|
Témaindító hozzászólás
|
2010.07.15. 22:29 - |
Ebben a kastélyban sok macskalény megfordult már, de mindnek egy volt a gazdája, Sueshan Agake... a Futamino kastély szomszédságában áll.
|
[179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
Bólintott, ő sem tartotta viccesnek a dolgot, de örültm hogy a amcska kicsit ismét mesélni kezdett amgáról . - Ne azt nézd mi lett volna, örülnöd kéne, hogy jó életed volt. Egyszer biztosan kijutsz innen és boldog lehetsz majd újra... habár... ezek lehet, hoyg csak buta álmok... - ült le a szoba másik sarkába, kicsit távol voltak de a szoba oly kicsi volt, hogy így is jól hallották egymást. Andy korholta magát azért az egyetlen mmozduatért, amit tett, de ha a amcskának könyebb volt így, hát nem várt érte kegyelmet. Majd a rács felé tekintett. - Ne viccelődj... mégis hogy tudnánk kijutni? A macskák nagyon kecsesek meg minden. de.. nem hiszem hogy enyire... ha így lenne... nem szöktél volna már meg? vagy jó így neked? Elfoagdtad a sorsod?
 |
Bágyadtan hümmögött erre. Lekuporodott a sarokba, karjait átkulcsolta felhúzott lábain.
- Nincs jó humorérzékük. - mondta.
A kérdésre haloványal elmosolyodott, s a földet bámulva bólintott.
- Sokaknak tetszik. A családban mindenkinek ilyen volt. Díszmacskák lehettünk ezért... akkor is eszembe jutott néha, ha mondjuk fekete a hajam, akkor is olyan életem lehetett volna-e. Vélhetőleg nem. Az embereknek a szépség minden.
- Beszélhetünk - felelte halkan. - Régen is ezt csinálták. Utána mindig kedvesek voltak, vagy közömbösek. Mintha mi sem történt volna. És én elhittem, hogy tényleg. Hogy az semmi, csak képzeltem. Mert ment minden tovább.
Felpillantott az ablak felé mutatva.
- Rács van rajta, kimászni nem lehet, de ha nincs más mód. A szükség törvényt bont.
|
- Ez... ez akkor valamiféle beavatás? De... mi van akkor ha az a férfi szólítani fog én meg nem tudok menni... ilyen egy hülye viccet. - sziszegte, habár nem tudott ellene mit tenni, óvatosan a kandúrra tekintett. Ha jobban ,megnézte gyönyörű ajkai voltak, a szemei zavartsága mellett még volt benne egy kis csillogás,ami szebbé tette előtte a látképet. - A hajad... eredetileg ilyen színű? - érdeklődött, hogy valamivel mégis megtörje a csendet, na meg tényeg nagyon is érdekelte a dolog. - Szerinted... beszélgethetnénk tovább úgy ahogy az előbb? Én majd... távolabb ülök tőled... ha ... ha már a dolgok így alakultak... talán jobb volna kellemesebben eltölteni itt az időt... és... őszintén szólva pisilnem is kell... elég hülye helyzet...
|
- Jó... jó -rebegte a macska. Lehorgasztotta a fejét, fülei lekonyultak, mint valami kókadt virág.
A karja libabőrös volt, szeme opálosan ködös.
- Annyi rossz... emléket idéz - motyorogta maga elé.
Nem pillantott fel, mikor Andy az ajtóval ügyködött. Csak mikor szólította, akkor lépett oda a zárhoz. Ő is nyomogatta a kilincset, lágyan, majd feszegetve. Semmi sem történt.
- A szobatársaim - mondta sóhajtva a kandúr - biztos játszadoznak. Vannak ilyen szórakozásaik. Ez is olyan, mint a disznóöléses beavatási szertartás, amiről meséltem.
Farka vége nyugtalanul rezgett.
- Egyszer megunják, és kiengednek. Nem tarthatnak itt örökké.
Fásult egykedvűséggel csengett hangja.
|
Andynek bűntudata támadt, nem akarta bántai a kandúrt, sem pedig megrémíteni.
