|
Témaindító hozzászólás
|
2010.01.17. 15:26 - |
Ez volt az első ház amit az emberek felépítettek ezen a földön... sosem rombolták le, ez amolyan jelképe lett Ru városának bár már semmi tekintélye sincs...
|
[51-32] [31-12] [11-1]
* Nyudtan áthelyezi tekintetét a lányra. Nem játszik a gyermeki mosolygás arcán, nem is szomorú. Csak van, elfogadva az egész érzelmi katarzist. Szeme sem rebben, ahogy Rana bizonygatja monológját, ahogy megfogja kezét, megrezzen, hátrébb próbál húzóckodni, de ahogy észreveszi magán az ingert, bosszúsan a földre szegezi pillantását, farkával csap egyet, nagy port kavarva. Rossz érzéseket keltett benne Ran hatalmas, könnyáztatta szeme. A sírás sokkal intimebb dolog, minthogy őt csak így beavassa..nem méltó még hozzá, hát ne tegye! azonban nem hagyatott magára sokáig a gondolataival, máris a lányka vállán nyugodni találta fejét. Új sebek szakadtak fel, amit már bevarratatni hitt, pedig ott voltak, elgennyesedve.. * -ne sírj.. *szipogja, s megtörli saját pisze kicsiny orrát. Ahogy Rana kibontakozik az ölelésből, félénken felnéz rá, reménykedve, bízva valamiben.. a lány szeretetében. * -köszönöm *szegi le fejét, farkincája a comjára csavarodik, s egy mély sóhaj remegteti meg a fiatal lány testét.*
|
*Tekintete ismét könnyektől csillogóvá vált. Amint hallgatta a történetet, szíve elnehezedett, torkába hatalmas gombóc képződött, s remegni kezdett a melkhasába hasító fájdalomtól. Zokogni akart. Túl nagy fájdalom terhelte lelkét. MIntha ólomsúllyá alakult volta az a belül dobogó szerv. Hihetetlenül ostobán érezte magát. Az ő élete ehez képes valóságos menyország volt. Összecsuklott, s kezeit erősen a melkhasa köré fonta. Képek jelentek meg előtte... Szenvedés, fájdalom, rettegés. * - Én.. S-sajnálom. * Dadogta üveges tekintettel. * - Szörnyen hangzik... És sajnálom hogy megbíztál egy olyan emberben, aki magadra hagyott.. De nem mind olyan! * Hevesen kapta el a lány kezét, saját jeges, remegő tenyerével. * - Nem mind...* Ismételte s mélyen a lány szemébe nézett. Ismét felvillantak az illúziók, s képzelgések, majd hírtelen ölelte magához Azunát. Hosszan szorongatta, nem akarta elengedi, hiszen ez egy törékeny virág, amit ha az élet sodrásába enged, még elveszíti szirmait. * - Majd én vigyázok rád...* Súgja a lány fülébe könnyes szemekkel, majd lassacskán elereszti, s reménykedik abban, nem rémisztette halálra ezzel. *
|
*Riadt bűnbánattal hátrasunyja füleit. Hagyja elviharzani a kérdésözönt, bár néhány között bátortlanul szólásra nyitja a száját, mielőtt még elfelejtené a gondoatmenetet.. aztán újból összepréseli ajkait, pillái alól les fel Ranára, az ígéretén zavartan elmosolyodik.* -Tudom. Látom a szemedből * jelenti ki szelíden, fókuszálatlanul mered tekintete a távoli kékségbe, Rana tündöklő látványa tündérmese volt neki, aminől néha ki kell lépni, hogy tovább tartson élvezhetősége.* - Arra emlékszem, hogy egy furcsa üveges teremben voltam..hosszú, hosszú napokat. Kémcsövek csüngtek a falakon, mindig hallatszódott ahogy bugyod vagy serceg valami.. kékes, zöldes árnyalat vetődött a falakra, és én féltem * mondja csendes nyugalommal* - egy üvegfal választott el a többiektől.. eleinte szép volt, teli barátokkal, azután ez az álom összetört..őket elvitték az emberek, majd mondván, hogy génhibásak, újabbra cserélték ki, mint egy elromlott varrógépet.. és ők, a visszatért barátaim, akiknek úgy örültem.. azt hittem, az álmom folytatódhat, nem ér véget sohasem, csak egy rossz korszaka volt.. nekik a szemükből eltűnt a fény, folyton remegtek, szürke lett a bőrszínük, furcsává vált az egész..mintha kicserélték volna egy teljesen más személlyé..egy torzszülötté *pillantását Ranára emeli, majd ismét a Holdba merül.* -rettegtem, kínlódtam, rmképek gyötörtek, hogy én is így járhatok..nem akartam onnét elkerülni, úgy határoztam a laborban veztem az életemet.. még mindig jobb, mint megcsonkítva lelkileg, ahogy ők, egy ember kezében.. nyomasztott az a kámforos illat, az üveges zöld vetület, minden árny, nem tudtam aludni, a sötétből valami el akart marni, éreztem.. még most is érzem néha *ismeri be halkan, libabőrös lesz karja, míg jeges sóhaj hagyja el ajkait* -nem bíztam többé senkiben.. csak egy ember volt.. olyan különös, nagy mézszínű szeme volt.. mindig bejárt, nem vásárolni, csak játszani velünk.. haragudtam, amiért ilyen kedves..