|
Témaindító hozzászólás
|
2010.01.16. 22:43 - |
Egy elég kis házban lakik a család, pénzük nem sok van, de szívesen látnak mindenkit, aki betéved hozzájuk,
|
[651-632] [631-612] [611-592] [591-572] [571-552] [551-532] [531-512] [511-492] [491-472] [471-452] [451-432] [431-412] [411-392] [391-372] [371-352] [351-332] [331-312] [311-292] [291-272] [271-252] [251-232] [231-212] [211-192] [191-172] [171-152] [151-132] [131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
- Ahh értem... én... vagyis nem, nem értem, de rendben van, én örülök, hogy maradsz. Előkészítek neked egy szobát... amíg itt vagy. Tudom, hogy tudsz, de nem az a fajta vagyok, aki csak úgy képes mindent hátra hagyni, Ez abbó is látszik, hogy még az emlékeimet sem vagyok kéeps feladni... - meglepte a kandúr gyorsasága, segítőkészsége, hagyta, hogy lenyomja a kanapéra, de nem nyugodott bele, hogy szinte gyerekként kezeli. - Mi ez a mosolygás? Vészjósló... nem tudom, teljesen össze zavarsz, az emlékeim túl kuszák ahhoz, hogy bármit is reálisan gondoljak... de ha válaszolnom kellene az emlékek alapján azt mondom, talán... szeretők is lehettünk.
 |
*Csendes elégedettséggel szemlélte a fiút. Nem is fűzött az eseményekhez több szót.*
- Csupán ideiglenesen *válaszolta Ran kérdésére* a gazdám sem kívánná, hogy magára hagyjak egy gyengélkedő embert. Vélhetőleg ő is aggódna az úrfi miatt, s én őt képviselem ott, ahol személyesen nem lehet jelen.
*Ran szavaira kedvesen mosolygott.*
- Az úr túl sok gondot fordít rám. Ha szabad javasolnom, ne tegye. Tudok vigyázni magamra.
*Figyelte, amint a fiú megtántorodott. Ösztönből felé kapott, hogy segítsen neki.*
- Nem feküdne le mégis inkább? *kérdezte, s ha a fiú hagyta neki, visszanyomta a kanapéra. Az érdeklődésre hátrasimította a füleit, épp csak egy pillanatra, majd negédesen felelt.*
- Ön mit gondol, milyen kapcsolatban voltunk?
*S sejtelmesen szép mosolyra húzta ajkait.*
|
- Nem tudom milyen voltam régen, de mostanában, máshol... egyáltalán nem szoktam elájulni. - úgy döntött hisz a macskának. - De igazad lehet. Talán túl sok jelentést tulajdonítok annak a szobának.- a kezébe nyimott vizet még nézte egy darabig, majd gyorsan meg is itta, most vette csak észre, mennyire kiszáradt a torka. - Szóval... ez akkor azt jelenti, hogy velem maradsz? - próbált nyugodt maradni, de hangjában érezhető volt a meglepettség. - Örülök, hogy maradsz, de... a gazdád nem lrsz haragos, amiért nem követed a parancsát? Nem szetetnék gondot okozni neked. - ismét megszédült, hányingere lett, s a múltból előtört még egy halvány emlékkép, természetesen Ren által. A fiú hirtelen mozdulattal simított végig szája szélén, elmerengve. - Ashita... emlékszem még.. valamire. - simított bele egy kicsit még vizes hajába. - Abban a szobában voltunk, az ágyon feküdtünk, és.... mi mégis milyen kapcsolatban voltunk egymással? - vöröslött kissé arca.
|
-Az úr bizonyára máshol is lett már rosszul. Ez önmagában nem különös. Miért ne eshetne meg ez véletlenül többször, hasonló helyen? Az életnek nincs emlékezete. Nem gondolja, hogy azért érzi ezt, mert jelentőséget tulajdonít a körülményeknek? És ha már meglátja az ajtót, saját magát szédíti el, mert ezt a hatást várja? *érdeklődött csevegő hangnemben, míg töltött egy újabb pohár vizet, s a fiú kezébe nyomta.*
- Az úr gyengélkedik. Természetesen nem hagyom magára *felelte* kiszolgáltatott egyedül *folytatta* ne vegye sértésnek uram *tette hozzá* de minthogy egykor felelősséggel voltam önért, ma is kötelességemnek érzem, hogy megbizonyosodjam róla, az úr helyesen vezeti az életét. Nélkülem is. Nyilvánvalóan így van. Csak... * az utolsó szavakat már suttogta, szemét lesütötte* a féltés... nézze el nekem.
