|
Témaindító hozzászólás
|
2010.01.16. 22:43 - |
Egy elég kis házban lakik a család, pénzük nem sok van, de szívesen látnak mindenkit, aki betéved hozzájuk,
|
[651-632] [631-612] [611-592] [591-572] [571-552] [551-532] [531-512] [511-492] [491-472] [471-452] [451-432] [431-412] [411-392] [391-372] [371-352] [351-332] [331-312] [311-292] [291-272] [271-252] [251-232] [231-212] [211-192] [191-172] [171-152] [151-132] [131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
- Azt mondod nem neheztelsz rá, amiért nem mert érted? Nem akadályozhatta volna meg, hogy egyáltalán elvigyenek? - elgondolkodott a kérdésen, de semmi sem jutott eszébe. - Amikor felébredtem, már egyedül voltam, semmire sem emlékszem azokból az időkből. Később úgy döntöttem, hogy nem foglalkozok a múlttal, kicsit alakítgattam a házon és... tanulni kezdtem. Elsőéves vagyok az egyetemen, a bölcsész szakra jelentkeztem, de nem vagyok már annyira bizos benne, hogy végig fogom tudni csinálni. Viszont feladni sem akarom, és rájöttem, hogy a múltamat se hagyhatom veszendőbe. - egy kicsit közelebb csusszant Ashez.
- Talán így van... mégis olyan erősen próbálok vissza emlékezni, hogy a fejem is bele fájdul. - bólintott. - A szüleim sírjára, habár nem emlékszem rájuk, ott úgy érzem, mintha egy kicsit közelebb lennék hozzájuk akkor is ha ez egy kicsit morbidul hangzik. - Kedvelted az apámat? Csak mert, őt kérdezted.
 |
*Nem akarta ennyiben hagyni a dolgot, de nem kérdezősködött. Érezte, hogy lassan úgyis mindenre fény derül, csak ki kell várnia.*
- Nem tudom hol volt akkor a gazdám * felelte, s Ran kérdését, hogy ő volt-e a gazdája, elengedte a füle mellett* minden esetre nem hibáztatható semmiért, zűrzavaros idők voltak, csak az élte túl, akinek kedvezett a szerencse, vagy aki már átélt annyit előtte, hogy ezt is képes legyen elvisleni.
*Hátradőlt a székben, úgy figyelt Ranra, egész testével felé fordulva*
- Az úr tudja, hol volt akkoriban? Honnan vannak emlékei?
*Ran megállapításán, miszerint hűvössé vált, hidegen elmosolyodott.*
- Mindig is ilyen voltam *jegyezte meg.* - Nem gondolja az úr, hogy okkal fátyolozta el a tudata az emlékeket? S nem volna illő a védőréteget felsérteni? *kérdezte komolyan érdeklődve. Kipillantott az ablakon, varjak károgtak odakint, kis seregbe összegyűlve. A veszteségekre gondolt, amivel a múló idő járt.*
-Az édesapja sírjára vitte a virágot? *kérdezte. Ashita nővére a háborúban veszett oda, de macskalények számára nem tartottak fenn olyan rendezett sírokat, mint az embereknek, és a macskát valószínűleg a varjak csipegették fel az út széléről.*
|
- Azt hiszem egy kicsit mazohista természetem van. - sóhajtott, bár viccnek szánta, valójában tudta hogy ez maga az igazság. - Már megfordult a fejemben, hogy hátra hagyjam ezt a házat, de valami mégis itt tartott. Tudni akarom ki voltam, milyen életet éltem, de ez nem olyan egyszerű. Nem érzem magam teljesnek. - miután végig mondta, szinte lélegzet visszafojtva hallgatta Asht. Amikor azt mondta nem jött el érte a gazdája, össze szorult a torka. - Én voltam akkor a gazdád? Ha igen, miért nem mentem érted? Tudsz erről valamit? - kérdezte, hátha van róla valami fogalma a macskának arról, hogy mi történt akkoriban. - amikor végül befejezte mondandóját, pár pillanatig néma csend ült a szobán.
- Sok mindent meg kellett tenned és el kellett viselend, hogy életben maradj. Nem csodálkozom azon, hogy ennyire hűvössé váltál. Viszont te legalább emlékszel. Minden fájdalmad és sötétséged a tiéd, én viszont semmit sem tudok az árnyakról és a rémálmokról, amik üldöznek. Próbálom csak megfejteni a rejtélyeket, de csak egyre kuszább lesz a kép, nem hogy tiztulna.
