|
Témaindító hozzászólás
|
2019.01.11. 18:09 - |
Több generáció él itt, mindenki kényelmesen elfér a hatalmas épületben, hisz különálló lakrészeik vannak. |
[211-192] [191-172] [171-152] [151-132] [131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
| Fülem hátra csukott, s nem tudtam mit tegyek. Lassan fejemet mellkasára hajtottam és picit hangosabb volt dorombolásom.
-Tudom hogy...nem tudom át venni minden terhed de segíteni szeretnék túl élni mindezt..-súgtam és lehunytam szemeimet. Próbáltam elképzelni jövőjét a segítségemmel dehh szolga vagyok..mások felé milyen példát statuálna így? Milyen lenne mások szemében ilyen fiatalon? Talán naivnak és rossz gazdának hinnék ha így kivételezik a tulajdonával. Már most segítenék a szolgáknak de túl gyenge vagyok ahhoz.
-Furcsa látni hogy mennyire el hidegült tud lenni egy egész család..most ez eszembe jutott bocsánat ha rossz érzés fog eltölteni miattad..anyával mikor volt szabad időnk mindig virágot szedtünk, olvastunk vagy énekeltünk, apával pedig játék szerűen tanultuk az önvédelmet..-kuncogtam ahogy vissza jöttek az emlékek.
-Mondanám hogy...hogy bárcsak ne égett volna fel a ház de akkor nem lehetnék most itt..feküdhetnék az ágyadban veled. |
Annyiféle érzés kavargott benne... ki akart szakadni a saját életéből, ne kelljen velük törődnie. Aprócseprő napi dogokra terelte a gondolatait. Hogy parancsol ezután a macskáknak... van-e tekintélye... vajon félnek tőle, vagy szeretik? Mi lesz, ha nem tisztelik, és nem tudja vezetni a kúriát? Reggel már kiderül... ahogy felszoglálják a reggelit, olyan erélyesnek kell lennie, hogy tudják, hol a helyük. Biztos kézzel vezeti majd ezt a házat, vigyáz anyjára... így kell lennie.
Ahogy Sam hozzá bújt, egészen megilletődött, de nem mutatta. Az előbb már sírt neki, az is épp elég megalázó volt. Hiszen neki kellett tudnia mindenre a választ, neki kell erősnek lennie és vezetni... mert ő az ember.
- Köszönöm - felelte - hogy bízol bennem.
Melegség töltötte el, ahogy hallotta a macskát dorombolni. Ritka jóleső érzés volt ez. Az érinésre nem reagált, nem tudta mit tegyen. Olyan szép volt az a kandúr... de nem akart olyan lenni, mint az apja. Feküdt csak megadóan. Elnézte a fölébe magasodó macskát.
- Ne aggódj miattam. Ez az én életem, nem kell, hogy átvedd a terheit. Megbírkózom velük - felelte halkan.
De az, hogy a cica ott volt, és időnként átölelte, máris olyan rengeteget segített neki. Persze ezt nem vallotta volna be.
 |
| Oda kúsztam mellé és fejemet hozzá bújtattam.
-Egy ember halálát nem szabad kívánni de..jobb életed lesz mostantól. És a szolgák is felszabadultabbak lesznek. -mikor anyja belépett arrébb húzódtam hogy ne lássa mennyire kötődik hozzá egy szolga..nem emeltem rá tekintetem csak hallgattam majd mikor kiment Wenre néztem. Közelebb csúsztam és átöleltem. Milyen fiatal és mégis mennyi feladat hárul rá mostantól. De biztos vagyok benne hogy jobban fog törődni másokkal mint az apja tette.
-Tudom hogy nem fogok benned csalódni. -suttogtam miközben halkan dorombolni kezdtem. Annyira nehéz lehet ez neki most...segíteni akarok neki mindenben.
-Én pedig ígérem hogy jól foglak szolgálni és mindenben segítek..most jön csak a neheze..minden hirtelen nehezedik a válladra és nem akarom hogy ezt a terhet mind egyedül cipeld. -néztem szemeibe majd remegő kezekkel megemelkedtem és arcára simítottam mosolyogva. Meg akarom csókolni és átölelni de...nem tehetem. Vagyis inkább nem hiszem hogy szeretné..ahogy előzőleg is elhajolt most is megtenné úgy érzem. Azt hittem az anyja legalább kedvesebb lesz és átöleli vagy pár kedves szót szól hozzá de..teljesen rideg volt akárcsak férje. |
- Ez csak természetes - felelte a fiú.