és jó..és máig haragszom *jelenti ki sértettséggel szavaiban* - meggyőzött.. nem szabadott volna hagynom, ma már belátom.. és.. megvett. Azzal a feltétellel, hogy tőle független maradok. Az utcán éltem, nem akartam kötődni hozzá, ő pedig nap mint nap eljött, vigyázott rám, én pedig nézhettem, ahogy leckét ír, vagy lepkékre vadászik.. mindig hozott kakaóscsigát *motyogja gyermekien* - a száraz levelek közt hemperegtünk.. hidegbe fordult az idő, és ő ígérte, hogy hoz nekem szövetruhát.. törődött velem.. az az éjjel már valóban fagyos volt, s én már ahogy elbúcsúztunk, vártam, vártam reggel is.. vártam egész nap.. és nem jött ..*beszéde lassul, s egyre halkabbá, szagatottabbá válik, akár egy bakelitos lemez, amely a végéhez ér, s lejárta után kongó űr marad. Szemöldökét összevonja, ahogy a Hold barázdáit fürkészi, mintha attól kérné számon szíve szilánkokká való őrlését, s némán, beletörődéssel megbocsájtana neki.. csak az okot várja még, a tündérmese végét, ahol a rossznak is valami méltányos kibontakozása lesz majd.. de az csak nem jön.*
|
- Dehát én is minden kérdésedre válaszoltam!* Húzza fel orrát és pöffeszkedve, s morcosan bámul Azuna arcába. * - Mit tettél eddigi életedben? Hol, s merre jártál? Miket láttál? Voltak barátaid? Ha ilyen nagy utazó vagy biztos rengeteg ismerettséget is szereztél.. és hol "születtél"? Hogy kerültél ki onnan? * Áradt a kérdés-cunami a fehér angyal felé, mit Rana egyre hevesebben hadart, mert nem tartotta igazságos dolognak, hogy amíg ő mindent elmond, Azuna semmit sem árul el magáról, s roppantul bosszantotta ez a dolog. * - Úgy hallottam egyesek tartanak hozzád hasonló lényeket.. neked is volt gazdád? Egyébként nem tartom jó dolognak hogy befogják az ilyesmi lényeket háziállatnak.. Hiszen nektek is vannak érzelmeitek, úgy gondolkodtok mint az emberek, vagy még gyorsabban is és pontosabban is... Nem is értem hogy miért mi, önző népség, teszünk nyakörvet rátok és miért nem fordítva működik ez az egész...* Merül bele teljesen gondolataiba, közben minden okfejtését elárulja a lánynak, ösztönözve arra hogy ő is meséljen. Feszülten várta a fehéren tündöklő angyal válaszait, s egyre csak arcát fürkészte.* - Ebből a házból nem jut ki semmi.. Nekem nyugodtan elmondhatod.. * Súgta bársonyosan a holdfénytől csillámló szemekbe. *
|
*Követi Rana tekintetét, s felbámul az égre. A végtelen űr láttán minden mentális monológ megszakad benne, átjárja az egész teljeségének megtapasztalása, az a jóleső felüdülés, hogy nincs egyedül, tartozik valahova.. a világba. Egy a csillagokkal, a fákkal, levegővel, s egy Ranával is. Boldog, hogy ezt a csodát a lánnyal élheti át. Tekintete rásiklik annak arcára, szíve facsarodik egyet, ahogy a hold rávilágít a könnyekre. A teljesség érzése megtörik, akár egy ócska váza a kőpadlón, félszeg mosolya eltűnik, s lesüti a szemét, szégyellve azt is, hogy a lány mélységes fájdalma mellett ő még boldog mer lenni. A szavak újabb lökést adnak ennek az érzelemnek, egy ficánkolni fáradt legyecskének érzi magát, ki az emlékek hálójára keveredett, s mégcsak nem is a sajátjaira. Könnyek nélkül sír ahogy eljut lényébe a lány mondandója, lopva felpillant rá időnként. Nem tud mit mondani, semmi együttérzés vagy részvét nem enyhítené Rana fájdalmát* -sajnálom.. *susogja, mikor már kínossá kezd maga számára válni a hallgatása. Sok ez most neki így, letaglózza, mellbevágja a sors ilyesfajta rendelkezése, a maga nyűgeivel még megbírkózik, de azokon túl sosem nézett még.. * - de abból neked is hasznod lett *kapaszkodik hevesen egy utolsó szalmaszálba, az iskolába. A lány kérdésére meghökken, felébred kissé a gondolatok sűrű szövevényéből* - mire gondolsz pontosan? *emeli rá bogárszemeit* - én.. nem hagyom fecsegni őket.. *ismeri be, mint valami szégyenletes dolgot, enyhén el is pirul*
|