- Többé nem fordul elő, esküszöm többé nem fogok hozzád érni. - s valóban el is határozta magában. - Nem akartam feltépni a lelked sebeit... nagyon hülye voltam, tényleg... csak.. nem gondolkodtam - sóhajtott. - Jó volt veled beszélgetni, remélem, még ezek után is hajlandó leszel velem szóba állni.. Most elmegye bár nem szívesen mert... kicist bűntudatom van, nagyon sajnálom... - fogott a kilincsre, le is nyomta, de a zár nem nyílt ki. - Mi... ? - próbálta rángatni, hátha kinyílik. - Mégis milyen öreg ez az ajtó...? - nyelt egyet és a kandúrra tekintett. - Te... ki tudod nyitni? Van valamilyen trükkje? - szégyellte, hogy ezek után még segítséget kér, de tehetetlennek érezte magát.
|
A macska a fejére húzta a takarót, eltakarta a szemét, bár a hajából kilógott egy-egy tincs. A farka a combjára csavarodott, majd a levegőbe csapott, s újra feltekeredett a lábára. Álldogált ott és reszketett. Aztán egyszeriben csak letérdelt, négykézlábra ereszkedett, de még mindig nem látszott az arca. A takarót szorosabbra vonta maga körül.
- Nem szeretem... - motyogta Andynek - ha hozzámérnek.
A hang nehezen hatolt át a textilen.
- Nem haragszom - felelte, s még mindig kapkodta a levegőt - nem kell kiengesztelni.
Azért egy centivel sem ment közelebb.
Idővel a lélegzetvétele egyenletessé vált, s lassan ki is mert tekinteni a paplan alól. Arca vörös volt, szeme duzzadt. Most se nézett egyenesen Andyre, mint aki rémségesen szégyelli magát, csak magának beszélt.
- Talán jobb lenne, ha mennél.
|
Ahogy a macska felpatrant, nagyon megijedt, s ő maga is felpattant, a szívverése felgyorsult. - Nagyon... nagyon sajnálom, kérlek ne haragudj. - mondta bűnbánóan és még kétszer meg is hajolt a macska előtt, hogy kifejezze mennyire sajnálja az egészet. - Én csak... nem is tudom.mi ütött belém, kérlek bocsáss meg... igazán nem akartalak bántani, csak... annyira össze szorult a szívem attól amit meséltél... Teisan sose félt attól, ha megérintettem... ezért nem gondoltam bele, hogy elriaszthatlak vele... mit tegyek azért, hogy kiengesztelhesselek... és megnyugodj? - Andy kétségbeesettnek tűnt és nagyon zavartnak is.
|
Ahogy Andy közeledett felé, a pupillája kitágult, a füle hátracsapódott. Csak egy pillanat alatt történt... az érintésre rögtön felugrott, kiszámíthatatlanul hevesen reagált.
- Ne érj hozzám! - kiáltotta, s már a szoba ellentétes sarkában is volt. Fújtatott, lihegett, egyenes szálú haja most ziláltan omlott homlokába. Egy megkínzott kisállatként szorult a falhoz. Két kezét maga elé emelte, a körmei megvillantak. Aztán felkapott egy takarót a földről, s maga köré vonta, beburkolózott vele. Így ácsorgott, válla körül a takaróval, levegő után kapkodva. Izgő-mozgó farkán felállt a szőr.
|
- ohh értem... akkor biztosan nagyon sherethetett benenteket és megbescsült. - figyelte a macska arcát, a rezdüléseit, a változó érzelmeit. Sok mindenen ment át, míg végül itt kötött ki, egy teljesen új szituációban... elgondokodott azon mit érezhetett, amikor megölték a gazdáját, amikor szétszéledtek a testvéreivel.. szeretett volna még többet hallani, de már így is érezte, hogy túlléptek egy határt és a macska nehezen mesél az érzéseiről, vagy az eseményekről amik megtörténtek vele. Nem igazán bírta, ha az ember... avgyis a amcska , vagy bárki vívódik előtte, szerette volna lenyugtatni. A vállára tette a kezét, szerette volna amgához szorítani, tényleg megtette volna, de félt, hogy átlép egy határt. - Nagyon sajnálom ami veled történt... biztosan remek élet lehetett az első. De büszke lehetsz magadr, hogy minden ellenére még életben vagy. Nem kell mesélned többet ha nem vagy képes rá, köszönöm, hogy ennyi midnent emgosztottál velem. - mosolygott rá.
|
- Sok minden volt. - mondta, oldalra pillantott, kereste a szavakat.
