|
Témaindító hozzászólás
|
2010.01.16. 22:43 - |
Egy elég kis házban lakik a család, pénzük nem sok van, de szívesen látnak mindenkit, aki betéved hozzájuk,
|
[651-632] [631-612] [611-592] [591-572] [571-552] [551-532] [531-512] [511-492] [491-472] [471-452] [451-432] [431-412] [411-392] [391-372] [371-352] [351-332] [331-312] [311-292] [291-272] [271-252] [251-232] [231-212] [211-192] [191-172] [171-152] [151-132] [131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
Ran a szobába lépett és már majdem elbódult, amikor meghallotta a csengő hangját. Szinte azonnal felpattant és rohant ajtót nyitni, szíve a tirkában dobogott. - Ash... - ejtette ki a nevét, amikor meglátta az ajtóban. - kérlek gyere velem. - kapta el a karját nem is foglalkozva avval, mit mond neki a macska. Ahogy behúzta a házba, a szobához ment vele. Furcsa szag lepte be a teret. Körbe lengte valami sötét atmoszféra. - Veled talán sikerülhet... tegnap este eszembe jutott egy régi emlék... odakint a hóban.
|
*A macska ekkor ért Ran háza elé. Becsengetett, s olyan eleganciával várta az ajtónyitást, mint aki színi előadásról, és nem pedig a feketepiacról érkezett. Ha Ran ajtót nyitott neki, meghajolt illendőn.*
-Elbúcsúzni jöttem az úrtól *tért rögtön a tárgyra köszönés után.*
 |
Ran amint haza ért levetette magát az ágyára, teljesen kimerült, de tudta, hogy még hátra van a főzés, és a másnapra való előkészületek. Elmerengett az életén, megpróbálta ismét feleleveníteni a múltat, de csak a sötétség hangjai köszöntek vissza rá. Lassan felült és megpróbálta össze szedni az erejét. Miközben a konyha felé igyekezett tekintete megakadt az ajtón, melytől mindig rossz érzés.fogta el. Tovább haladt, de valamiért nem tudta megállni, hogy vissza ne tekintsen rá. Hamarosan már az ajtóban állt kulccsal a kezében. Mélyet lélegzett még a levegőbe, hogy lenyugtassa nyugtalanná vált szívverését. Benyitott, s várta, hogy hátha most másképp alakulbak a dolgok, mint legutóbb.
|
*A macska ezután a feketepiac felé vette az irányt. Ügyesen navigált a szűk utcák közt, alig jött vele szembe ember, s akik elhaladtak mellette, azoknak sem tűnt fel semmi. A sietős járókelők megszokott látványt nyújtottak. Nagyobb bajban lett volna, ha megállítják, hogy igazolja magát.. de erre nem került sor. Sikeresen elért a kis csarnokra, ahol mindenféle lopott holmi cserélt gazdát. Itt nem érdeklődött a személye felől senki, nem volt fontos, ki és mi ő, csak az, mit hozott és mit akar. Egy ismerős, sebhelyes arcú macska azonnal megszólította, mohón kérdezte, mit van nála. Ashita megmutatta neki az ékszereket, tárcákat, és a tartalmukat is kiborította egy asztalra. A sebhelyes macska szakértői szemmel kutatta át a zsákmányt. Rövid alkudozás után hamar megegyeztek.*
- És neked nem kell valami? *kérdezte a sebhelyes macska.*
Ash végignézett a portékán. Kipakolva hevert az asztalon néhány holmi: fegyverek, töltények, tabletták, hamis pénz. A sebhelyes macska azok közé tartozott, aki nem félt nyíltan kitenni, amije volt, rendőrök úgysem merték betenni a lábukat ebbe a negyedbe. Ash néhány okmányt nézett ki magának. A saját lopott iratait pár hamisítottra cserélte. Általában arra használta az emberi igazolványokat, hogy hotelekben szálljon meg, szerette ezt a fényűzést, persze a háború után megnövekedett biztonsági intézkedésekkel őrizték az ilyen helyeket is, és nem lehetett trükközni, de a kevébé igényes szállodák nem voltak ennyire szigorúak, ott ki lehetett kerülni ezt az ellenőrzést.