*Rana teljesen elmereng Azuna azon mondatán hogy "onnan jöttünk mindannyian". Az eget kémlelte, ahol a felhők szinte már teljesen szétoszlottak. Szülerie gondolt... Szíve lassan és fájdalmasan dobogott. ~Most vajon mit csinálnak?~ Fürkészte a csillagokat könnyektől csillámló szemekkel. A hold erős fénye most mindent pontosan megmutatott, s a tünemény is jobban tündökölt ennél a megvilágításnál. A barna hajú lány most az angyalon legeltette szemeit. Hosszan bámulta minden négyzetcentiméterjét, míg a kérdések el nem értek tudatáig. * - Egy 5 éves gyereknek elég sok volt olyat látni, amit én, ott és akkor láthattam.. *Jelenti ki komolyan, s remegő hanggal. * - Túl sok.. És túl fájdalmas... * Hajtja le fejét.* - Mikor apám vérben ázva esik haza, mert részegen belekötött egy bandába.. * Sóhajtja fájdalmasan, s kezeivel eltakarja arcát, mert a szörnyű emlékképek előtörtek lelkéből, s ez most arcán is feltűnni látszott. * - Rossz rágondolni.. * Kezd el kínosan kacarászni Azuna felé, magyarázat képpen az előbbi rosszkedvre. * - Persze hogy jártam.. Végülis, ilyen szinten gondoskodott rólam apám.. Drága iskolákba iratott be.. Csak hogy ne csalódjon bennem... Igen.. Önző módon csak azért hogy ő, a nagy ember elmondhassa, hogy a lánya igenis jól nevelt és okos.* Nyögte ki végül ismét gyűlölködve. * - És te? Neked mit súgnak az előélet manócskáid? * Mosolygott Azunára kacéran. *
|
*A lány aggodalmán csak könnyelműen legyint, ugynakkor éberen figyeli minden mondatát, mint megfontolandó jótanácsot.* -átutazóban*bólint a visszakérdezésre* - van rendes lakhelyem.. az ég.. onnan jöttünk mindannyian, és oda is térek majd vissza, ha ezt az utat végigjártam.. csak a kiruccanás alatt ezt nem kéne elfelejteni.. nem szabadna hagyni.. pedig olyan.. neház néga hinni ebben, szívemben hordani, miközben tudom, hogy tudósok raktak össze egy rakás sejtből. Az embereknek könnyű.. ők tudhatják honnan jöttek *sóhajtja. Kiváncsian vizsgálódik tovább Rana érzésein, ahogy az elkomorul, s hangja szomorúvá válik, saját szívében is megteremtve ezzel a sötét vermet.* -nem a te bűnöd *suttogja, megfogja a lány finom kezét. Fáj neki, hogy az ismeretlen ismerős ilyen félkörívben kifordította a szavait, s ahelyett, hogy a javára használná fel, a szívére vezi, s tovább fulladozik benne. Mintha minden szavával csak ártana az egészen. Ezt megfontolandóan befogja a száját, lesüti a szemét, és csöndben marad. Ujjait tétován visszahúzza maga alá, reakciók nélkül hallgatja a meséjét. Nem kérdezik, ezért nem is kommenteli. Magában persze megfogalmazódik néhány gondolat, felgyúlnak érzések, s kérdések vetődnek fel, de nem mutatja, a szépségesen világító arcot nézi, néha lepillant a szürke porba, mikor már nem bírja elviselni a szenvedő angyal látványát. Leginkább az a kijelentés döfi szíven, hogy Rana felnőtt. Ez mindig rosszat jelent. A szép üveggömb összetört, nem véd többé gyermekálmunk, sebzett szívvel állsz, míg a válladra zuhan a zord világ.. Azunának ezt jelenti a felnőtt élet. Ő büszkén kihúzza magát, ha arról van szó, hogy gyermeki lét. ő még csak egy kiskutya, s a felnőttek világa mindig kegyetlen, színtelen, vad és fájdalomteli. Ezt Rana mégjobban megerősíti benne, a felnőttek mind a mélypontukról kúsztak bele a felnőttségbe.. s a fehér lányka rettegett attól a mélyponttól. Világváltó pillanat.. s ő meg volt békélve a világ azon részével, ami kijutott neki. Látott ezer rosszabb sorsot, épp ezért nem érti, Rana miért sajnálkozik felette. Genetikailag létrehozott társainak életét szinte végig követhette.. s csakhamar úgy határozott, ő köszöni szépen, nem kér belőle.. ezért van most itt, ahol. * -értem.. részvétem *mondja csendesen. A hirtelen kitörő hahotán összerezzen, mintha egy új bőrbe került Rana ülne most előtte. Úgy forgatja füleit, mintha egy különleges virágfaj szépségét szívná magába. * -igen.. a média ért hozzá, hogyan szüljön szenvedést *jelenti ki. egyebet nem fűz hozzá.. az ő kis világába ez egy tökéletesen bepasszítható mondat mindehez, lépésről lépésre követhető analógiával.. * -te hogy nem tértél arra az útra, mint édesapád? *kérdi* -jártál iskolába?