- Nyolcan voltunk testvérek. Illetve még mindig azok vagyunk. A gazdánknak mi voltunk a hobbija. Nem szolgák, vagy cselédek vagy rabok... hanem hobbi. Az egészen más. Két generációnyi macskát tartott. Tudtam, hogy nem ilyen az élet másoknak, de nem foglalkoztam vele, nekem ilyen volt.
Szünetet tartott, míg átgondolta az eseményeket.
- Aztán... jött a háború.
Megbicsaklott a hangja, nem nézett sehova sem, fejét kissé lehajtotta, halkan, vontatottan beszélt.
- Minden felfordult. A lázadók jöttek, hogy "felszabadítanak"... megölték a gazdánkat, csak úgy... egyszer odanéztem, és már halott volt, a nyakából bugyogott a vére. Az erőszakos macskák, a gazdám gyilkosai meg győzködtek, hogy álljunk be közéjük. Én csak a régi életemet akartam. Néhány testvérem velük ment, mások az utcán barangoltak. Nem volt bennük félelemérzet, sose bántottak minket. Aztán... aztán...
Megborzongott, kezét végigsimította libabőrös karján.
- Végül idekerültem - mondta nehezen, s látszott rajta, a sztori egy jelentős kanyarulatát kihagyta az elmesélésből.
 |
- Ezt nem telejsen értem... de... - elgondolkodott. - Úgy gondolom őszintén szerettük egymást, akpaszkodtunk a másikba... csak talán... idővel emgfakuult és mássá vált, mitn amivé lennie kellett volna. - magyarázta ahogy tudta.
- Nem tudom... - vallotta be. - Sajnálom azokat am acskákat akik feladják, de nem vetem meg őket... lehet, hogy én is feladnám egy idő után... nektek ez túlélés, muszáj megtennetek mindent annak az érdekében, hogy eljöjjön a holnap... ami lehet, hogy ugyanolyan rossz lesz... mégis kéepsek vagytok újra felállni, ez tényleg elképesztő... - sóhajtott.
- Arra próbálsz utalni, hogy korábabn szabad macska voltál? ha igen, akkor... hogy kaptak el vagy mi történt? Bocsáss meg hogy faggatlak de tényleg érdekel... vagy az történt hogy gazdánál nevelkedtél és eljött az idő, hogy eladjanak? - látszott rajta, hogy kíváncsi.
|
- Vagy úgy. Azzal nagyon meg lehet fogni az embereket - mondta megállapítását. Érződött, hogy erre a következtetésre nem most jutott, hanem már réges-rég.
- Mind kicsit elnyomjuk a másikat, ez természetes. Önérvényesítés. Túlélés, evolúció, ösztön. Ez nem kapcsol ki szerelmben sem. Ha meg már együtt voltatok egy ideje... úgy nem is biztos, hogy színtiszta szerelemről volt szó. Az volt?
Szemébe lemondó fájdalom került.
- Te ezt bevállaltad, és ezért őrültnek mondod magad. Mi nem vállaltuk be, mégis itt vagyunk, itt kell legyünk. Mi ezért mik vagyunk?
Ahogy a fiú visszaült, halványan elmosolyodott, de alig láthatóan. Szája szegletében apró gödröcskék jelentek meg. A nap lemenőben volt, besütött az ablakon, csillogott tőle a macska arca.
- Csodálatos családom volt - mondta, s szégyenlősen maga alá húzta a farkincáját. Sütött róla, nem kérdezte még senki személyes témában. - Rengeteg testvér, és olyan meleg... meghittség, az alom melege. Olyan sohase lesz már. Ez szomorú - mondta, de úgy, mintha valaki más életéről beszélt volna. - Gondolom ez a felnőttlét. Belátni azt, hogy egyedül vagyunk a világban, és nem bízhatunk, csak magunkban. Ott, velük még ezt nem kellett átélnem. Azért olyan... mint egy mesevilág.