Ahogy beszélt, nyoma sem volt a régi félelmeinek, de Ash szavain mégis elgondolkodott. - A kérdéseidre nem tudok választ adni, még magamamnak sem tudom megválaszolni. Mégis ha egyszer rég hozzám tartoztál, nem zavar a veled együtt járó fájdalom, vagy szenvedés. Tudni akarom ki vagy, ki voltam én, és kik voltunk mi együtt. Ezért kérlek segíts feltárni, elmém legsötétebb titkait.
|
*Egyenesen ült a székben. Tudta, hogy Ran a saját szobájáról beszél, de hogy mi miatt lett az ilyen vészterhes a fiú számára, arról csak találgatásai lehettek.*
- Mégis itt folytatja az életét, ragaszkodva ahhoz, ami taszítja? * érdeklődött. El tudta képzelni, hogy a fiú titkos örömét leli abban a rosszérzésben, amit a szoba okoz. Ahogy a fiú arra kérte, beszéljen magáról, felvetette a fejét. Ritkán beszélt magáról, és mégritkábban kérték, hogy tegye ezt.*
- Mikor már elkönyvelhető volt, hogy ez egy vesztes háború lesz a macskáknak *kezdte el mondandóját csendesen*, a környékünkön összegyűjöttek, befogtak minden macskalényt. A legtöbbjük félig a sírban álló sebesült, kiéheztetett, és gyenge volt, így ez nem jelentett nehéz feladatot. Akkor volt a döntő pillanat. Néhány gazda követelte, hogy elvigye a tulajdonát, és ez jog szerint járt nekik. Tehát akiért eljött a gazdája, az épp bőrrel megúszhatta. Értem nem jelentkezett a gazdám *folytatta, egyetlen gesztussal sem célozva rá, hogy Ran volt az egykori gazda. Csak mesélt, mint egy idegenről.* Elszakadtunk. A macskalényeket vagonokban elszállították, éheztették, szomjaztatták őket, hogy akiknek legyöngült a szervezete, hulljon is el, ne kelljen az embereknek energiát fordítania a felgyógyításába. Így fogyatkoztunk, míg odaértünk az elosztóhelyekre. Nem untatnám az urat a részletekkel. A lényeg, hogy válogatott megpróbáltatásoknak tettek ki minket, amiket csak az igazán leleményes emberi elme eszelhet ki, és ezek alapján helyeztek el, előkelőbb kúriához vagy szegényebb családhoz, rabnak. A szolga mindig nagyobb rang, mint a rabé. A szolgának már van mozgási lehetősége, szabadsága cselekedni, mégha az az utasítások szerint is kell, hogy történjen. A rab nem tehet semmit, meg van kötve, meg van fosztva mindentől, a pince egy sarkát bámulhatja egész életében. Így élnek sokan a mai napig. A jobb modorú macskákat, akikben az új tulajdonosok valamelyest képések voltak megbízni, hogy a szolgálatukba állítsák, felszabadulhattak annyira, hogy feladatot teljesítsenek. A legtöbben ekkor próbálkoztak meg a szökéssel, és ekkor ért véget az életük, lelőtték őket, míg másztak át a kerítésen * körme megkoccant az üvegpoháron, s felpillantott Ranra* - az emberek nem óhajtottak mészárlást és ok nélküli megtorlást, ezért adtak még egy lehetőséget, mikor kihelyeztek minket a családokhoz. Olyannyira megfogyatkoztak a macskalények, hogy ez egy racionális döntés volt, elvégre ha mégtovább irtják őket, hamar kipusztul az egész faj. Mégiscsak erős önkontroll kell egy érzelmileg ennyire túlfűtött helyzetben ésszerű döntést hozni * mondta.*
- Mindez persze csak az én környezetemben lejátszódott eseményekre igaz *tette hozzá* más vidékekre egészen más törvények voltak az érvényesek.
