tudok segíteni *válaszolja. A hirtelen jött kérdésen felvonja az egyik szemöldökét. Javarészt mindenki beleszeret a megmentőjébe, s ezen a doki márcsak meg sem lepődik. Persze az a lelkén szárad, hogy nem bír ellenállni a vágynak, s hagyja magát belevonni a játékba. Túlontúl kíváncsi, s ilyen megnyilatkozásokkal az emberi lélek mélyének démonairól igen megrázó tapasztalatokat szerezhet* -játaszadozni? *kérdez vissza azzal a hangúllyal, mi érezteti a vörössel, rávehető a dologra*
|
- Azt sajnos nem árulhatom el még neked sem, hiszen ha elmondanám kikotyognám a pácienseim titkait doktor... *lassan felült az ágyon ahol nemrég még kiöntötte lelkét a furcsa agyfurkásznak.* - Doki tetszem én neked? Vagy minden betegedet ilyen vad szemekkel bámulod? *vigyorgott, majd hátra vetette a fejét, a vörös haj hátra omlott vállára* - Nincs kedved játszadozni egy kicsit? *előtört a srác szenvedélyes éne, ilyenkor csak azt akarta, hogy szeressék, s ezért képes volt odadobni magát bármelyik férfinek.*
|
-Ó, értem.. milyen művész? *érdeklődik* -folytasd csak *bíztatja. Elve szerint jobb, ha a kliens irányítja a beszélgetés fonalát. Az öngyógyító mechanizmusuk úgyis működik, neki csak picit kell terelgetnie, s figyelmesen szemlélni a vele szemben ülő lelkének dinamikáját.* -végül elfogadta a felajánlásod? *kérdi aztán*
|
- Igen műkarja van, de valami miatt tönkre ment, ezért ajánlottam fel neki.... olyan kis megszeppent volt, mint bárány a farkasfalka közepén.... hmmm... az a macska meg... micsoda ambíció volt benne, ha tehette volna megölt volna a szemeivel... amúgy nem tudom, hogy összefutunk-e... azt mondták vissza térnek, de szinte menekültek kifelé tőlem... azért jó lenne látni ismét őket... *beszél ábrándozva* - Hát nem volt nagy ismerkedés amúgy... hallottam ahogy egy orvossal beszéltek, és az nem akart segíteni nekik... én meg benyitottam és felajánlottam a segítségem...az a félvér ráadásul egy művész... tehettséges.... szinte mindenben.
|
-Elnézést *mosolyog* -nem azt mondtad, hogy műkarú srác? Ha már van neki, hogy jutott eszedbe, hogy csinálj ? Mit értesz fura alatt, egyébként ezért küldtél smst? *egy pillanatra elgondolkodik* -hogy ismerkedtetek meg? Szimpi, hm.. összefuttok még? *bombázza kérdésekkel, persze csak szolídan, olyan figyelmes gyengéd hangnemben, mitől semmiféle faggatás nem tűnik otrombának. *
|
- Jójó... talán kicsit fura vagyok de nem hülye... *mondja komolyan* - Nem tudom mit vártam... én csak szeretem a karokat, a kezet az ujjakat.... s mint tudod utálom ha magáznak, szóval hívj Eto-nak... *morog egy sort* - Segítés alatt azt értem, hogy felajánlottam, csinálok ingyen a srácnak egy műkart mert nem volt pénze rá... jó lehet, hogy kicsit... furán viselkedtem velük, szimpik voltak, főleg a fiú... bár a félvér is jól nézett ki... *vigyorog*
|
-Megadom? *döbben meg* -És emiatt olyan feldúlt? *előkotorja a fiú kórlapját, egy futó pillantást vet rá, hogy eszébe ötöljék, hol fejezték be legutóbb* -pontosan mire gondolt segítés alatt, és mit várt, hogyan reagálnak? * a kérdésen kuncogni kezd* -ön minek érzi magát?
|
- Hogy ne tudnám? Nem te adod meg a ácienseidnek közvetlenül? Áhh kikészültem... *ledől a már jól ismert helyére* - Ma találkoztam egy nagyon cuki sráccal akinek műkarja van, meg egy süket félvérrel... érdekes egy párosítás... felajánlottam a segítségemet, de úgy néztek rám mintha bolond lennék, pedig nem vagyok az... tutira nem... ugye doki?
|
-Fáradjon beljebb *szól könnyedén, fel sem pillantva* -sms? tudja a számomat? *csodálkozik el* -foglaljon helyet, mi nyugtalanítja? *érdeklődik nyíltan* -ha jól tudom, mostanra beszéltük meg az időpontot *mondja, s ha a srác bejött, jól szemügyre veszi, ahogy minden egyes alkalommal.*
|
- Hé doki! *dörömböl egy vörös hajú srác az ajtón* - Miért nem nyitod ki az ajtót? Miért nem válaszolsz az sms-ekre? *dörömböl tovább* - Micsoda egy gonosz ember vagy.... nem is gondosz a betegeidre... hallod? Te mihaszna! *morogja az ajtóban*
|
*A férfi a karosszékében ül, kezeit összekulcsolja, az órájára pillant, azután ki az ablakon. Ritkán jön hozzá új páciens, a legtöbbjük már évek óta jár, újra és újra ugyanazok a köröket futják be, s egy szakember is hiába mutat rá a probléma gyökerére, hiába javasol alternatívákat, a lépéseket ők maguk már nem teszik meg, s sárban fürdő életük ugyanaz marad. Ő itt igazán nem sokat tud segíteni, hogyha a beteg maga nem akarja; ha pedig valóban gyógyulni szeretnének, ő csak a folyamatok elindítója, s csendes szemlélője lehet. A válságos pillanatokban minden a kliensen múlik. Sokat gondolkozott ezeken, nap mint nap fel kellett elevenítenie néhány szabályt, hogy ne terhelje az alaptalan bűntudat, és ne gyötörje önvád senki elhibázott ballépései miatt. Ahogy elmélázott ezeken, sokszor inkább filozófusnak érezte magát, mint pszichológusnak, akinek könyveket kéne írnia, feküdni a fűben és néznie a kék eget, az élet dolgain tanakodva. De nem, ő a helyes életről alkotott felfogását közvetlenül, személyesen, és csak kis körben terjeszti terápiás kezelésként; s meggyőződése hogy ezektől az élő beszélgetésektől sokkal inkább eljő a gyógyulás, mint néhány papírba forrasztott szótól. Hátradől a székben, s várja következő kezelendő alanya érkeztét.*
|
[41-22] [21-2] [1-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
