|
Témaindító hozzászólás
|
2010.01.13. 21:20 - |
Ebben a folyóban még bújkál egy két halacska, de vigyázni kell, a víz annyira fertőzött már, hogy abba is belehalhat a karakter, hogyha a kifogott halat megeszi.
|
[61-42] [41-22] [21-2] [1-1]
*Elbűvölten bámulja a férfit, egészen megfeledkezett magáról. Az eszébe sem jut, hogy esetleg rámászon picit, úrilány ő, és eszméi szerint ki kell várni, míg a pasas mászik őreá. A kérdésre felocsudik. Örül, hogy sikerült felderítenie gazdáját, farkincája jókedvűen kunkorodik lábára csavarodva* -hát, arra gondoltam.. *kezdene neki, de valami félbeszakítja..*
*A folyóparti gőzből egy karcsú, sudár sziluett bontakozik ki, ezüstszürke köd lengi körül, akár egy angyal, ki könnyed léptekkel szeli a mezőt, s egyenesen feléjük tart. Selyemfekete haján szikrázik a nyári nap fénye, rókafülei érdeklődően biccennek előre. A nő arcán mosoly ül, kicsit tünődő, mély elmélázó mosoly* -szép napot, elnézést, hogy zavarom önöket, Shyre Rubinea Kamirah vagyok, csak érdeklődném, milyen irányt kövessek, ha a városba szeretnék menni? *hangja drágakövek csengését idézi, üde és udvarias, finom kedvességgel, s reménykedve pillog Alexanderre a válaszért* -tudnak segíteni?
  |
- Nem is tudom, mindig egyként gondoltam erre a földre, de végülis az igazságot úgy sem fogjuk megtudni.... azt csak ő maga tudja... *neveti* - Akarsz sétálni még? *nyitja fe szemeit és nézi a macskalényt* - Egészen jó kedvem lett, szóval nyugodtan mondd, mit szeretnél csinálni...
 |
-Az ég a föld része? *kérdez vissza* -szerintem épp olyan különálló egész, mi nem létezhet a másik egész nélkül, mint ez a rét és a folyó.. ~ vagy mint te és én *sóhajt magában. * -nem tudom .. *mondja halkan. Szemérmesen lesüti szemeit, el is pirul picit, derűsen szemléli utána ahogy a férfi a napfényben fürdőzik. Igazán tündéri teremtésnek hat így szerinte gazdája, ki most öltött testet a folyó gőzéből kilépve.*
|
- Nem hinném, hiszen az ég is ennek a bolygónak, ennek a földnek a része... szerintem ugyanúgy szenvedhet akár az anyaföld, mi csak használjuk, addig addig amíg meg nem semmisül, ugyanúgy, mint a régi földet, keitoru világát is elpusztítjuk... vajon meddig mehet ez még így? *gondolkodik hangosan és felnyújtja kezeit az elérhetetlen kékség felé* - Te tényleg törődsz velem igaz? Köszönöm... *suttogja ahogy leengedi a kezeit maga mellé.* - Jó ötlet volt, hogy mozduljunk ki... igazán hálás vagyok. *lehunyja szemeit és kicsit hátra dönti a fejét, hogy élvezhesse a nap melegét*
|
*Együttérzőn hallgatja a férfit. Nincs szava a helyzetre, sajnálja Alexandert, de amíg az a múltban él, nem veheti észre a jelen lehetőségeit, s ezt Saina tudja. * -az ég csak nevet a földön, a földet gyötri minden lény, a mennybe sohasem érhetnek *bámul fel ő is, nagyot szippant a hűs, nedves levegőből, mi letépett szirmokat dobál szét mindenfelé.*
|
- Igazad van, jó lenne ha én is így tudnék gondolkodni, ilyen nyitott szívvel... *néz most a macskalényre, dicsérően* - Én sajnos nem tudok megbocsájtani, úgy éreztem ő elfogad nekem olyannak amilyennek vagyok, és mégis elárult...talán azért nem vagyok képes nekik... és magamnak sem megbocsájtani, mert ember vagyok... és mert ilyen... élettört... *suttogja, de még mindig fürkészi a lány arcát, aztán gondolva egyet hátra fekszük a puha fűbe* - Az ég olyan gyönyörű kék.... vajon mitől olyan élénk, amikor a világ mocskát hordozza?