|
- Haha... Igazán vicces. * Motyogja vérig sértve, de persze nagyon boldog, hogy Azuna ezen ilyen könnyedén képes kacarászni. * - Hát különösebben semmi bajom... Csak az, hogy ez egy életveszélyes hely ami például akármikor a nyakadba szakadhat... de ha neked ez kell..* Feleli gúnyosan, még is érződik hangján a sértődöttség. * - Átutazóban?* Fordul most vissza a fehéren tündöklő lány felé. * - De rendes lakhelyed nincs?* Döbbenten kérdezősködik tovább, közben a lány arcát, s hangulatváltozásait elemezgeti. * -Hm, gőzöm sincs ki dönti el... De mindenkinek egyenlő esélyekkel kéne indulnia...* Feleli komolyan, bár az utolsó mondata hallatán eléggé lelombozódik, s mély sóhajtásokba kezd, hogy elűzze a fejéből ezt a szomorú gondolatot. Majd kicsit morcossá válik. * - Az életem azt a részét akarom neked adni amiben mindenem megvan... A rosszabbik fele tényleg az én bűnöm...* Csuklik el hangja, s lehajtja a fejét, hogy kezeibe temethesse. A lány kérdésére kicsit megtántorodik, de pár perc elteltével ő is kiegyenesedik. Próbálja megfogalmazni meséjét, de már rágondolni is elég nehéz neki. * - A legfontosabb hogy elég korán szétszakadt a család.. Anyám elhagyott minket alig a születésem után.... Apám pedig minden másba temette bánatát a gyerekén kívül...* Súgta halkan közben újra elő-elő villantak a szörnyű rémképek. * - Munka, szerencsejáték, ital...ami csak kellhet a bánat elűzésére apám receptje szerint. *Búgta üveges tekintettel.* - És persze ezek után teljesen elfelejtett engem.. Elköltözött... Egyedül éltem a "dadámmal" meg egy-két szolgálóval akik szintén otthagytak egy idő után, mikor megunták, hogy fizetést is alig kapnak... És persze nem telt bele pár év, és a dadám is elhagyott.. Persze őt más szólította el...* Nyögte fájdalmasan, s mondandója alatt szemei benedvesedtek. * - De, időközben megkomolyodtam, s "felnőttem" nem volt szükségem semmire... Mindent magam intéztem... * Vett erőt magán, hirtelen láng gyúlt szemeiben. * - Elég strapabíró vagyok... * Kacarászni kezd ezen a kijelentésén, majd rákacsint Azunára. * - Um, tudod az a baj... Be se kellene mutatkoznom... * Pirul el kínosan ezen a mondaton. * - Apám révén... * Böki ki kissé gyűlölködve.* - Volt barátom? * Kérdezi elkerekedett szemekkel. * - Épp azt ecsetelgetem hogy soha senkim se volt, te meg azt feltételezed, hogy valakivel mégis együtt voltam, méghozzá intim kapcsolatban?!* Nézi komolyan, s teljes mértékben ledöbbenve Azunára, majd egyszer csak észveszejtő kacagás tört ki belőle. * - Ha tapasztaltam volna, talán nem vágynék annyira rá. Lehet úgy vagyok vele, mint egyesek egy pár felkapott cipővel... Ha állandóan,.. Mindenhol csak azt látod, végül te is arra vágysz.. * Mondja levegőért kapkodva, s szemeiből törölgeti a könnyeket, amik a kacagás során kibújtak. *
|
*A kutya révedve ugrott hátra ültében, először csak nagy szemekkel vizslatta a felháborodást, majd hirtelen, mint akit megcsípnek, nevetni kezdett. Szemébe könny szökik, hasát fogja, míg arcát törölgeti* - vicces vagy* nyekergi, még sokáig kuncog magában, mire sikerül normális szavakat formálnia* -mi a baj azzal, hogy itt élek? *kérdi gyermekien kíváncsian* - egyébként nem élek itt.. csupán lakom.. átutazóban vagyok.. ahogy te is *biccent derűsen Rana felé.* - ugyan ki dönti el, mit érdemlünk? *veti fel könnyedén legyintve a dolgon. ~jogod van nem magadra venned mások nyűgét-nyavajáját ~ gondolja éllel , mikor Rana sajnálatát fejezi ki. De nem mukkan semmit, csak megrántja a vállát. Aztán ismét kacarászni kezd* - jaj, dehogy kell az életed .. hiszen látom, hogy te is alig viseled el *neveti, megköszöri a torkát, s egy kis önfegyelmet gyakorol. Térdeire helyezi teste súlyát, egyenes gerinccel kihúzza magát, úgy fest, akár egy kitanulatlan kis gésa. * -mindenkinek van keresztje *feleli.* -mi történt a családoddal? *kérdi komoran, részvéttel hangjában. Szeme bűvölten fürkészi az idegen tiszta arcát.* -dehát.. nem úgy kell bemutatkozni, hogy ennyi és ennyi pénzem van *motyogja esetlenül* - különben.. neked volt barátod.. egy nagyon intim kapcsolat.. különben nem hiányozna úgy az a részed.. nem így van?