*Belekortyolt a vízbe, elmerengve Ran szavain. Amit mesélt, kitérő válasz volt a kérdéseire, ezzel ő is tisztában volt.*
- Ha nem tartja udvariatlanságnak az úr, magam is érdeklődnék *pillantott Ran szemébe* hogy nem tart egy idegentől, akiről foszlányosak az emlékei? Hogy képes a házában fogadni? Hiszen nem tudhatja, mi fűzi hozzám. Miért bízik akkor meg bennem? *tette fel sorjában a kérdéseit. Bár nem járt még későre, korán sötétedett, az ég szürkült, s a szobában is félhomály ült. A macska szeme élénken villogott ki ebből a derengésből* a fájdalom sokkal intenzívebben belénk ég, mint a boldogság. A kín mélyebb lenyomatot hagy, mint az öröm. Ahogy a rémálmokra is könnyebben emlékezünk, mint a kellemesekre. Nem gondolja az úr, hogy ezért van, hogy haloványan emlékszik rám? *kérdezte, noha semmi fenyegető gesztust nem tett, se a hanghordozásából, se a mozdulataiból nem tükröződött, hogy Rannak tartania kéne tőle. Nyugodtan, szenvtelenül beszélt.* A szenvedés mindig erősebb kötelék.
|
Ahogy Ran Ashita mellett ült, különös érzés hasított a tudatába. Össze szorúlt a szíve, mintha csak megrándult volna, de Ash ebből csak egy pillanatnyi grimaszt érzékelhetett. - Van egy szoba... - mutatott régi szobája felé - Nem tudom miért, de amint belépek oda, valami miatt elájulok. Mintha a világ felfordulna körülöttem és csak órákkal később ébredek fel. Nem tudom mi lehet az oka, egyébként nem vagyok az az ájuldozós fajta. - bele kortyolt a magának hozott vízbe is, jól esett neki a hűs víz, még a tél közepén is. - Tudsz valamit róla? - érdeklődött, s közben kereste Ash tekintetét, valamiért vonzotta őt magához, mintha csak be akarta vona szippantani, mint egy sötét lyuk. Kezdett már rájönni, hogy nem álmodik, valóban rátalált arra a személyre, aki eddig is az utolsó kapaszkodót jelenthette számára. - Szeretném, ha magadról is beszélnél. Hogy kerültél hozzánk? Milyen volt a kapcsolatunk? Jól bántam veled? - az üveg pohár alja koppant a fa asztalon, miután minden csepp víz eltűnt belőle. - Sok mindent nem értek, ami a világban folyik, amit látok néha elborzaszt, de az a legszörnyűbb, amikor már a legborzasztóbb dolog sem ingat meg. Nyugtalannak érzem magam a közeledben, mégis izgatottnak. Mintha csak egy gyerek volnék... és valamiért az zsong a fejemben, hogy azt akarom, maradj mellettem, miközben azt sem tudom, ki vagy te valójában.
|
*Mintha egy pillanat sem telt volna el. Hiába álltak máshogy a bútorok, hiába omlott be a fal, hiába, hogy nem éltek már akik korábban itt laktak, és olyan különös illat volt, ami azelőtt sohasem.. Ashita megint annak a kölyökmacskának érezte magát, aki akkor volt, Ran mellett, és a fiú az a hatalmas, mégis esendő, ellentmondásos alak volt, akit gyűlölt és imádott egyszerre. Vele kezdte el az életét. Azelőtt a kiképzést kellett túlélnie, hogy a feketepiacon árulják végül, de a túlélés évei nem jelentettek teljes értékű életet. Az Rannal kezdődött. Ő kezelte csak személynek a macskát. Mindenki más számára érzések nélküli tárgy volt, amivel bármit lehetett tenni, és bármire fel lehetett használni. Ezeket tudta akkor is, mikor Ran mellett volt, de arra csak jóval később jött rá, mennyire elszemélytelenítették. Ő maga is elhitte, hogy nincsenek olyan természetes vágyai, igényei, érzelmei, céljai, mint az embereknek, hiszen mindenki úgy bánt vele, mint aki nem rendelkezik ezekkel. Fel sem merült benne az ellenkezője. S mire mindezt felismerte, már késő volt. Sivatagos, sivár vidéknek érzékelte a lelkivilágát. Nem terem ott meg semmi.*
- Köszönöm *mondta, ahogy megkapta a vizet. Ha ő szolgált, ha őt szolgálták, ugyanolyan hűvös fölénnyel a hangjában beszélt, különbség nélkül.*
- Mire kíváncsi? *tudakolta. Halovány mosolyra húzódott ajka, ahogy Ran elhúzta előtte a mézesmadzagot. Titkok, mindig csak Ran titkai... farka izgatottan tekergődzött a gondolatra, hogy ismét a nyomunkba szegődhet. De nem kérdezett rá, miről lehet szó.*
|
A fiú hagyta, hogy Ashitát megrohanják az emlékek, úgy gondolta egy kicsit hagyja eltemetkezni a múltban, hiszen ez a ház egykoron az ő otthona is volt. Vagy csak egy ház amiben megtűrték? Szerette volna tudni. Az egyik szoba be volt zárva, az amelyik régen Ran szobája volt, ahol általában csak ők ketten voltak. A fiú közben meghozta a vizet, átnyújtotta Ashnek a poharat. - Szeretem a füstölők illatát, megnyugtatnak. - vallotta be és leült mellé. - Te vagy a múltam, egyetlen megmaradt darabkája Ashita. Szeretnék újra emlékezni, úgy gondolom te segíthetsz nekem ebben. De van egy másik oka is... egyenlőre az maradjon az én titkom.