Olyan jó volt végre a saját szobájában a mai hajsza után. Ledőlt az ágyára, és hellyel kínálta a macskát is maga mellett.
- Dehát mi okoztuk ezt a helyzetet. Ha nem csinálják az emberek a sok borzalmat, akkor nem is lennél elveszve bennük - felelte.
Elnyúlt a takarón, feje alá párnát helyett, a plafont bámulta. Az apja járt a fejében.
- Sose törődött velem - mondta.
Nem akart ezzel foglalkozni, annyira zavaros volt az egész előtte.
- Téged csak most ismertelek meg, és már többet foglalkoztál velem, mint ő. Jobb is hogy meghalt. Hát nem? - kérdezte rezzenéstelen arccal. De közben a bőre ismét falfehér lett. - Nem árthat már senkinek.
Kopogás hallatszott. A fiú anyja nyitott be a szobába. A szeme kisírt volt, a ruhája gyűrött, a haja rendezetlen.
- Úgy készülj - szólalt meg - hogy apád minden ingósága a tiéd. A vagyona és az adósságai is. Jó, hogy visszajöttél - modta ridegen - mert valakinek vezetnie kell ezt a házat.
Végigmérte Samet is.
- A macskát is te örökölted.
S azzal sarkon fordult, és távozott is. Wen úgy képzelte, sírva fognak egymás karjaiba borulni, egymást vígasztalják majd.. de legalább hogy az anyja megkérdezi, hogy van. Nem így lett. Mindig szebbeket álmodott, mint ami a valóság volt.
- Ígérem - lehelte maga elé, hunyt szemekkel - jobb gazdád leszek, mint apám volt. Jobb leszek, mint bárki. Én leszek a világ legjobb gazdája.
|
| Mikor ki értünk elmosolyodva néztem rá a szolgára ki felvett karjaiba, s elindult velem. Féltem hogy elejt vagy ilyesmi szóval csak nyugodtan hajtottam fejemet vállának. Egész barátságos is volt a külseje, Wenre néztem miközben sétáltunk, s igyekeztem egy jövőt elképzelni neki velem. Nem sok reményt fűzök a boldogságunkhoz de...de azért reménykedni szabad. Mikor megérkeztünk láttam mekkora sürgés forgás volt bár nem furcsálltam. Csak azt nem értettem még mindig..miért tette? Miért nem próbálta helyre hozni a dolgokat ahelyett hogy megnehezíti? Mindegy halottról jót vagy semmit... Láttam az orvos tekintetét mi teljesen elvette a kedvemet. Nem is segítene nekem ha nem lenne muszáj. Fájdalmasan és fáradtan sóhajtottam majd felé próbáltam fordulni.
-Köszönöm...mindent...azt hogy legalább te foglalkozol velem. Pedig teljesen elveszett lennék ebben a környezetben egyedül. -sütöttem le szemeim. Nem akarom elmondani még azt amit Miani fel ajánlott. Nem hiszem hogy kedvelné igazán és nem is akarok rontani a hangulaton.. |
Wen gyorsan cselekedett. A kis barlanghoz hívta a cselédet, akit anyja küldött értük. Az asszony nem jött. Wen úgy képzelte, még mindig a vért takarította. Aztán jobban belegondolt, és rájött, azt úgy is a szolgák végzik..
A kocsi nem tudott a fáktól egészen idáig hajtani, egy ösvényen parkolt le. Így a cseléd óvatosan felnyalábolta Samet, és odáig vitte. Elhelyezte az autóban, Wen is beszállt, és meg sem álltak hazáig. Ott a cseléd ismét karjaiba vette a macskát, felcipelte Wen szobájába, Wen határozott kérésére. Szörnyű felbolydulás volt a kastélyban. Rendőrök, orvosok járkáltak fel-alá, nem is beszélve a személyzetről. Wen anyja nem mutatkozott. Wen az egyik orvost szólította meg, hogy lássa el Samet. Az orvos vonakodott ugyan, nem akart macskákkal foglalkozni, de a fiú túl befolyásos volt ahhoz, hogy nemet mondjon. Így végül Sam megkapta a megfelelő ellátást.