|
* Rana hírtelen elengedte, szinte elhajította magától Azuna kezét.* - Mi az hogy, "Azért nem olyan vészes"?! *Hőkölt hátra, s ismét csak a düh beszét belőle.* - Hiszen itt élsz...* Mutatott ledöbbenve, teljesen lesújtva a sötétbe. Vizes kezével belemarkolt a poros, sáros anyagba ami alattuk volt. * - Hiszen itt élsz...* Ismételte lágyan, s szomorúan. Azuna gyámoltalan arcát fürkészve könny szökött szemeibe. * - Nem ezt érdemled...* Búgta halkan, megragadva az angyal vállait. * - Nem...ezt...* Mondta újra remegő hangon. Majd mély levegőt próbált venni. Végre visszatért önmagához, a vulkán kitörése enyhülni látszott. Hátradőlt az ajtófélfának, s elfordult a fehéren csillámló lánytól. * - Sajnálom... De... szörnyű érzés... * Leheli el-el csukló hangon. * - Nekem mindenem meg van, s inkább eldobnám magamtól azt az életet.. Vagy adnám neked...* Sóhajtja hosszú percek elteltével. Időközben hangja nyugottabb lett, de még mindig komor. * - Az élet mindenkivel igazságtalan...*Nyögi beismerő hangon* - Mond, te szeretsz így élni? * Sandít most Azuna felé. * - Mert ha igen... akkor nem szakítalak el ettől.. * Súgja csalódottan.* - De az élet akkor sem fair...* Mondja morcosan mint egy sértődött kiskölyök. Mikor a tünemény kacagni kezdett az idézetén, Rana teljesen elámult. Visszatért arcára kedves mosolya, s most egészen jó kedve lett, hogy boldognak láthatja. Nem tudta elhinni, hogy képes ő bárminek így örülni... Ilyen körülmények között. Majd, arra a bizonyos kérdésre, újra csak a gyötrődés tükröződött vissza tekintetéből. * - Mert nincs senkim... * Nyögi fájdalmasan mosolyogva pár perc elteltével. * - Se családom, se barátaim... Csak virágaim. * Súgja maga elé. * - Vagyis lennének barátaim... * Teszi hozzá halkan. * - De egy olyan ember aki csak a vagyonodra hajt, nem nevezhető barátnak. * Mosolyog most szívből Azunára. Elcsöndesedett teljesen, már az eső is elállt. Az angyali teremtmény válaszára pedig hírtelen túlbuzgó lett és vidám. * - Valóban? Szeretnél ott élni? * Hadarja nyughatatlanul, közel hajolva Azuna arcához.*
|
*Azunának, ahogy elnézte a lányka megrökönyödését, furcsán irónikusan csengett annak "nem csak neked lehet rossz az életed" megjegyzése. Kicsit meg is ijedt ettől a reakciótól, megszeppent nyuszikaként lapított a földön összehúzva magát. Csitítólag szól rá Ranára* - azért nem olyan vészes, na *erőltet arcára fáradt mosolyt* -nem tudjuk, miből maradunk ki, így nem is hiányolhatjuk *magyarázza higgadtan.* - Nem tudom mitől jobb, ha valakikkel vérrokon vagy, mintha csak szívből szeretnéd *ránt vállat* -kár ezen filózni, harcolni a megváltozhatatlanért.. tudod, azt mondta egyszer a Mester: én azon vagyok, jobb, ha megeszitek a pudingot, mintha spekuláltok rajta *csilingelőn derül ezen az idézetén, haja összefordozódik hátán amint teste dülöngél a kacajban* -érted? *kérdi lelkesen, Rana ajánlatán mélyen meghatódik, zavartan lecsüggeszti tekintetét. * - miért laksz ott egyedül? *kérdi halkan, minden más lényegtelen, nem válaszol, nem érdeklődik s nem szabadkozik tovább.. Azuna utált bárkinek is teher lenni, s félt, hogy egy ekkora szívességet az életben nem tud majd törleszteni. Csábító ajánlat, de az emberek iránt akkor is bizalmatlan volt, hisz millió mellékzöngéje lehet ennek is. Fejében kavarogni kezdtek a rém- és álomképek, nem tudta, hogy melyik illuzió, melyik illékony, szemét lehunyta és összeszorította, próbált nagyon résen lenni, hogy elcsípje az igazat. S várt, fülelt Rana válaszára, amitől már előre félt. Kicsit naívnak vagy tán merésznek látta a szépséges barna lányt, ki pár perces ismerettség után lakótásául fogadná őt. Bár ez a megmagyarázhatatlan kapocs az ő szívében is gyökeret vert, az esze ellen hiábavalóan küzdve.* -ha szeretnéd, bárhová veled megyek *nyitja ki lassan sűrű pilláit, s feltekint Ranára.*
|