|
*A macska megnézte magának a régi házat. Nem szólt rá semmit. Ahogy otthonnak nevezte a fiú az épületet, mintha kissé megbódult volna. A küszöb átlépésével a múltjába hatolt be. Olyan ismerős volt minden, mégis olyan távoli. Éveket töltött is, és közben évek teltek el. Egyszerre érezte magát itt otthon, és vendégnek.*
- Finom illat *jegyezte meg elismerően, csak hogy mondjon valamit. Közben bekukkantgatott néhány helyiségbe. Végülis valaha itt szolgált.*
- Köszönöm, csak vizet * mondta, s ahogy Ran ajánlotta, valóban leült * - miért hoztál ide? * kérdezte pillanatnyi szünet után hirtelen nyíltan.*
|
- Igazad lehet, mégis furcsa. Talán majd megszokom. - értek az ajtó elé. A házon is meglátszott az idő vas foga, viseltesebb, kopottabb, és öregebb lett, ráadásul kívülről is látszott, hogy egyik része bizony beomlott, így csak az a rész volt biztonságos, amit a srác jelenleg is használt.
- Nos... tudom nem a legszebb látvány, de üdv itthon. - nézett Ashitára, amjd előbányászta a kulcsát és benyitott, előre ment, de amint beért megvárta hogy a kandúr is belépdeljen. Odabent kellemes meleg volt, füstölő illata terjengett a levegőben. Otthonosnak és kényelmesnek nézett ki ahhoz képest, amit kívülről mutatott magáról. - Kérsz valamit inni? Vagy éhes vagy? Bár nem valami jól főzök, de megtanultam már pár dolgot. - vette le a kabátját és az akasztóra helyezte. - Te is nyugodtan helyezd magad kényelmbe... egy kicsit zavarba vagyok, de örülök, hogy megtaláltalak.
|
- Hát ilyen mély hódolattal vagy a terentményeid iránt? Ch, ilyenekre pazarlod itt magad, engem megy elhanyagolsz *nyávogja játékosan meglengetve ördögfekete farkát* -nem kell, hogy erősebb legyen * kong a mély érces hang* - hát te csak erre tudsz gondolni *vigyorodik el a macska* - téged.. csak..téged, akárhogy nézz ki. |
- Miért ne? Szerintem helyes kis macskára tettél szert, s ő is mint itt minden... az én teremtményem volt egyszer, ezen kívül... gondolj bele... ha a mi oldalunkra állítjuk ezt a kettőt, még erősebbé válik a lelkünk... miért nem jó itt? *búgja a démonnak, s közben végig simít az ébenfekete fürtökön* - A magadévá tehetsz itt és most Haron... ha akarsz engem, ha nem felejtettél még el... akkor csak rajta... *elkezdi levenni a felsőjét, aztán megmosolyogja a dolgot, bár mi tagadás ez kissé biarr látvány* - A női vagy a férfi testet szereted jobban?
 |
*A macska fájón felnyög, ahogy a démon erőt vesz rajta* -Te, ne cimborálj már ezzel a döggel*figyelmezteti a másikat* -épp elég bajom, hogy még árnyékszemélyiségként is, de létezget.. *dörmögi* -menjünk valami kellemesebb helyre, ahol kedvedre gyötörhetsz minket, úrnőm *villogtatja fogait ádáz mosollyal* -ahol kettesben vagyunk, bezárva, békében, ahol látja már ez a féreg is, nincs menekvése.. s az én szemeimen át látja, miket művel a teste leklének rezdülései legkisebb beleszólása nélkül.