Rápillantott Andyre, mennyire érdekli őt az a tündérvilág. Nem akarta untatni.
|
- Ohh... én értettem félre, ne haragudj... szóval... igazából mikor... lefeküdtünk nem is volt anynira gyerek. - vöröslött az arca ahogy vissza gondolt. - Meg néha volt hoy egész felnőttesen visekedett, főleg amikor emghaltak a szüleim... ő segített talpra állni, talán csak én nyomtam el...
- Igazad van, de nem tudtam mit kellene tennem.. talán nincs még egy iylen hülye mint én, aki ezt beválallná. - nézte a macskát, kicist emg is sajnálta, meg akarta érinteni, de nem tűnt olyannak aki kedveli az ilyesmit.
- Van ekdved mesélni róla? Én már annyi midnent mondtam és végig hallgattál zsóval én is szívesen meghallgatnám a te történeted. Jó családod volt? Szerettek? Mi történt? - érdeklődött, bár hamar is abbhagyta, nem akart tolakodó lenni.
Aztán nem jutott el az ajtóig, túságosan is érdkelte, hátha mond neki valait akandúr így vissza ült mellé.
|
- Nem értem félre. Azt mondtad, olyan volt, mint egy gyerek neked. Csak a gond volt vele. Akkor mindegy, milyen idős.
Aztán bólogatott, csak úgy magának. Mint ahogy mindent csak úgy magának csinált, befelé fordulva, motyogva, elmerengve, mégis aprólékos figyelemmel a környezete felé.
- Vezekelni... mindenkire ráférne az. És mégsem csapkodják magukat az emberek korbáccsal. Főleg az nem, aki megérdemelné.
- Volt életem ez előtt. Az egy másik élet volt.
Ajka kissé megremegett, szaggatott lélegzet tört fel belőle.
- Mintha csak álmodtam volna.
A farkincája felkunkorodott s kiengedett. Úgy tűnt, mélyen érinti a kérdés.
- Egész más volt, mint ez. Az olyan... tényleg élet volt. Itt meg csak igyekszem... túlélni.
Hagyta, hogy Andy felkeljen.
- Ó, hát jó - mondta, s ő még ülve maradt.
|
- MI? Nem nem félre érted mi szinte egykorúak vagyunk, vagyis ő még idősebb is nálam két évvel... azt hiszem csak hagytam magam sodródni az árral és bele temetkeztem ebbe a kényelems helyzetbe. Sose féltem attól, hogy mit gondolnak majd rólam, szeretem őt, csak ez számított... - nem tudott mindjárt válaszolni. - Akartam neki egy új esélyt, egy új életet adni, és talán magamak is... talán csak vezekelni akartam. Te már kicsi korod óta itt szolgálsz? Vagy volt korábbi életed? ha volt, milyen volt? - ekkor a kandúr ásított. - Ne haragudj, sokáig időztem, ideje indulnom azt hiszem. - szabadkozott és felkelt, hogy elbúcsúzzon és a saját szobájába menjen.
|
A macska érdeklődve pislogott Andyre. Úgy nézte, mint aki még nem látott könnyeket, értetlenül. Nem mutatta jelét, hogy bármit is akar kezdeni a helyzettel.
- Egy gyerekkel nehéz lehetett lefeküdni - mondta. - Egyébként meg nem tartottál soha ettől? Hogy ez mennyire nem elfogadott?
Maga alá húzta a lábát. Tompa fülei előre biccenve lapultak le. Annyira kívül maradt Andy érzelmein, mintha valami szobor lett volna lerakva oda a szobába. Még csak nem is zavarta az egész kialakult szituáció.
- Minek jöttél el akkor? - kérdezte, miközben álmosan megdörgölte a szemét.
|
- Hát ez attól függ, szeritem minimálisan vékonyabb ahngotok van, mint az embereknek, de gondolom ez jellemtől meg sokminden mástól is függ.