|
-Oh, értem.. *gondolkodik el.* ~ csak kevesen tudják, mik vannak e mosoly mögött* fut át rajta.* -képzeljem, hogy mindenki szörnyeteg, s az életem rettegésben éljem le, abban a tudatban, hogy senkiben sem bízhatom? Inkább csalódom, török szét százszor is, de magamba fogok engedni embereket. És amúgy is.. a bűnt kell gyűlölni, nem a bűnöst *teszi hozzá* -minden ember alapvetően jó.. csak néha rájuk jön valami, ami már nem ők.. és akkor csalnak, hazudnak és árulnak.. de ha tényleg szerettük őket, ezen átlátunk, és.. talán még megbocsátani is tudunk. *egy követ dob a vízbe, az kacsázva tovasiklik, apró hullámokat vetve a víz felszínén* -dehát én csak egy fiatal macska vagyok, fogalmam sem lehet az egészről *mondja még gyorsan a férfira mosolyintva*
|
- Nem.... nem tudom... vannak még bennem érzések vele kapcsolatban, de leginkább az keserű... *mondja komolysággal miközben még mindig a vizet kémleli* - Örülök, hogy te még mindig tudsz mosolyogni minden ellenére.... *elmosolyodik ő is* - A szemeidre visszatérve...legalább látszik bennük az élet...
|
*Leszegett fejjel hallgatja a pasi történetét. Valóban hasonló a két szívtörés, mégsem tudja elképzelni gazdáját egy olyan lánnyal, aki nem ő, Saina. * - még mindig szereti? *teszi fel bátortalanul a kérdést* -jaj, dehogy, ugyan *hadonász kézzel lábbal* -ez csak a fiatal lelkesedés csillogása, ami bár veleesett a tövisek közé, nem felejtette el, hogy a rózsért indult, és a rózsa minden évben ki fog hajtani *magyarázza* -nem szeretek megszeppent kislány lenni, biztos ez a ruha teszi..
|
- Egy nap... találtam egy macskalényt, törékenynek és félénknek tűnt, befogadtam magam mellé, pedig akkor is éreztem már hogy nem kellett volna megtennem... szerettem mintha csak a saját lányom lett volna, egy nap összejöttem... egy kutyalénnyel, beleszerettem, a macskalány féltékeny lett, nem tudtam kiigazodni rajta, a kutyalényt kikönyörögtem a gazdájától, nem kevés pénzbe került, de nagyon beleszerettem... aztán egy nap elmentek mindketten, megszöktek együtt, itt hagytak... elárultak engem... utána már mindegy volt nekem is... hogy mi történik, utána akadtam rád... röviden ennyi rólam, nem sokban különbözik, sajnálom... *megpaskolja a lány fejét* - látom a szemeidben azt a csillogást, néha elgondolkodom, hogy az én szemeim is így csillogtak valaha? De amúgy nagyon aranyos vagy... mint egy megszeppent kislány...
|
-Szerintem nem így van *jegyzi meg állhatatosan* -hát, akkor elregélem röviden *mondja, mély levegőt vesz, ő is a tájat pásztázza, néha rápillant a férfira* -ezen a környéken éltem, még érzem orromban néhanap ezt az ismerős, buja vad illatot, de már vonzalma jócskán csökkent. Itt születtem, ez volt az otthonom, és.. fogalmam sem volt arról, hogy léteznek emberek *szünetet tart* -pedig rögtön sikerült megszerettetniük magukat velem azzal a csábító bizsergetésükkel, ami ott rejlik minden ember szemében. Ilyen volt ő is. Hosszú, fekete haja volt, sima, mint a víz tükre, és kék szeme, mint a nyári ég. Ő mutatta meg, hogy van egy más világ, egy olyan hely, ahol minden másképp működik.. és nem is éreztem, hogy a macskalényeket elnyomják, mellette teljes értékű személy voltam. Aztán.. *keserűen felnevet* - egy nap hazahott egy másik nőt a helyemre, és kacagott, mostmár tudom, az egy rettentő dermesztő kacaja.. mondta, hogy rám unt, és távozzak a házából. Pedig én szerettem, imádtam, ő volt nekem az egyetlen, a barátom, a gazdám, a.. az egész világ. Én pedig a számára csak egy kedvtelés, amire holnapra rá lehet unni *ellhallgat. Mély csend telepszik szívére, s sötét komorságot hagyott maga után minden mondata. A férfi további mondataira nyeri vissza jelenlétét* -ó, uram, én sokmindent elviselek *néz rá szomorú, tapasztalt komolysággal, s azt kívánja, Alexander ne tudja meg sose, mi az a lelki kín, amiket ő, Saina kiállt már, s nap mint nap eltűr.* -én önben sohasem csalódnék..*suttogja, nem is biztos, hogy a hapsi érti, csak magának motyog* -sze..mih?! *rémül meg, ezt nem várta, megretten és elszégyelli magát. Kezét azonnyomban lekapja, mintha véletlenül kúsztak volna oda éppen.* -hogy is gondolhat ilyesmit? *nyöszörgi maga elé fülig pirulva * ~ szerelmes ábrázat? ..azt sem tudom mi az... miket beszél, jaj istenem, mindig zavarba hoz.. *cikáznak a gondolatai kislányos naivitással*