 |
- Milyen undorító dolog... *vesz elő egy zsebkendőt s letörli az arcát, haját hátra simítja* - Egyébként nem vagyok démon, egy lélek vagyok... *ül le Ashel szembe, törökülésbe helyezkedik, s megérinti a földet...apró kört ír le,mely a bolygót ábrázolja* - Amikor egy bolygót megteremtenek az Istenek, az élére egy lelket küldenek... a lélek feladata az, hogy megteremtse a természetet, s vele együtt az életet is... milyen szép teremtmény is volt a legelső macskalény.... bizony, az én mintámra készültetek mind... olyanok letettetek amilyennek megálmodtalak benneteket... harmóniában éltünk mi mind...én köztetek, s ti köztem... aztán... *kezével elsöpri az imént rajzolt kört* - Jöttek az emberek... és itt minden maga lett a pokol... Haron eltűnt és én... lassan elveszítettem az erőm.... elfonnyadtam... egyetlen utódom Matsuo... ő volt velem... az utolsó pillanatokban... s a macskalények birodalmának irányítása kicsúszott a mancsaim közül... *vezeti le gyorsan a világa történetét* - Őrült hajsza volt, míg vissza tértem, s megtaláltam Haront.... sok mindenen mentem keresztül... ezért a démonért... *néz nevetve Ashitára* - De nem mondtam le erről a földről, az életemről... s bár nem vagyok olyan hatalmas mint régen... *két ujját a földre érinti* - még nem tűnt el teljesen az erőm... *a földből hajtások bújnak elő, egy két aprócska kis növény, kik feleltek mesterük hívószavára* - Én el fogom érni a célomat... a kérdés az, hogy vajon össze fogunk vagy viaskodunk e még egymással... *néz rá nagyon is komolyan*
|
*Ash csak hátrál, ahogy csak tud, könyökével mászik, kúszik, nehézkesen. Sosem volt még ennyire önnön maga tudatában, s egyúttal érzi, önvalóje mennyire egy már Haronével. Amit Ash cselekszik, Haron kívánságára teszi, s így fordítva is..mégis most bizsereg mindene, lüktet és káprázik. * -egy démonnal soha nem üzletelnék, semmiért *sziszegi, s arcon köpi a lányt*
|
- Haron...! *de érzi ahogy a démon lassan elmerül a testben, s átadja helyét a másik léleknek.... észre sem veszi és kicsordulnak könnyei, hátra lendül, és megtámaszkodik az egyik kődarabban* - Hogy ki vagyok? A föld... a természet kihalt lelke... *neveti* - Bár már igazán magam sem értem... *fűzi hozzá* - Vigyázz Haronra, épp olyan törékeny, mint te magad... *megy hozzá közelebb, megérinti a macska állát* - Talán össze kellene barátkoznotok, ha már felelősek vagytok a másik életéért... s én nem bocsájtom meg neked, ha neki bármi baja esik... *mondja nagyon is komolyan* - Cserébe... én is figyelek majd a fiúdra.. mit szólsz? Ez egy egyezség... *nyújtja felé a kezét*
|
*Bólint, nem köszöni meg. A csók égető, izzó parázs, édesen felsejlő méreg.* -Nem aklartam örömet szerezni ennek a testnek.*jegyzi meg, de semmi jelét nem adja ellenállásnak. Szemét behunyja, s mikor ismét kinyitja már Ashita révedező tekintete pislog fel az égre* -teh.. teh..ki vagy te igazából? *szögezi oda a kérdést Rennek miközben igyekszik eltávolodni minél messzebb tőle*
|
- Ahogy én is... *búgja lágy hangon* - Nem kell aggódnod, mindent őrzöl magadban, nem kell látszódnia ahhoz, hogy fájjon... Haron... egy nap majd ismét szabaddá teszlek... csak várj rám és légy türelemmel... *oda hajol és megcsókolja* - Haron... szeretlek... kérlek... *szépen lassan, vontatottan elkezdi vetkőztetni a macskafiút ha az hagyja neki*
|
-Korlátozó ez a világ *helyesel mély dörmögéssel* -a tiedben pedig az éjszaka fénye, a gyilkos lepketánc, a halált hozó örvény *szól szilárdan állva a másik pillantását, felsóhajt a karistolásra, valóban szinte szétmarcangolná a fölé magaslót, mégsem mozdul, csak bámulja hallgatag* -igen.. minden más csak árnyéka az eredetinek *mormogja* -nem kell, hagyd csak *állítaná meg a gyógyítást* -miket beszélsz?! *szinte felmorran* -én ezt?! csak azért, mert tudtam, ott vagy mögötte, és ez a macska, ahogy mondod, szügségem van rá, egy használati kellék, semmi több *ismét halkabbra fogja hangját* -teh..*felnyög a harapásra, kéjelegve megrázkódik a teste* - mondtam, hogy ne *zsémbeli pár pillanat múlva immár sebek nélkül* -azok hozzám tartoztak..