*Hosszú csend következett. Ismét gondolataiba merült, s most inkább azon filózott, milyen teremtésnek gondolhatja ez a tünemény itt mellette. Végülis, szinte betört hozzá, s csaknem halálra rémisztett egy ilyen szelíd egérkét. Időnként a szeme sarkából Azuna arcát fürkészte... Érezte, hogy ő is valamin elmerengett, majd meglepődött, mikor a csendet megtörte. Rana kissé kínosan elmosolyodott, majd komor, s szomorú arcra váltott... * - Talán... veled nem tudnék versenybe szállni, ha erről van szó...* Szemei a sötétre szegeződtek, dühösen, de még is csüggedten nézte, hogy ennek a kedves angyalkának, csak ez jutott az élettől. Mikor meghallja amit Azuna mond, teljesen felháborodik, s riadtan fordult most a világító arc felé. * - Micsoda?! Ez igaz? Csak úgy... az emberek képesek ilyennel játszadozni? * Csattan fel hírtelen, s észre se veszi, hogy hangja hisztérikussá csapott át. Elképedve ringatja fejét, közben a poros, öreg fapadlót bámulja. Ezen a megrendítő dolgon még hosszú percekig tépelődik. Képek villannak fel előtte. Hosszú ketrecsorokban kutyalények szenvednek összeszorítva, s várják az enyhítő halált, hogy kínlódásuk tovaszálljon. A rémálom szerű jelenetből Azuna csilingelő hangja mentette ki. Önkéntelenül is elmosolyodott a lány kijelentésén. * - Azt hiszem igazad van... Most itt vagyok én. * Néz rá nagyon gyengéden, s hangja is egészen selymessé változott. * - Tényleg, igazán sajnálom hogy rádtörtem... * Szabadkozik keserves arcot vágva. Majd pár másodpercre elmereng valamin, s fellelkesedve fordul Azuna felé. Váratlanul megragadja egyik kezét, s saját két, forró tenyere közé szorítja. * - Tudod mit? Ha nem kötődsz annyira ehez a hajlékhoz, élhetnél az én házikómban is. Elég nagy, sőt hatalmas. Szivesen neked adom a nyugati, vagy a keleti szárnyát is... * Hadarta búzgón közelebb húzódva a lányhoz. Úgy viselkedett mint egy kisgyerek, aki éppen játékra hívja egy ismeretlen, korabeli társát. * - Olyan nagy, hogyha nem szeretnél, nem futunk össze, élhetsz ott külön ha arra vágysz...* Mondja kicsit komorabban de ugyanúgy megmaradt a tüzes hanglejtése. * - Úgyis teljesen üres.. Ott élek egyedül... Talán a házam is kicsit boldogabb lenne, ha új lakóval is találkozna... Na mit szólsz? * Elevenen ficánkolt előtte, alig várta mit szól ehez a dologhoz, s gondolni se mert arra, mi lesz vele ha nemet mond az égi tünemény. *
|
*A kutya hitetlenkedve tátog csak a lányt hallgatva. Az élet sokkal ércesebb és kegyetlenebb ahhoz, hogy a társtalanság miatt rögtön itthagyjuk. Ő persze ezt betudta Rana ember mivoltának, ami együtt járt azzal, hogy nem látta a borzalmakat, amiket ő. Ahogy végignézett rajta, kirítt makulátlan öltözéke, nyilván dús családból származik.. azoknak pedig nyitott a világ. Érdekes, hogy az emberek sosem örülnek a sajtnak, csak a lyukakat nézik, és siratják. Azuna mondta volna, hogy elég szegényes az olyan élet, ami csak valaki másért szeretne létezni, saját személyében nem is leli meg a kielégülést, de tartott tőle, rossz néven venné az élő fájdalomtestű lány, s így inkább hallgatott. Magában válaszolt a lány költői kérdésére. Ha annyira fájna neki a helyzete, bármikor elköltözhetne, láthatólag van pénzük, az emberekkel való kapcsolatát ő alakítja, persze, csak az egyik felét, de akkor is felfogás kérdése az egész. tekinthet úgy magára, mint egy szenvedő, szerencsétlen, a sors üldözöttje, vagy egy kalandornő, aki újra és újra szembenéz az élet adta kihívások lehetőségeivel. Lekonyítja füleit ahogy találkozik tekintete Ranáéval, önkéntelen nyüsszent egyet, s elnéz oldalra.* -biztos.. biztosan rossz lehet *nyögi ki, s ő is csak hallgat, míg Rana meg nem töri a csendet. Akkor újra felpillant rá, valami elnéző mosolygással szemében* - a kutyalényeknek nincs családjuk. Genetikai úton álítják elő őket *mondja nyugodtan, kissé komoran csengő hangon. * - jelenleg nem mondhatod, hogy nem vagyok senkimmel.. hiszen itt vagy te *mosolyintja meglengetve farkincáját* -aludhatsz itt, ha gondolod, bár képzelem, te hozzá vagy szokva a kényelemhez.. én meg csak ilyen kis szerény lakot tudok neked felnyújtani.. bár nem is értem, miért tértél be pont ide.. úgy látom, szereted a vihart *jegyzi meg ámulva pillogva fel a bozontos szürke fellegekre.*