- De a kezével még be kell jönnie a rendelőmbe. Megröntgenezzük - mondta az orvos.
Aztán magára hagyta a párost a szobában. A kastély is kezdett elcsitulni.
|
| -Majd meglátjuk...és sajnálom Miani. -sajnálom hogy nem maradhattam vele de ez nem élet ami ide lent van. Bele unok a mindennapokba egy idő után és mindig bujkálni nem élet.
-Majd ha azért..szeretnél látni.. A Santoriello házban megtalálsz. -suttogtam és miután hosszasan megöleltem elkezdtem kimászni fájdalmak között a kis otthonból. Magányos lesz így hogy még én is elmegyek de nincs más választásom. Így látom ezt helyesnek. A kötéseim kilazultak így egy kettő leesett rólam mikor másztam ki, s sebeim újra szennyeződtek. |
- Furcsa - morogta a lány. Látta a kandúron az elhatározást. Pedig annyira szerette volna ott tartani magánál... olyan magányos volt, és Sam volt a legjobb társasága már hónapok óta. És most ő is elmegy. Ezért mégjobban utálta Wendelt.
- Rossz döntést hozol. Majd meglátod - közölte a macska.
Wen nem tudta miről van szó. Ez valami macskás dolog lehet, gondolta, és inkább nem szólt bele.
- Máris itt van - felelt Samnek. - Ki tudsz jönni? Találtam egy ösvényt, azt ők is fogják látni a kocsiból. Azt beszéltük meg, hogy ott találkozunk... hazavisznek, és vége lesz ennek a rémálomnak. De először is... ellátjuk majd a sérüléseid rendesen.
Nem érzett fáradtságot, pedig egész álló nap futkosott. Az adrenalin még mindig hajtotta.
- Köszönjük, Miani - nézett a fehér macskára - mi most megyünk.
 |
| -Én emberek közt nőttem fel a családom részévé váltak! Félek miért kell választanom?! -kérdeztem majd arcomat kezeimbe temettem. Vele is maradhatnék ő ellátott és valóban lehetne vele itt élni de...nem szeretem őt annyira.
-Így nem lehet élni elbújva a világtól Miani..-mondtam majd Wenre néztem mikor vissza jött. Nagyot nyeltem, s mélyen elgondolkozva vissza néztem a lányra.
-Nem...vállalom a kockázatot. -szemeim lesütöttem és felálltam kissé megremegő lábakkal majd közelebb léptem Wenhez.
-Édes anyád mikor ér ide..? |
- Volt közöm emberekhez. Kiismertem őket - mondta a macskalány, majd a bejárat felé pillantott. - Hamarosan visszajön. De mondok én neked valamit - hajolt közelebb a kandúrhoz - rossz sorod lesz mellette. Mellettem szabadság vár. Értek mindenhez! A sebeidet ellátom, tudom melyik bogyó az ehető! Nem kell félelemben élni, megaláztatásban... mit szólsz? Inkább akarsz egész életedben az ő parancsaira ugrálni?
Hevesen beszélt, egyre jobban feltüzelte magát.
- Hol van belőled a tartás? A macskának a legfőbb java a szabadsága! Ha így kínálkozik előtted a lehetőség... hogy vagy képes elszalasztani? Örökre bánni fogod ezt a pillanatot - mondta, s még mindig hitt benne, meggyőzheti a kandúrt.
Wen akkor ért vissza. Négykézláb kúszott be a szűkös járaton. A fehér macska komolyan nézett Samre, mielőtt Wen még megszólalhatott volna.
- Mi a válaszod? - kérdezte egyenesen Miani.
|
| Füleim hátra csuklottak, s elszomorodva lehajtottam a fejem. Igaza van...de ha eddig kedves volt velem az is marad nem?