|
- Én jól vagyok... köszönöm. - kicsit még szédelgett, de már csak pár pillanatig. - Gyengeség? Annyira furcsa érzés kerít hatalmába, mikor bemegyek oda.... mintha valami teljesen elszívná az erőmet. - sóhajtotta. - Úgy gondolod, csak képzelem az egészet? - furcsa volt neki a macska, a tekintete is teljesen más volt, mint azelőtt, de nem hozta szóba. - Valószínűleg igazad van és aludnom kellene. Akkor többé... nem is látjuk egymást Ashita? - elkomorodott, ahogy feltette a kérdést. Azt akarta, hogy vele maradjon, de nem kérte újra, megértette, hogy ash flett már nincs hatalma.
|
*A macska egykedvűen vette tudomásul, hogy megint Ran az. Az arcáról nem lehetett leolvasni semmit, de tekintete elidőzött még Ran szemén.. nem is olyan rég még hogy nézett rá az a szempár! Megbűvölte. És hogy elillant... hogy kitépte magát ebből a valóságból.*
- Jól van, uram? Hogy érzi magát? *kérdezte kissé fáradtan, de szolgálatkészséget erőltetve a hangjába.*
- Az úr azonnal összeesett, amint átlépte a küszöböt *felelte.* - egyfajta érzékenység. Jobb lenne lepihennie *tanácsolta* - biztosan megviselte a szervezetét. *körbenézett, hol alhat Ran, hogy eltámogassa odááig, ha szükséges volna. A fiú kérdésére megrázta a fejét, ő köszöni, jól van.*
|
- Nem lenne nagy baj ha egy kicsit kedvelnéd, de mindig én akarok az első lenni számodra... bevallom kicsit féltékeny lennék. - engedte magát közelebb vonni, jól esett neki a macska ölelése, igazából úgy érezte, képes volt erősödni egy kicsit már ezidő alatt is.
- Sajnálom, ha egy kicsit erősebb lennék, maradhatnék. De ígérem, sokka gyorsabben felépülök majd, most hogy már tudom, itt leszel közelben, és támogatsz. - simított végig a macskalény puha ajkain. - Mindig várni fogok rád, megígérem, s tudod, hogy én mindig betartom a szavam. - lehellte még mielőtt eltűnt volna jelenléte.
Ran úgy lógott a kandúr karjaiban akár egy rongybaba, csak lélegzetvétele árulta el, hogy még életben van. A víz megtette hatását, ő pedig felugrott, mintha villám rázta volna meg. - Mi... mi történt? - a szíve majd kiugrott a helyéről. - Megint...megint elájultam. Ashita te láttad, mi történt odabent? Nem ájultál el?
|
- Kedvelni...? Ugyan *bocsánatkérően megcirógatta Ren karját, amiért félreértésre adhatott okot* hiszen úgyis tudod, hogy rajtad kívül nem létezik más a számomra.
*Komolyan bólintott Ren szavaira.*
- Az emlékek.. ugyanolyan valóság, mint a jelen, hisz a múlt ugyanúgy képes hatni.. hogyha a múltra koncentrálunk *tekintetét körbehordozta a falakon, melyek Rent táplálták. Az érintésre jólesőn dorombolt.*
- Túl hamar itthagysz engem, úrnőm *lehelte, s amint Ren a karjaiba kapaszkodott, féltőn magához húzta.* - sajnálom, hogy nem lehettem akkor melletted. Remélem, hogy meg fogsz ezért egyszer bocsátani, még ha évezredekbe is telik, mire jóvá teszem.
*Vágyódva csókolt vissza. Tudta, hogy Ren érdekében vissza kell fognia magát, így hagyta, hogy elszakadjon tőle, pedig szomjazta még az ajkait, a testét.*
- Várj rám. Várj engem, és én visszajövök..