|
- Elég mély nyom ahoz, hogy időnként megforduljona fejedbe, érdemes-e ebben a börtönben, amit mások életnek hívnak, a tengődés, s csak az egyszerű létezés tudata a semmiért, senkiért. * Leheli fájdalmasan, de komolyan maga elé. Már régen beletörődött a ténybe hogy ő azok közé tartozik, akik csak élnek, s semmi hasznosat sem tesznek a világért, vagy egy lélekért, aki pont rájuk vár. Tűnődött a szitáló esőbe meredve, időközben a vihar is alább hagyott, s mostmár csak az eső permetezte szét fagyos cseppjeit a hervadó virágokon. * - Lehet az én bűnöm... De akkor az is az én hibám hogy ide születtem? Ebbe a közösségbe, családba, városba? * Néz a káprázatosan csillogó lányra könnybe lábadt szemekkel. Valamiféle megértést várt volna inkább, nem pedig lenézést. Hosszú időre elcsendesedett, csak a szél süvöltését lehetett hallani a repedések között átkúszva. * - Ha már itt tartunk...* Vág bele a szellő ritmikus játékába a közeli nyírfa száraz ágain, s levelein. * - Te mit keresel itt? Miért nem vagy a családoddal.. vagy valakivel? * Kiváncsian lesi a tüneményt a szeme sarkából, majd nekidől az ajtófélfának s egy hatalmasat, mégis kecsesen ásít. * - Milyen kimerítő tud lenni egy kis esti séta egybekötve egy kis ismerkedéssel. * Mosolyog Azunára, majd a sötét eget fürkészi. *
|
-És ez olyan mély nyom? *kérdi megütközve, szinte már lesajnálóan* -te vagy felelős az életedért.. te irányítottad úgy, hogy ehhez vezessen, s csakis te ítéled meg ezt az állapotot rossznak *mormogja. Túlélése kulcsa ez, s reméli nem veszi rossz néven az őszinte közlést Rana.* - Igen, hogyha kívül szép élénk, üde sárga, s magában rejti azt a misztikus lilát, mint az egész virág lényegét, amit csak a szirmok előbbi hatalmas vidámsága után pillanthatsz meg.. kívül mind olyan friss és játékos, a benső valójuk azonban komoly és nyugodt..*halkul el, ezen a gondolatán elcsodálkozik, mintha a saját érzésvilágát tárogatná fel a lány előtt. * - De rég láttam ilyet! *sóhajt fel, amint Rana leveszi az ázott növénykét. A bók viszonzására hitetlenkedve ugrik egyet füle, mintha rosszul hallana. A hószínű fényben sejtelmesen világít elő az orcáját rózsásra festő pír, lágyan felnyitja pilláit, s Ranára tekint, mikor az maradásra kéri. Némán biccent, s lerogy a földre, felverve a holdszínűre festett port. tompán köhécselésbe kezd, farkincája zavartan kunkorodik vékonyka lába mellett.*
|
*Mélyet sóhajtott, s próbálta elszánni magát. Arcáról lelankadt a mosoly, s most a helyére fájdalom, s szomorúság kúszott be. Kicsit tétovázik, közben az ujjait tördeli. * - Sosem volt senkim. * Nyögte ki hosszú hezitálás után, majd ismét erőt próbál venni magán. * - Soha... * Súgta a tejködbe meredve, majd mosolyt próbált erőltetni az arcára jelezve hogy ez a téma itt le lett zárva, a kis kiváncsiskodó elégedjen meg ennyi válasszal. * - Az árvácska valóban gyönyörű virág... A lila színűek egyszerűen mesések. * Lelkesedett fel hírtelen, s olyan gyorsan hadarta el imádatát kifejezve, hogy egészen érthetetlenné vált a mondata. * - Én imádom a búzavirág kék szinét. * Jelenti ki halkan, s a ruhájáról leszed egy szétázott virágocskát. Majd mikor Azuna megkérdőjelezi kacagását, ismét felvidul, s halkan nevetgél. * - Semmi... * Mosolyog a sötétbe. * - Aranyos vagy... * Búgja halkan, majd elfordul mert kissé elpirult a bókolástól. * - Kíváncsi vagyok. * Súgja, s feljebb mászik a küszöbről hogy jobban láthassa a csilingelő hangú lányt. Mikor kilép a sötétből szinte világít. Egyből megtetszik neki. Azunát nézve csak úgy csillognak Rana szemei, s csak most pirul ki igazán. * - És még én vagyok szép... * Leheli amint végig néz a cicán, majd magához tér a kábulatból, mikor az újra elrejtőzik. * - Ne menj el...* Nyúl utána még mindig bódulatba esve. *