A macska, dolga végeztével elindult visszafelé. A következő szálláshelyén és az útvonalon gondolkodott, miközben a hóban lépkedett. Jó lett volna minél előbb elhagynia ezt a helyet, de Ran megkérte, hogy térjen még vissza hozzá, és úgy érezte, ezt teljesítenie kell.*
|
A korai kelésnek és hófürdőnek megvoltak a maga előnyei. Sokkal élénkebb és frisebb volt, mint más reggeleken, Ran így készülődni kezdett a munkahelyére, és az egyetemre is. Bepakolt hátizsákjába, elrendezte ügyes bajos dolgait, még egy pillantást vetett a tükörre és megigazgatta fürtjeit. Az idő most kicsit enyhültebb volt, mint előző nap, de így is csípősnek érezte a szelet. Hamarosan beért a benzinkútra, ahol a napja kezdődött. Köszönt a kollégáknak, ledobta hátizsákját, átvette a benti szerelését, mely egyáltalán nem illett sápadt, fehér bőréhez, s a nap elindult. Lassan, és lomhán járt az óra, mintha sose akarna a munkaidő végéhez közeledni. Amint az idő elérkezett, már rohant is tovább az egyetemhez, de szinte egész nap csak a fekete macskára és annak tekintetére tudott gondolni. ~ Ashita... vajon mikor látogatsz meg úújra? - sóhajtozott magában, miközben már hazafel sétált. A nap lassan már lenyugvóban volt, Ash utáni vágyakozása lassan áttért az ágya iránti sóvárgásba, de hasa is megkordult az éhségtől.
|
*A macska a köpenye alá rejtette a rabolt holmit. Gyors léptekkel cikázott a fák között. Hátra-hátranézegetett, követik-e, s mikor megbizonyosodott róla, hogy magában van, beletúrt a tárcákba, átszámolta a talált összeget. Nem volt túl elégedett, de a bankkártyában még mindig reménykedett. Gyorsabbnak kellett lennie, mint ahogy az esetet jelentik a rendőrségen, így megállás nélkül rohant a város felé. Az ilyen akció előtt rendszerint kiismerte már a terepet, most is tudta a járást, s így tudta merre haladhat a legnagyobb biztonsággal. Hamarosan egy bankautomata elé ért. Pár pillanat múlva pedig a bankók is a kezében voltak. Ez már sokkal több volt, mint amire számított. Innen is egyből repült tovább, jó mélyen a ruhája alá gyömöszölve a pénzt.*
|
A fiú felnyitotta szemét, majd feltápászkodott a hóból, lesöpörte magáról a rátapadt hómaradványokat, majd nyújtózva egyet tovább indult, mit sem sejtve arról, hogy Ashita mit csinál éppen. Ha már a temető közelében járt, úgy döntött elnéz a szülei sírja felé, kabátja egy kicsit átvizesedett, de nem hatolt át bőréig, így nem is érezte. A sírok előtt megállt, arra gondolt amit ash mondott neki, mégis... vajon a macskalény tényleg képes volt hallani a holtak hangját? Arra rájött, higy neki nincs hozzá tehettsége. ~ A szellemek nem akarnak beszélni velem, nincs is válasz talán a kérdéseimre. - komorodott el kicsit, majd lassú léptekjel elindult hazafelé.