|
- Ohh... *elmosolyodik* - Nem vagyok ennyire pozitív ember inkább csak elnyelem azt az energiát... *mondja miközben a távolt figyeli* - Igen... tényleg érdekelne... *mondja nagyon is komolyan, s figyeli a nőstény minden mozdulatát, aztán előre mered* - Akkor az életed olyan lehetett, mint az enyém... velem is pontosan ez történt, csak gondolom másféle körítésben... *teszi hozzá*- mindkettő elárult... *sóhajt mélyet* - Te is alig ismersz engem, én nem vagyok pontosan olyan, mint amilyennek látsz... *nem rezzen a keze amikor a nőstény megérinti, hagyja neki* - Az igazi énem este tör elő... ezt a kettősséget pedig senki sem tudja elviselni ezért jobb ha te sem esel a csapdámba... érted? csak csalódnál bennem, én is bántanálak és elárulnálak, szóval... ne nézz rám ilyen szerelmes ábrázattal.. *teinti végre a víztükörre*
|
- Nem vagyok mindig lelkes, sőt. De ez az egy amiben egészen biztos vagyok, komolyan gondolom..uram *teszi hozzá tétován, szeretné nevén szólítani szerelmét, de ennek a távolságtartásnak is van egy bizsergető varázsa* - van, aki feltöltsön *motyogja, ő is letelepszik* -hú, hát az hosszú történet* gondolkodik el* -igazán elmeséljem? *kérdi*-eseménytelen, és szomorú történet..sokat gondok rá, kísért a múlt, de próbálok a jelenben lenni, és mosolyogni, mikor az élet arcon üt *mondja mosolyogva* -elárultak, megcsaltak, ő volt a gazdám..*mereng el* -a nagyszám? *csillan fel a szeme* -az hogy..ön olyan.. csodálatos.. *a tavat nézi.. sosem volt még így belezúgva senkibe* -csodálatos.. *megkísérli kezét a férfijéra csúsztatni*
|
-Komolyan így gondolod? Elég lelkes macska vagy... *mosolyodik el kicsit, de csak éppenhogy* - Tele vagy energiával, csak tudnám hogy bírod... *amikor oda érnek a folyópartra leül* - Még meg sem kérdeztem, hogy... hol éltél eddig? Ki volt a gazdád...? *teszi fel a kérdéseket sorjában* - Amúgy meg... mi olyan nagy szám bennem?
|
-Nagyszerű ötlet *helyesel, akármit mond a férfi, ő így tesz. Nem alázatosságból... csak elfogult áradó szeretete miatt.* ~oda járnak a szerelmesek csónakázni? *villan át agyán* ~ vagy piknik? juj..de idilli lehet.. *nem tudja kontrollálni kötörő, sóvárgó sóhaját, mikor észreveszi magát, szeme sarkából gzdájára pillant, aztán mereven maga elé néz. ~ szedd már össze magad..! elvégre.. elvégre...huh, mi van, ha...? de nem, biztos nem..és talán ha mégis..? *tépelődik magában, gondolni sem mer semmi bűnös boldogságra, a randi fogalmát nem is meri meglátni, pedig ott epekedik ezért a lelke* -oh.. *néz Alexanderre * -hát igazán.. ez a legjobb hely, ahol egész életemben élhettem..*szól csendesen*
|
- Az érintetlenbe gondoltam, ha már kirándulunk, mehetnénk a folyó felé... *és így is tesz, hallgatja a nőstényt amikor beszél, de ő maga nem beszél túl sokat, csak amennyi kell az udvariassághoz* - Amúgy hogy érzed magad nálam? *teszi fel a hírtelen kérdést*
|
*Sigi sóhajtott majd az oldalára csatolta a palackot... nem állt le veszeedni a nősténnyel* - Nos akkor.. lássuk csak... hmm... előbb nézzünk körül a vendéglátó boltok kukájában... *tanácsolta és az irányt máris a város központja felé vette, aol több ilyen is volt... azemberek tekintete rájuk szegeződött, suttogni kezdtek, mozgolódni, de Sigi nem is törődött velük, megfogta Coco kezét és vezette maga mellett, hogy ne tudják tőle elvenni... ahogy oda értek az eyik étkezde mögé lenyitott az egyik kuka tetejét, de áradt belőle a hipó büdös szaga... * - Ezt nem tudjuk megenni... *körbe lesett* - Ott egy zöldséges... maradj itt... szerzek valamit... *mondta avval elengedte a lányt és megközelítette a helyet*