-De ha nem érezted még miért gondolsz egyből a rossz dolgokra? Aligha ismerted ki az embereket teljesen. Csak a félszínre koncentrálsz akik elnyomnak minket és megaláznak. Pedig igenis vannak jó emberek és ő az. Amúgy sem lehet az életem már ennél rosszabb. -fordítottam el fejemet és szívesen kimentem volna a kis házból de túl gyenge vagyok még hozzá. Nem tudok sok mindent róla ez igaz dehh nem érdekel! Akkor is vele maradok. Kedves Miani hogy segíteni akar de ez így nem épp megy csak pont rosszabbá teszi a helyzetet. Nem akarok itt maradni és ha nem megyek vele nincs más választásom. |
- Fogadok, még csak két napja ismered - fonta kereszbe karjait a macska - mindig így kezdődik! A macska reménykedik, hisz, vár! Aztán pofára esik! Mindenki naivan kezdi... és az emberek mindig elrontják, összetörik a szívünk. Nincs barátság ember és macska között, Sam, jól jegyezd meg - mondta, s a fiú kérdésére kihúzta magát - nem! - morrant határozottan - sosem. Engem ezek csak bántottak. Ma azt hiszed, megment, de holnap már ő lesz az üldöződ. Persze, ne legyen így. De engem megdöbbent, hogy tudsz megbízni benne. Mégis, mit tudsz róla? És ő mit tud rólad? Neki csak egy llat vagy, nem több, mint a berendezés része, amit használ, mert ez az élet rendje...
|
| -Rendben..-mondtam, s mielőtt kérdezhettem volna hogy Miani is jöhet e ha úgy adódik már kint volt. Bizonytalanul rá néztem majd arcom kipirult és hajammal néztem játszadozni.
-Én nem tudom...olyan kedves és jó hozzám miközben hagyhatott volna simán szenvedni az apja karjai között. De most mégis itt vagyunk és.. Egyre jobban kedvelem őt. Igaz kicsit fiatal még de én mégis hálás vagyok azért amit tett.
-te sosem kedveltél embereket jobban a kelleténél? -kérdeztem miközben felé fordultam és kíváncsian fürkésztem tekintetét. |
Végtelenül boldog volt, hogy a kandúr ott volt mellette. Bár a szüleitől megkapott mindent, éppen ezek a dolgok hiányoztak: egy ölelés... ammi több volt bármilyen tárgynál. Wennek ezek csak most tudatosultak. Nem is akart kibontakozni a kandúr karjaiból. De Miani ott volt, fürkészen leste őket, és ez zavarba hozta.
- Azt hiszem... - szólalt meg rekedten - a legjobb lesz ha visszamegyünk. Ne mozdulj. Ne erőltesd magad - mondta szigorúan Samnek - idehívom anyut... vagy akit küld maga helyett... aztán hazamegyünk... és... a többit majd kitalálom.
Valóban fogta a mobilját és kimászott az üregből. Eléggé szaggatott a vonal, de azért vissza tudta hívni az anyját.
A fehér macska közben érdeklődve ringatta a farkincáját.
- Nahát. Olyan furcsa vagy azzal az emberrel - mondta, mikor már csak kettesben voltak bent - valami köztetek? - kérdezte élesen, s kíváncsian várta a választ.
|
| Megfagyott bennem a vér ahogy kiengedte ajkán a szavakat. A fájdalmat félre tettem majd hozzá másztam és szorosan át öleltem.
-énh..nem...nem tudom..ezek után már össze zavarodtam. Nem tudom mi lenne a helyes megoldás. -súgtan miközben fejem vállára hajtottam. Jól kitaláltuk hogy hogy kezdjük ez az életét és ebben Miani is segített de..most vissza kell mennünk. Ha nincs ott az apja akkor talán újra tudunk élni de azzal a tudattal hogy ki miatt halt meg vajon hogy hajtanánk álomra a fejünket? Vagy hogy tekintene ránk az édes anyja. Mint gyilkosok..vagy mint áldozatok? |
- Anyám... anyám hívott - lehelte maga elé, még mindig nem nézett senkire - hogy elmondja... apám meghalt. Megölte magát.
Az arca minden eddiginél sápadtabb volt, a karja libabőrözött. Egészen betegnek tűnt így.
- Anya ott volt mikor kiabáltam vele... nem láttam, mikor lerohantam, nem törődtem semmivel, de ott volt... hallott mindent, és kérdőre vonta... és akkor már nem volt megállás.