|
*A macska a közeli erdő felé vette az irányt. Aszfaltút futott keresztül a fák között, ezt szemelte ki magának. Az utat kissé elbarikádozta, aztán behúzódott pár havas szikla mögé, és várt. Hamarosan meg is érkezett az első kocsi, melynek vezetője lefékezett, és gyanútlanul kiszállt. Méltatlankodott egy sort a gallyakon, amik az utat torlaszolták, az anyósülésen lévő pedig hangosan helyeselt. A macska akkor lépett elő. A háború óta nem volt ritkaság, hogy az emberek fegyvert tartsanak maguknál, ám ez a kandúrt nem nagyon izgatta. Elővette saját fegyverét, rászegezte a huszonéves fiúra, ki még mindig a gallyakkal küzdött, és kiadta a jól begyakorolt parancsot. A férfiú megdermedt, utasa, egy hatvanas éveiben járó néni sikoltozni kezdett. A macska hamar felmérte mindkettejüket. Nem lesz náluk sok pénz, de az irataik, ha siet, még használhatóak valamire.*
- Az ékszereket is *mondta, mikor a férfiú átadta a tárcáját. Akkor a sipítozó nőhözött léptek, ki a sokktól fel sem fogta, mit kéne tennie. A fiú akasztotta ki a nyakából a gyöngysort. Végül a macska egy bőrtokkal, egy krokodilbőr pénztárcával, néhány karkötővel, fülbevalóval és gyöngyökkel távozott. A csomagtartóban, csalódására, nem talált semmit.*
|
A fiú egy darabig még állt, a már jobb napokat is látott hidacskán, majd hirtelen ötlettől vezérelve ismét a temető felé vette az irányt, követve a lábnyomakat. Hamarosan eltűbtek a nyomok, egybe olvadtak a többivel, így Ran már nem tudta követni azokat. Mélyet sóhajtott a hideg levegőbe, majd körbe nézett, de senkit sem vélt felfedezni a közelben. Kezét kinyújtva hátra dőlt, egyenesen egy hókupacba. Fehér ruházatával szinte bele olvadt a puha hótakaróba. A hideg nem hatolt át meleg kabátján, lehunyta szemét és megpróbálta kiüríteni elméjét, gobdolatai mégis csak a kandúron jártak. Látni akarta újra.
|
*Nem tudta, végülis mennyit aludt az éjjel. Úgy kelt fel, mintha épp csak egy pillanatra dőlt volna le. Sokkal hidegebb volt az a kis fekhely, mint eddig bámikor. Eddig eszébe se jutott, hogy lehetne melegebb, kényelmesebb is, puhább, otthonosabb, nem ez a kis zug, hanem úgy maga az élet. Ahogy Rannak sem jutott eszébe, hogy kéne bárki is a házába, a magányába. Erre gondolt, mikor kikászálódott az ágyból, kinyújtózkodott, és a szekrény felé lépett. Némi maradék még volt a polcokon. Egy pillanatig elidőzött a fél karéj kenyeren a szeme, de a gyomra ökölbe szorult, egy falat se ment volna le a torkán. Ezért is Rant okolta. Magára kapott inkább valamit, s nekiindult. Hangtalanul osont a sírok között. A havat itt annyira kitaposták már, hogy nem látszottak a nyomok, persze a fekete fülek így is kisötétlettek volna a hómezőről, ha a macska nem rejti azt csuklya alá. Farka ugyanígy rejtőzködött. Varjak rebbentek arrébb, ahogy, mint egy kísértet, átlebegett a fák között.*
|
Ran az igazak álmát aludta, bízott abban, higy Ashita, ha megígérte vissza jön majd hozzá. Már hajnalodott, mikor felriadt álmából. Egy lezúduló hótömeg ébresztette fel, mely a háztetőről, az ablaka alatt ért földet. Megpróbált vissza aludni, de túlságosan felélénkült hozzá. Elindt, hogy magához vegyen némi altatót, de ahogy kinézett az ablakon, szeme megakadt a hóna fúródott lábnyomokon, melyet Ash hagyott maga után. Öltözni kezdett, meleg ruhákba bújt, felvette kabátját, csizmáját, majd útnak eredt. Nem Asht, az emlékeit akarta megkeesni, azt a pár pillanatot, amit nemrég látott, a hidat amin együtt álltak a macskával, habár akkor még sokkal fiatalabb volt. Ahogy oda ért, arra számított, hogy megrohanják az emlékek, de semmi sem történt, Ash lábnyomai viszont felcsillantak, ahogy a lágy, ébredő fény megvilágította a havat.