- Valóban... elég merész volt megkockáztatni ezt a lépést, de egy idő után képtelenek voltunk másra gondolni, ez még a békeidőkben volt, akkor még a szabályok és a rendelkezések sem fenyítették ennyire a amcskák kijársis tilalmát... - sóhajtott. - Az én fejemben is megfordult párszor ez akérdés. De nem hiszem, hogy bármire is kényszerítettem volna, ha valami nem tetszett nei, mindig a szemembe mondta, pont ezt ne merte volna elmondnai? Talán csak.. idővel midnen átalakult telejsen mássá. Szeretem őt, de már... talán csak mint egy gyereket akit folyton meg kellene védelmeznem, így nyomtam el őt... nembíztam a képeségeiben és az erejében... mert én akartam az lenni aki emgvédelemzi... nagyon önző voltam, most már belátom. - ahogy a kandúr tovább folytatta, Andy szemeiben megjelentek a könnyei. Nem, még kicsit sem tudta lezárni, egyáltalán nem, ő maga is még csak győzködte önön magát, hogy ez volt a helyes lépés. - Nem én még... képtelen voltam ezt lezárni, pedog tovbb kellene lépne, hogy őt is hagyni tudjam élni... - törölte emg a szemeit, mikor észre evtte, hogy kissé elérzékenyült. - Én is ebben reménykedem... Mindkettejüknek... jót fog tenni...
|
- Minden macska nyávogósan beszél? - kérdezte a kandúrka - én nem hallom magamon. A kutyák kaffogva... de az emberek?
Bólintott a fiú szavaira.
- Merész volt. Házinyulat lőni. Sose tennék ilyet. Pont azért, ami ebből is lett. Nem egészséges - mondta a macska. - Az benned soha fel sem merült, hogy ő esetleg azért nem mond nemet a szerelmi ajánlataidra, mert nem teheti meg? Mert rögtön az utcán találja magát, ha nem adja meg, amit szeretnél? - érdeklődött. Tényleg kíváncsian és nem ítélkezve kérdezte.
- Én már csak ezért sem másznék rá valakire ilyen helyzetben. Úgy is vissza lehet élni a hatalommal, hogy valaki nem veszi észre magán. De a másik már szenved. Persze én nem tudhatom. Nem ismertem őt se, téged se - tette hozzá könnyedén, s nekidőlt a falnak. - Bár az elmondásod alapján teli lehettetek ellentondásos érzésekkel. Szereted, de máris lezártad ezt az egészet.
Aztán csak vállat vont. A kezét törölgette, amire rátapadt pár morzsa.
- Ez a Woody tényleg biztos jobb lesz.
A hangjából, arcából nem lehetett kitalálni, ironizálva, vagy komoly megnyugtatási szándékkal mondja ezt.
|
- Ez jó kérdés, szerintem ha készítenének egy ilyen kísérletet, nem tudnák megmonnai a résztvevők. Valamint ez attól is függ a résztvevők mennyire árulnák el magukat a hanglejtésükkel vagy beszédükkel. - elgondolkodott ezen egy kicsit, de aztán nem foglalkoztatta tovább a kérdés.
- Gyerek koromban kaptam a szüleimtől, születésnapi ajándék gyanánt. Egyke gyerek voltam, hamar megszerettem és legjobb barátok lettünk. Az érzéseinekt csak később tudtuk elmondnai egymásnak... aztán azt hiszem a mániámmá vált... nagyon szeretem őt, de ez a kaőpcsoalt mindkettőnk számára mérgezővé vált... annyira szeretem... msot is... csak rá tudok gondolni annak ellenére is, hogy el kellene felejtenem... - kicsit elbambult de aztán folytatta - Akkoriban a kutyák még nem is léteztek. Én akartam így, Woody sokkal jobbam vigyáz majd rá, sokkal inkább meghúzza a ahtárokat mint én. Nem ennyire elvakult.... és ez jót tesz majd neki. Lefogadom, hogy már össze is barátkoztak, idővel talán amjd eszükbe se jutok.
|
- Ez logikusan hangzik - bólintott rá - olyan óriási szakadékok vannak fajok között. Látszólag. Vajon ha hárman, akiknek be van kötve a szeme, és nem látják egymást, elkezdenének beszélgetni, ki tudnák találni, milyen fajú a másik? - vetette fel a macska.
- Nem hiszem - felelte egyenesen a kandúr. - Senkit sem lehet kergetni, aki nem megy magától. Hogy került ő hozzád? Te választottad? Miért épp őt? Miért nem mondjuk egy kutyát?
Rágcsált egy kicsit a szezámmagos szeletkén.
- Szóval új gazdája van? Ez fájdalmas lehet neked.
|
[179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