A válla rázkódott, úgy didergett, de nem a hideg miatt.
- Azért nem hívott eddig... mert idáig takarította a vért...
Elhallgatott, magába mélyedt, s hosszú csend után szólalt meg ismét.
- Azt akarja, menjünk vissza...
Hirtelen felnézett Samre, mint aki álmából ébred.
- Sam, mi lesz velünk?
|
| -Nh...nehmm kicsit sem a tied! -mondtam morcosan majd igyekeztem talpra állni de mikor telefonját meghallottam össze rezzentem. Van....van nála egy telefon és nem szólt? Mindegy a lényeg az hogy majd meghalokhhh.
-Mi...mi történt?? Wen mi az? -néztem aggodalmassn arcára és megsimítottam miközben vissza ültem egy kis időre. Azt mondta az anyja de vele még nem találkoztam nem tudom milyen lehet. Mi az istent mondott neki amitől fal fehér lett az arca? Kérdések százát tettem le a polcra várva a válaszra miközben felvettem a telefont a földről és Mianira néztem. Nem hiszem hogy a legjobb ötlet a kórház főleg hogy keresnek is minket talán..de inkább őt rettentően. |
A fiú aggodalmasan szemlélte a pontot, ahova a kandúr mutatott. Sose kellett ilyesmit csinálnia, nem tudta, hogy kell.
- Úgy sajnálom... az én hibám... - suttogta maga elé - az ablak...? hát az... magasan - lehelte sötéten.
Miani idegesen csapkodott a farkával, tudta, hogy ehhez ő már kevés lesz.
- Kórházba megyünk - jelentette be Wendell - Sam, tudsz járni? El fogsz tudni odáig jönni? Vagy hívjam ide? Ismerik a nevem, ha kell, a világ végére is kijönnének miattam - mondta határozottan.
Ám abban a pillanatban megcsörrent a mobilja. Egy pillanatra ő is, a macskalány is meglepetten halgattak. Aztán Wen felvette...
- Anya az - mondta a kandúrnak, mielőtt még beleszólt volna a telefonba. Aztán a fülére tapasztotta a készüléket. Másodpercről másodpercre sápadtabb lett. Mereven bámult maga elé... majd a telefon kiesett a kezéből. Ő meg csak állt tovább.
|
| Fülem hátra csuklott, s nagyokat nyelve fogtam oldalamat. Nem tudom mitől szúrt be ilyen hirtelen de olyan mintha egy tőrt forgatnának a bensőmben.
-Itth...és igen nagyon fáj...-suttogtam arcára pillantva. Erősen össze szorítottam szemeim mikor ki tisztította ám a fontosabb inkább törött praclim volt hisz azóta nem igen változott alakja. Remegve érte nyúltam és megnéztem állapotát.
-Mond milyen magasan volt az az ablakhh hogy ennyire fáj? -néztem rá halványan elmosolyodva bár nem épp bírtam beszélni tisztán. Közelebb húztam magamhoz, s hozzá bújtam mert nagyon féltem hogy mi lesz velem illetve velünk. Örökké nem maradhatunk vele de mégsincs hová menjünk és nekem is sebeim vannak stb.. |
Miani nem értette, mit védi úgy a kandúr azt az embert. Idegesen csapkodott a farkával. Válaszolni akart, de akkor Sam összeesett. Le akart hajolni hozzá, ám Wendell megelőzte. Rögtön a karjaiba vette a macskát, gyengéden ért hozzá, zavarodottan. Olyan hirtelen történt minden.
Miani addig kötszerért szaladt.
- Sam... - lehelte Wen. Egészen megdöbbent mennyi szépet mondott róla a kandúr. Nem tartotta magát érdemesnek ilyenekre. És... és... azt is mondta, hogy kedveli... - Sam... mit érzel? Hol fáj? Nagyon fáj? - kérdezgette, míg a karjaiban tartotta.
A macskalány is visszaért, s szakszerű mozdulatokkal látta el a kandúr sebét.
- Kicsit csípni fog - mondta, mikor kitisztította a heget.
|
[211-192] [191-172] [171-152] [151-132] [131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