|
*A kis viskóba befújt a szél. Ash úgy volt vele, hamarosan úgyis tovább áll, nem szerencsés egyhelyben soká időznie, arra a kis időre meg minek vesződjön a javítgatásokkal. Az csak feltűnést kelt. A plafonon penészfoltok sötétlettek, a falak beáztak, a nyirkosságtól a tűz is folyton kialudt. A macska Ran meleg otthonára gondolt, miközben a parazsat piszkálta.*
-Milyen jó illat volt ott * suttogta maga elé. Ágyául egy vékony matrac szolgált, arra heveredett el, de le se hunyta a szemét, tudta, hogy nem fog tudni aludni, bár ez az életébe kerülhet. Ha másnap figyelmetlen, az emberek bármikor végetvethetnek az életének. Összegömbölyödve feküdt, majd kiegyenesedett, az oldalára fordult, aztán a hátára. Minden neszre felkapta a fejét, pedig csak a szél zörgette az ágakat. Nyugtalanul bámult ki az ablakon. Amióta Rant látta, belette magát a bensejébe ez a nyugtalanság.*
|
- Ez esetben azt akarom, hogy gyere el majd újra. Vigyázz magadra. - szólt még az utolsó szó jogán, majd bezárta maga mögött az ajtót. A poharakra nézett, majd oda sétált hozzájuk és mindkettőt felemelte, a mosogatóhoz tette, mégsem akaródzott elmosogatni őket. Ezután a fürdő felé indult, levette magáról ruháit, testét még midnig borították a régi sebek, melyet nem tudta hogyan is szerzett. A víz kellemesen felmelegítette kihűlt bőrét, de bármit is csinált közben csak Ashre tudott gondolni, és az emlékre mely bevillant szeme előtt. Már biztosan tudta, hogy szüksége van a kandúrra ahhoz, hogy vissza szerezze emlékeit. Miután végzett a fürdéssel, az ágyához sietett, a puha párnák közé bújt, s hamarosan elnyomta az álom. Álmában egy sötét árny libbent fel ismét, melyhez már arcot is tudott társítani.
|
-Ha az úr kéri, jövök, ha nem, nem zavarom * mondta egyenesen, mielőtt távozott. Kilépve alaposan körülnézett. Nem volt ajánlatos macskáknak egyedül mutatkozniuk bárhol is. Gyorsan szedte a lábait, figyelve, fülelve, jön-e valaki. Az emberek rosszabbul láttak a sötétben, mint ő, így fürgén elrejtőzhetett, ha valaki a közelében járt. Visszasétált a temetőig. Igazat mondott Rannak, valóban ezzel időzött mostanában: a sírok között járt-kelt, nézegette őket, egyet-egyet megérintett, lekotorta róluk a havat. Most nem volt kedve ilyesmihez, egyedül a kis faházba tartott, ahol egykor a temető őre lakhatott, mostanra azonban a macska ideiglenes szállásává vált. Kellően lepusztult volt ahhoz, hogy senki ne háborgassa.*
|
- Ezt most azért mondod, mert nem akarsz válaszolni a kérdéseimre? De akkor elég lenne azt mondanod, hogy ne fagassalak ilyesmivel. Nem vagy jelentéktelen, senki sem az. - motyogta egyre halkabban maga elé utolsó szavait. mert közben eszébe villan valami is. - Már értem, mit akarsz evvel mondani. Azt hiszem. Bármikor vissza jöhetsz ide, várni fogom, hogy felbukkanj. -lépett utána a hóba egyet, s mintha a föld remegett volna meg alatta, bevillant neki egy régi emlékfoszlány. Megtámaszkodott az ajtófélfában, s onnan figyelte tovább a távozó alakot.
