|
Témaindító hozzászólás
|
2010.01.13. 23:45 - |
Ebbe a villába, csak a Misushiko család tagjai léphetnek be, meg persze aki arra téved (pl. betörő) , vagy akit oda hívnak...
|
[334-315] [314-295] [294-275] [274-255] [254-235] [234-215] [214-195] [194-175] [174-155] [154-135] [134-115] [114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
Nemuye nem ért egyet Luival, de már nincs ideje kifejezni a véleményét. Inkább a dolgára megy.
Takahe morcosan néz rá, amikor meghallja a fújtatását. Feláll, s egyszerűen kimegy a szobából, majd az orvossal tér vissza, aki azonnal kezelésbe veszi Luit, s jól leszúrja Takahét.
|
- Semmi gond, ha nem használom a testem, sosem fogok felépülni, ezen kívül nem dolgoztat halálra... *mosolyog a macskára, majd int neki kedvesen amikor felfelé indul, kicsit szédül még ahogy ül a saját helyén, de nemsokára kiheveri a "fáradalmakat" * - Pihenek... *dől el a szivacson mint egy darab fa* - Ha a testem nem lenne ilyen gyenge már régóta felépültem volna... és a segítségedre lehetnék Takahe... sajnálom... de igérem gyorsan meggyógyulok... *szaporán veszi a levegőt, ki és be fújja, érzi hogy egyszerűen kifulladt, pedig alig csinált valamit*
|
A konyhában Nemuye megy a fiúhoz. Kötényéből előhúz egy darab papírt, majd tollat és ráír. "SZÍVESEN SEGÍTEK, HA KÉRED. NE HAGYD, HOGY TAKAHE HALÁLRA DOLGOZTASSON, MÉG BETEG VAGY, PIHENNED KELL!" Megmutatja a fecnit Luinak, s kedvesen néz rá.
Ezzel szemben a srác könnyelműen veszi el Fülestől az italt. - Kössz. - veti oda neki. - Pihenj. - parancsol rá, látva, mennyire kimerült már egy ilyen egyszerű kéréstől.
|
*Lui látja a dühöt Takahe szemeiben, de nem szól érte, meghajol Takahe előtt majd elindul a kért limonádéért. Lassan halad lefelé a lépcsőn, még a korlátban is kapaszkodnia kell, de sikeresen leér, a kandúr még halálsápadt, de úgy érzi megbírkózik a feladattal. Beletelik egy kis időbe, de végül elkészül az a limonádé,még jégkockákat is tesz bele, meg szívószálat, hogy jobban mutasson, végül Lui pedig felvergődik vele Takahe szobájáig, lihegve nyitja ki az ajtüt és mosolyogva teszi le az asztalra* - Meghoztam... *huppan vissza a matracára, hogy egy kicsit kifújja magát*
|
El kell telnie pár másodpercnek, míg a fiúra tud nézni, de akkor is olyan szikrákat szór a szeme, mintha Lui szánt szándékkal dühítené. - Nem, ezt muszáj csinálnom, különben nem fognak sikerülni a vizsgáim, megbukom, s ha ezt sokszor játszom el, kirúgnak az egyetemről. - magyarázza neki morogva. - Limonádét kérek. Jó hidegen. - azzal int neki, hogy menjen, a kérdésre nem is akar válaszolni. Idegesen visszafordul a könyv fölé, de a betűk összefolynak a szemei előtt.
|
*Lui nem bánta azt ahogy a dolgok alakultak, ő kitartóan épülgetett fel, míg nem már biztosan tudta egymás után tenni lábacskáit* - Takahe... nem kérsz valamit enni vagy inni? Nem fogsz belebetegedni a sok tanulásba? *A kandúrka épp olyan kitartó volt a fiúval is, mint mindenben, a kedvében akart járni még akkor is ha a válasz nemleges* - Kinek a ívását várod? Egy fontos személynek?
|
Ahogy teltek a napok, s Lui egyre jobban lett, egyre kevesebb időt töltött vele, fogyott a felolvasással töltött idő mennyisége is, míg végül felhagyott ezzel. Ki akart vonulni a szeretetből, mielőtt igazán belemélyedt volna. Nem akart többé senkit sem szeretni, mert mindenki, akit szeretett, elárulta előbb-utóbb őt.