|
-Elmeséled? *kérdi óvatosan. Megrökönyödve figyeli a lányt, érzi, hogy talán sebeket szakít fel, de amíg a heg szennyes, úgysem forrhat be.. talán egy kicsit megtisztítódhat általa.* - az árvácska *feleli vidoran* -neked mi? *kérdez vissza, idegenkedve forgatja fejét, ahogy Rana nevetni kezd* -mi ezen olyn mókás? *kérdi megszeppenten* -tényleg.. tetszel nekem *motyogja zavartan babrálva ujjival, a kérdésre felpillant, nagyot sóhajt* -de készülj fel arra, talán nem az vagyok, akinek elképzelsz*figyelmezteti, egy pillanatig még habozik, majd kilép a holdsugárba, hogy az ezüstös fénypászma megfesthesse testét. Szemét lehunyja, nem képes állni a másik fürkésző tekintetét, mozdulatlanul marad úgy egy lélegzetvételnyi időt, aztán visszakúszik rejtekére.*
|
*Az első kérdés villámcsapásként sújtja le a lányt. Nagyon megnehezedett a szíve, s hírtelen tűrtősztetni kellett magát hogy elő ne törjön belőle a zokogás. * - Hosszú történet... * Leheli fájdalmasan az esőbe. * - Egyszerűen... Csak... életem se volt. * Súgta halkan az ég felé emelve tekintetét. Hosszan elmélázott az esőbe. Gondolataiba mélyen belemerült, s csak pár perccel késöbb az ismeretlen szerzet édesen csilingelő hangja ébreztette fel. A megjegyzésén kedvesen elmosolyodott, majd mintha egy kisgyermekkel megtalálta volna a közös témát próbálta folytatni a csevejt. * - És mi a kedvenc virágod? * Kérdezte barátságosan most a sötét felé bámulva. Majd mintha csak rosszul hallotta volna a lány szavát, ledöbbent, majd egyszer csak kacagásban tör ki. Régóta nem nevetett már, s most hosszú ideig elhúzódott ez a halk, kissé szégyenlős kuncogás. * - Köszönöm...* Súgta ő is ugyanolyan halkan, s arcáról a kedves mosolygást még mindig nem mosta le a zuhogó eső. * - Te nem mutatod meg magad? * Kérdezte az árnyakba lesve, s egyre kíváncsibb lett Azuna kilétére. *
|
-Miért..? Mi olyan szörnyű az életedben? *tudakolja lány, közelebb kúszva az idegenhez. A szíve már nem dobog a torkában, megnyugtatóan cseng neki a szépséges ember hangja. Csendesen hallgatja a vihart, minden dörrenés után betömhetetlen űr marad a szívében.* -én is szeretem a virágokat *jegyzi meg bátortalanul és gyerekes közbeszólásként. Furcsa jelenség neki ez az ember, valahogy azonban azt érzi az aurájából, nem olyan rémes, mint ahogy elsőre ráhozta a frászt.. mély levegőt vesz, hagyja tovaszállni előítéleteit* -szép vagy..*suttogja*
|
*Rana hosszú gesztenyebarna haját meglobogtatta a feltámadó szél. Régóta ücsörgött már a küszöbön, s vagy csak a sötétbe meredt, vagy a kásás ködbe bámult, miben teljesen elhalványultak a messzi város fényei. Hírtelen fénycsóva nyilalt át a homályban, majd azonnal követte is egy eget rengető dörgés. Nem telt bele pár perc, s mintha az ég teljes egészében leszakadt volna. * - Fantasztikus... * Sóhajtott fájdalmasan, s mit sem tördőve a zuhogó esővel, kuporgott tovább az ajtónyílásban. Már túlontúl fáradt volt, még ahoz is hogy pár centivel beljebb kússzon. * - Sajnálom, hogy itt nyűglődöm a fészkedben... Igazán sajnálom...* Búgta halkan a sötétbe. Már egészen a kimerültség beszélt belőle, s feleslegesnek tartotta még mindig hozni nemesi formáját. * - Azért jöttem erre a kihalt helyre, mert a visszataszító életemből próbáltam valamennyire elmenekülni. Túlságosan belemerültem a sétában, s közben a virágok nézelődésébe,.. Hogy... Idáig jutottam el. * Habogta beismerően a csendbe, de persze felesleges, hiszen az idegen nem hallhatta egy szavát sem. A zuhogó eső csak úgy csapdosta az öreg téglákat és cserepeket. S persze a lány mondandóját csak vagy ötször szakította félbe a fülsértő mennydörgés. Erőtlenül dőlt hátra az ajtófélfának, s engedte hogy az ömledező esővíz kimossa szemeiből azt a zavaró sós löttyöt. *
|
[51-32] [31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