~ Vissza fogsz térni... hiszen hozzám tartozol. - húzta ki magát, szeme felcsillant. A hideg téli fuvallatt viszont félbe szakította gondolatmenetét. Vissza lépett a kellemesen meleg nappaliba, hogy újra felmelegedhessen.
|
*Meglepve állt Ran előtt, mintha egy gyermeket szemlélt volna, aki addig komoly felnőttnek adta ki magát, aztán végül kibuktak belőle a kíváncsi gyermekszavak.*
- A személyem igazán nem méltó ahhoz, hogy az úr így érdeklődjék felőle *tért ki a válaszadás alól* csak egy a számtalan, jelentéktelen macskaélet közül.
*Látta azt is, hogy Ran komolyan gondolja. Ez nem egyszerű kíváncsiskodás. Tényleg érdekli. Mégsem szolgált válasszal.*
- Ne fecsérelje az energiát arra érdemtelenekre *mondta. Az ajtóban megállt, ismét halványan mosolyognia kellett Ran szavain. Megrendültségét gúnnyal leplezte.*
- Köszönöm. Ha az úr úgy kívánja, hogyan is ellenkezhetnék. *felelte s kiegyenesedett. Még egy nagy levegőt vett a ház illatos milliőjéből, csiklandozta az orrát a finom füstölő aroma. Aztán a következő lélegzetvétellel már a hideg, tiszta levegőt szívta be.*
- Örvendtem *mondta még. S kilépett a hóba, mi már éppen olyan fekete volt, mint az ég.*
|
- Igazad lehet, evvel nem tudok és nem is akarok vitatkozni. Ti macskalények hogyan emlékeztek meg egymásról? Neked volt valaha családod? Szüleid? Testvéred? Van szerelmed? Kölykeid? Annyi mindent szeretnék még megtudni rólad. A holtak nem beszélnek hozzám... te érted őket?
Már épp nyúlt volna utána, hogy megállítsa, arcán kétségbeesés tükröződött, de az utolsó mondat megállította, kezét gyorsan maga mellé ejtette, sőt még egy fanyar mosolyt is aza rcára erőltetett. - Sajnálom, persze... menj csak. Biztosan szükség van rád máshol, nem akarom, hogy miattam bántódásod essék. - engedte végül el, bár szíve szerint bezárta volna az ajtót és magához láncolta volna. - Vissza jössz még máskor? Ugye láthatlak még?
~ Ő egy idegen... mégis miért akarom, hogy itt maradjon? Nem értem... miért csinálok magamból totál hülyét? Még az is lehet, hogy amit mond az hazugság. Miért hiszek neki mégis? Mi vonz hozzá? Azt akarom, hogy velem maradj... miért nem tudom kimondani? De hisz nincs hozzá jogom, már mást szolgál.. - csak intett utána, ha Ash valóban távozott, s a ház ismét a csendbe burkolózott.
|
*Se a jó emberekben nem hisz már Ran, sem mások segítségében, gondolkodott a kandúr, s eltűnődött, mi mindenen mehetett át a fiú, hogy így megváltozzon.*
-Sose lesz szabad az, aki mások jóindulatára van utalva *mondta beleegyezőleg. A sok ember említésére eszébe jutott, hogy régen sem látta Rant emberekkel beszélgetni. Egy barátja sem volt, akit áthívott volna magához. Szerette volna megtudni, hogy ez még mindig így van-e, de udvariatlannak találta a kérdést.*
- Kedvelem őket. A halottakat. Csendesek, épp az az erényük. Az embersírok mindig a képmutatás tükrei *szólt most kissé más hangsúllyal* minél nagyobb a bűntudata az itthagyottaknak, annál díszesebb sírhelyet csináltatnak a távozónak. Próbálják még így, az utolsó pillanat után megvenni a szerettük jóindulatát. Gondoljon rájuk jószívvel a túlvilágon *kifürkészhetetlen tekintettel figyelte Rant, miközben beszélt* annyira átlátszó és olcsó, annyira emberi. Velük szoktam mostanában elidőzni, a halottakkal. Onnét tudom. Mesélnek nekem a maguk némaságával. Ékesebben szólnak, mint az ittlévők, mert távlatokból látnak.