Most épp tanul, mert hamarosan vizsgái lesznek. Telefonja mellette fekszik, várja, hogy valaki felhívja, de persze a készülék néma marad, ami csak bosszantja a fiút.
|
*A fiú elmosolyodik a kérdésre, majd pislog kettőt, igazán érdeklik a törénetek és a kalandok amiket esetleg egy könyv segítségével élhet át, ezért boldog a gondolattól....*
*Eltelik egy hét, mire Lui teljesen felépül és rendesen ehet, ihat, felállhat, bár a teste még így is gyenge, nem tud még szaladni, vagy parancsokat teljesíteni, nehéz dolgokat felemelni, de azért nagyon lelkesen próbálkozik avval hogy megálljon a saját mancsán és minél előbb Takahe szolgálatába állhasson*
|
A fiú teljes oktalansággal ül ott. Egyszerűen fogalma sincs, mit kellene tennie. Kell-e egyetalán bármit? Nem tudja. - Jól van, pihenj csak. El fog múlni a fájdalom. - bíztatja, de nem tudja, igazat mond-e. Csak reméli. Nem érti, hogy miért, de ez idő alatt közelebb került Luihoz. - Gondolom, szereted a mesét, a történeteket. - kezdi percekkel később. - Akarod, hogy olvassak neked? - kérdezi bizonytalanul. - Ha igen, csak pislogj kettőt, nem kell beszélned. Ha nem, akkor csak egyet pislogj. - teszi hozzá.
|
*Lui ügyetlenül nemet int a fejével, majd a torkára mutat* - Fáj... *evvel azt akarja jelezni, hogy nehezére esik a beszéd, igaz a mozgás is, mélyeket sóhajt, mert kevés levegő ér el hozzá, de szemei csillognak, arca mosolyra húzódik, igazán boldog amiért Takahe ennyire vigyázott rá, magában eldönti, hogy örökké hűségesen fogja szolgálni ezt az embert... az ő gazdáját...
|
A fiú mindenfélét csinált, de leginkább az olvasás vitte el egy másik világba a gondolatait, amiben volt izgalom, élet, boldogság, öröm és bánat. Ahol nem volt félelem, aggódás, csend és sivárság. Persze néha fel kellett állnia, ennie és innia is kellett, néha dühös volt, meg beszélt Misakoval is telefonon, de csak akkor nyugszik meg, mikor Lui végre kiejti a nevét. - Csak gyógyulj meg. - mondja neki. - Inni? Enni? Mást kérsz? - kérdezgeti.
|
*Lui állapota viszont fokozatosan javul, de még mindig nem stabil, órák peregnek le, mire felnyitja ismét a szemeit, a kép kitisztul előtte, végre rendesen képes látni Takahe arcát, elmosolyodik a zilált külsőn, majd megpróbálja szóra nyitni a száját* - Takahe... *suttogja halkan, mert a torka még őrülten fáj* - Kösz...önöm.... *teszi hozzá, ahogy tudatosulnak benne az emlékképek foszlányai*
|
Fél óra már csak Takahe van a szobában. Ott ül Lui matraca szélén, nézi a kölyökarcot és elmélyülten gondolkodik. Most nem olyan fényes az a páncél, amit mindig magán viselt korábban. Haja kusza, ruhája nem olyan szépen fest rajta, mintha csak rá szabták volna.