/Folyt.köv.: Kei város > Városközpont/ |
*Cseppet se nyugtatta meg az, amit gazdája mondott. Nem szerette ezt az egészet, hiába volt muszáj megtenni mindent annak érdekében, hogy életben maradjanak, úgy szerette volna, ha nem ez lenne a módja. Szeretett volna egy gazdag, vagy legalább kissé pénzes családban élni, hogy tényleg ne kelljen így lenniük. Utálta, hogy minden piszkos munkát gazdája végez el, utálta, hogy neki kell vigyáznia rá, mert szerette volna, hogy ha nem kéne ezt tennie. Nem azért, mert nem akart segíteni, csak... rosszul esett neki, hogy ilyen szomorú sorsa van gazdájának. Mikor Sigi hirtelen eltűnik mellőle, kicsit megijed, de aztán nem sokkal később gazdája újra megjelenik, ráadásul egy flakonnal a kezében. Felderül az arca, de amikor a fiú odanyújtja neki az innivalót, elkomolyodik, és megrázza a fejét.* - Ne... te idd meg. Én még bírom. Az én szervezetem hosszabb ideig bírja víz nélkül, mint egy emberé. Idd csak meg. Úgyis mindjárt beérünk a faluba. - *Gondolta, hogy nem lesz ilyen egyszerű rátukmálni Omoira a vizet, de Coco megmakacsolta magát, és elhatározta, hogy nem fog inni. Tényleg nem. Tovább mentek közben, és elérték a város határát. Mintha egy teljesen más világba léptek volna. Mindenfelé hatalmas házak, kertek, látszott, hogy gazdag nép lakja. Coco automatikusan is arra gondolt, vajon hány macskalény élhet itt, szomorú körülmények között... ilyen tekintetben nagyon nagy szerencséje van, hogy egy ilyen magányos és szegény fiú a gazdája.* - Mindegy. Csak ehető legyen. - *Mosolygott a lány, majd folytatta utát gazdája oldalán.*
|
*A fiú elmosolyodik* - Ne aggódj én, mint mindig elvégzem a piszkos munkát, neked csak fedezned kell.... *monjda és közben körbe fonja maga előtt a kezét... ahogy nézelődik megpillant egy flakont, odasiet és felveszi, félig még teli van, letekeri a kupakot... beleszimatol... nem valami friss, de legalább tiszta víz, belekortyol párat, majd oda viszi a lánynak* - Igyál... ez valami égi ajándék lehet.... *oda adja a maradékot Coconak* - Mit szeretnél ma enni? *persze úgyis az lesz amit el tudnak lopni, de Sigi mindig igyekszik a nőstény kedvére tenni.* - Nos? *megtorpan egy pillanatra amikor beérnek Kei városába... tekintete elkomorodik... a gazdagok födjén mindig is úgy érezte, az élet nem igazságos... míg ők megrohadnak egy bűzös helyen, a gazdagok a pénzben fürdenek... sóhajtott ő is, majd tovább lépdelt*
|
*Ismét sóhajt egyet, úgy tűnik, most már jó sokáig ezt fogja csinálni. Igen, pontosan addig, amíg ez a nap el nem indul egy jobb irányba. Az egyetlen jó az lenne, ha tényleg találnának végre valamilyen kutat, vagy legalább vizet... tiszta vizet. És nem ilyen mocskosat.* - Nagyon remélem. - *Pontosan tudta, mire céloz gazdája, hiszen elég jól ismerte már. És hát az egész életük abból áll, hogy menekülnek, lopnak, hazudnak... így most sem volt kétséges, hogy Omoi lopni akarja a vizet, nem pedig venni, vagy ilyesmi. Mégis miből vennék? Egy fityingük sincsen, hiszen még állandó lakhelyük sem akad igazán. Vagyis hát, talán. Egy odvas fa Kei város végében... nagyon otthonos hely ám, komolyan. Coco ránézett gazdájára, és valami furcsát látott a szemében, amit nem ritkán talál meg ott. Aggódást... és egy csöppnyi kétségbeesést. Összeszorult a szíve, ahogy arra gondolt, hogy mennyire rossz ez mindkettőjüknek, de főleg Siginek, hiszen Coco már megszokta a nehézségeket. De egy ember nehezebben tűri ezt... és a macskalény ismét felsóhajtott, csakhogy igazat adjon korábbi feltevésének.*
|
[61-42] [41-22] [21-2] [1-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