|
- Gyenge vagyok ezen a földön Haron, nyoma sincs a régi hatalmamnak, mi lett belőlem? *végig simít a bársonyos arcon* - Gyönyörűek a szemeid, mindig is ilyen pillantással néztél rám... minden egyes éjszakán amikor eggyé lettem veled...*megfogja Haron kezeit, és a saját arcára helyezi, óvatosan végig karistol vele saját bőrén a macska karmaival* - ez az édes fájdalom, annyira égető.... annyira kívánatos.... *óvatosan ráhelyezkedik Haronra* - Legszívesebben felvenném az eredeti alakom, s úgy tennélek magamévá, azt igazán szeretted igaz? (Itt arra gondol, hogy az eredeti alakja ugyebár egy kardfogú tigris volt... :D) Viszont most be kell érned evvel a testel... de ne aggódj képes leszek megszabadulni tőle, s akkor magammal viszlek, ha erőssé válok... s elpusztítom az embereket, hogy ismét miénk legyen az éjszaka, s a csillagok... mondd... megszántad ezt a macskalényt? Én nem szánom ezt az embert... *mutat saját testére* - Hiszen ha elég erős lenne el tudna nyomni, de nem akar mert gyáva... s mert Ashita nélkül mit sem ér... pontosan olyan, mint én magam, ki szerelmem nélkül nem nyughatok... *óvatosan kezdi kigombolni a macskalény ingét, feltűnik neki néhány horzsolás* - Meggyógyítom ezt a testet.... igazából te egy hős lennél nem igaz? Megóvtad a fiú lelkét avval, hogy lakótársa lettél, s úgy teszel mintha nem kedvelnéd, pedig kedveled igaz? *beleharap a macska mellbimbójába, óvatosan végig karistol a bőrén* - Másképp már biztosra veszem, hogy megölted volna... *teszi hozzá, majd feltápászkodik, szemei kitágulnak, fogaival Haron felé kap, mint egy éhes fenevad, majd hátra lendül, s ahogy az ezüst haj hátra omlik, fény lepi be a helyet, körülöttük virágok sarjadzanak, s kellemes illat lengi be a levegőt... a régi világuk illata felvirradt egy röpke időre, majd el is halványult, eltűntetve haron testéről a sebeket... * - Gondoskodj róla, hogy az a lélek életben maradjon.... tápláld ha szükséges, s én majd táplállak téged, hiszen ha nem tartod be az egyezséged, te is hamuvá leszel annak a macskalénynek a lelkével együtt nem igaz? S én mégeyszer nem foglak elveszíteni... *sziszegi mint valami kígyó, majd dorombolva nyúlik el Haron hasán*
|
*A földre terítve kivillannantja tűhegyes metszőfogait, de ezt is oly kéjelegve és szemérmetlenül teszi. A fölé magasodó test karjába markol, a fájdalomra felszisszen, nem kínlódva, inkább buján. * -jól tudom *szól az érces démonhang* -el kellett foglalnom ezt a testet hogy csak a közeledben legyek. De látod milyen kis gyenge, törékeny ez, nem bírja már sokáig. Ezt kellett választanom mégis, ilyen márványtest csakis egy gyengelelkű macskáé lehet, de mostmár ideje váltani. Ideje, hogy felszabadíts, Te szabadíts fel, hadd vessem le általad ezt az elnyűtt porhüvelyt. A módját már reádbízom, leld kedved benne, úgy látom a sajátodat is élvezed *vigyorog* -elárulhatnád, melyik formába szerelmesedtél úgy bele, hogy még mindig így ragaszkodol hozzá *nézi Ren igéző, mélytűzű szemeit* -te pedig érinthetetlen vagy, akár a fekete gyászlepel. De te nem fogsz pihenni.. te sohasem leszel ilyesmire képes.. téged örökkön űz a vágy.. kiolthatatlan szenvedéllyel..
|
[651-632] [631-612] [611-592] [591-572] [571-552] [551-532] [531-512] [511-492] [491-472] [471-452] [451-432] [431-412] [411-392] [391-372] [371-352] [351-332] [331-312] [311-292] [291-272] [271-252] [251-232] [231-212] [211-192] [191-172] [171-152] [151-132] [131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