|
*Lui elhalkul a nyugtató szavakra, de még mindig csak homályos foltokat lát maga előtt, olyan ez mintha valmiféle furcsa álomba csöppent volna ahol csak az illatok, szagok által tud tájékozódni... aztán egyszercsak megetetetnek azaz inkább itatnak vele valami furcsa ízű készítményt, kicsit csípi is a torkát. Mégha finom is lenne az íze, a kis kandúrka nem nagyon érzi, inkább próbál nem megfulladni tőle, olyan mintha egy csomó lenne a torkában és ez akadályozná az evésben, de végül ennek a hatására olyan fél óra múlva végre kitisztul előtte a világ, igaz nem teljesen de az alakok, a tárgyak felismerhetővé válnak*
|
- Nyugalom, kisöreg, semmi baj. - mondja magabiztosan a kölyöknek a doktor. - Takahe mindjárt visszajön. Csinál neked ennivalót. - magyarázza, s megsimogatja Lui arcát.
Takahe eközben sürgeti a lent lévő macskákat, hogy gyorsabban hámozzák már meg az almát. Turmix gépbe dobálta már a kekszet és a banánt, már csak az alma hiányzik. Mire az is belekerül, toporog. Pár pillanat alatt pépes anyag keveredik az összetevőkből. Kis tejet önt még hozzá, újra megpörgeti a gépben, majd egy nagy pohárba tölti és felsiet vele az emeletre, hogy a doktornak adja. Ő nem meri itatgatni a fiúcskát, nem ért az ilyesmihez.
- Köszönöm. - próbálkozik ezután megitatni egy részét Luival. - Keresett téged, míg nem voltál itt. - jelenti.
A konyhában eközben összegyűlik a macskák zöme, sustorgás, beszélgetés kezdődik. Egyre furább dolgok történnek a Misushiko család házában, amivel nem tudnak mit kezdeni.
|
*Lui az infúzió hatására kicsit lenyugszik, a folíadékra is nagy szüksége van most, ha az infúzió nem lenne a karjára rögzítve, öt percenként itatni kellene legalább* - Takahe... *suttogja a fiú nevét aki most nem hallhatja, de ahogy nem érzi az illatát mindjárt keresni kezdi... kicsit megijed hogy ki lehet az aki most vele van a szobában, de igyekszik nyugton maradni, igazából nem is lenne ereje ahhoz hogy bármi mást is tegyen*
|
Szerencsére a doki gyorsan felér, mielőtt, Takahe igazán pánikba eshetne. Az orvos már tudja, mit kell tennie, félreutasítja a fiút, azzal infúziót köt be a kölyöknek. - Szénhidrátra van szüksége. Kekszreszelék almával és banánnal, jó folyósan megteszi. - adja ki az utasítást. A srác nem is gondolkodik, csak lerohan, hogy a konyhában lévő macskalények segítségével maga állítsa elő az adagot.
|
*Lui a torkára mutat gyengén* - Lev... levegő... *nyöszörgi Takahenak, igaz látni nem látja csak a vörös foltot amiből rájön, biztosan ő az... bárhogy próbál nyelni, bárhogy vesz gyorsabban levegőt, mégsem ér el hozzá semmi, kezd nyugtalan lenni, segélykérőn néz Takahe felé, már amennyire tud*
|
Takahe felfigyel a mozgásra. Leteszi a könyvet maga mellé, majd odakúszik a fiúcskához. - Mi baj van? - kérdezi aggódva. Telefonját előkapja és felcsörgeti az orvost. - Azonnal jöjjön fel! - kiabál a kagylóba.
|
*Lui lassan felemeli bal kezét, épp csak úgy hogy az arca elé tartsa, de sajnos a keze is csak valami narancssárgás anyagként úszik szeme előtt, így vissza engedi azt, úgy érzi nincs levegője, hogy mindjárt megfullad, de persze lélegzik... egyre gyorsabban és gyorsabban...*
|
[334-315] [314-295] [294-275] [274-255] [254-235] [234-215] [214-195] [194-175] [174-155] [154-135] [134-115] [114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