*Felállt*
- Semmiképp nem akarom megzavarni az urat a magányában, melyben láthatóan kellemesen érzi magát. Elvégre *lépett az ajtó felé, de ott még megállt, s úgy nézett Ran szemébe* az úr is ragaszkodik macskatermészetéhez. Ezt tiszteletben tartom.
*Alig láthatóan mosolygott a fiú szavain, ám mintha nem akarta volna meghallani őket igazán. Végül tiszteletteljesen meghajolt, ismét nem mélyen, csak a távolság érzékeltetése végett.*
- Köszönöm a figyelmességét. A gazdám már vár.
|
- Ebben igazad van, már én is megtapasztaltam. - bólintott. - Úgy érzem tiltakoznom kellene, elmondani, hogy mindig van akire számíthatunk, de valójában csak értelmetlen papolás volna, hisz mindketten tudjuk az igazságot.
- Most már jól érzem magam. Eleinte furcsa volt, a sok embert nem tudom miért, de nehezen viseltem az elején, aztán fokozatosan megszoktam őket. Lehet, hogy iagazd van, talán csak kicsit többre kellene becülnöm magam, az még egy kicsit nehezen megy. - ahogy a macska megrezzent, kicsit hátrálni kezdett. - A hallottak valóban jó társaság, nem szólnak vissza, de ez néha zavaró is, az ember akár bele is őrülhet. Az is lehet, hogy már rég megőrültem. - nem vette le tekintetét a kandúrról.
- Igen, három éve élek itt egymagamban az emlékeim nélkül. Nem mintha baj lenne, de azért néha magányos. Viszont, valamiért sose jutott eszembe, hogy lehetne ez másképp is. - ahogy a kandúr indulni készült, Ran szemében halvány félelem csillant. - Van hova menned Ashita? Vár valaki rád? Ha ez így van, nem tarthatlak vissza, viszont ha nincs senki más ami fontosabb, vagy haza várna, szeretném ha itt maradnál velem. Persze, ha csak te is akarod. - nézett rá komolysággal, látszott rajta, hogy nagyon elszánt ez ügyben.
|
- Vagy bolond, vagy végtelenül naiv az, aki másra számít *tekintett Ranra* én nem számítottam soha másra. Így nem ért meglepetés vagy csalódás. Nincs miért neheztelni rá.
*Megpróbálta elképzelni a helyzetet, amit Ran lefestett előtte, de nehezen ment neki. Furcsállta, hogy vesztheti el valaki egyik napról a másikra az emlékeit.*
- Jól érzi magát az egyetemen? Talán csak alábecsüli a képességeit az úr *mondta. Megrezzent, ahogy a fiú közeledett felé. Elszokott már a testéből áradó melegségtől. És úgy egyáltalán, elszokott már az emberektől.*
-Mivel az édesanyja még élt, amikor útjaink elváltak *felelte* - ezek szerint az úr egészen egyedül él ebben a házban? Évek óta? Hogy viseli? *érdeklődött a szokott távolságtartásával.* - Megértem, a holtak néha együttérzőbb társaságot jelentenek, mint az élők. *Újra kipillantott az ablakon, vészesen sötétedett, ideje lett volna már indulnia, de nem akarta Rant félbeszakítani, végülis nem minden ok nélkül hozhatta ide. Végül azért csak megköszörülte a torkát.*
- Nem szeretnék alkalmatlankodni *szólt csendesen * és feltartani az urat.
|
[651-632] [631-612] [611-592] [591-572] [571-552] [551-532] [531-512] [511-492] [491-472] [471-452] [451-432] [431-412] [411-392] [391-372] [371-352] [351-332] [331-312] [311-292] [291-272] [271-252] [251-232] [231-212] [211-192] [191-172] [171-152] [151-132] [131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