*Végignézte, mint változik meg Ren, figyelve minden rezzenését, arcát, kezét, ujjait. Percekig káprázott még a szeme és minden érzéke. Felfogta, hogy Ran van ott vele, de ő még mindig csak Renre tudott fókuszálni. Tisztelettel végignézett még egyszer a szobában, mintegy búcsúzóul, majd kivitte az ájult Rant, s lefektette a nappali díványára. Hagyott még magának egy kis időt, amíg a gondolataival lehetett, aztán egy pohárba csapvizet folyatott, s azt Ran arcába zúdította.*
|
- Így igaz... - dörgölőzött a kandúrhoz. - csak nem megkedvelted? - villogott szeme, majd ő is körbe nézett, mire megannyi emlékkép ugrott fela régmúltből, azokból az időkből, melyekben az emberek még nem is léteztek keitorun, szinte megrohamozták a szobát. - Valahogy elszívta az emlékeket, az emlékekből pedig könnyen táplálkozom. A múlt... az a világ amiben éltünk, nincs többé, hiába is várjuk. De teremthetünk jobb jövőt. A macskalények háborúja elbukott, de csak mert nem gondolkodtak, fejjel mentek a falnak. - hagyta a macskának, hogy felfedezze a testét, ő sem tétovázott és bele túrt az ébenfekete tincsekbe, de tudta, nem képes már sokáig fenntartani ezen állapotát. - Hamarosan fel fog ébredni. Az emlékei nélkül erősebb lett, ami kell is nekünk. Nem adhatom neki vissza mindet... de egyet egyet, talán igen, amivel megkönnyíthetem a helyzetedet. - az elékképek eltűntek, ő pedig a fekete macska karjaiba omlott. - Most még egyenlőre erősítenünk kell ezt a testet, és érd el, hogy megszabadítson a korlátaidtól. Aztán látogass meg újra, addigra talán én is erősebbé válok... amit most látsz, már így is ezerszer erősebb, mint amilyen volt... jó is, hogy nem láttál akkor. Haron... - súgta fülébe. - Ne árulj el engem soha... - csókolta meg, szinte perzselte a vágyakozás, de nem emészthetett fel ennyi energiát, így el kellett engednie. - Ha látni akarsz, gyere majd ide és hozd a fiút is. Várni fogok rád, minden egyes percben. Vigyázz magadra, drága teremtményem. - köszönt el, s helyében már csak az ájult Ran maradt. Ennek ellenére a szoba aurája nem múlt el, Ren szellemi energiája még mindig érezhető volt, még ha halványan is.
|
- Ne szidd úgy ezt a testet. Jó szolgálatot tett. Még bírja. És sokat kellett bírnia eddig is.
*Búgta hízelkedve.*
- Nincs ezekben a teremtményekben semmi tisztelet *mondta együttérzően* - mindig is csodáltam mértéktelen kegyességed, amivel irántuk vagy.
*Érdeklődve hegyezte a fülét. A szoba szóba hozására jobban körülnézett a helyiségben.*
- Mitől olyan különleges ez a pár négyzetméter? *kérdezte*
- Ó, értem *somolyogta* a piszkos munkát a fiúra hagyod, legyen valami haszna. A tied pedig az élvezet. Illetve a mienk.
*Ahogy Ren incselkedett vele, ő is közelebb simult. Először óvatosan a vállát, majd a karját, derekát fedezte fel a keze.*
- Bármit *lehelte* bármit megszerzek neked.
- Mondd, mit tehetnék, hogy jobban érezd magad? *A szép szavakra elismerően tekintett Renre. Finoman végighúzta a kezét az arca vonalán, homlokából elkotort pár tincset, úgy figyelte az oly régen látott szempárt, borzongva, sóváran.*
|
- Ez a test olyan törékeny, majdnem bele halt. Sose volt túl életképes ezt elismerem, különben nem tudtam volna a hatalmam alá vonni. De én is meggyengültem, nem tudtam segíteni neked. A háború felőrölte a természet mégnagyobb szeletét is, így a hatalmam is egyre inkább fogyatkozott. - sóhajtott. - Ez a szoba a menedékem. Csak itt tudok újra kapcsolatot létesíteni evvel a testtel. - mutatott magára. - A chippet, Ran el tudná pusztítani, már képes rá a fiú... , többé nem kell majd tartanod se embertől, se Istenségől. Ó én tökéletes teremtményem... soha hozzád hasonlót sem voltam képes alkotni.- nem tudta levenni szemét a kandúrról.
- Szerezz nekem erőt ahhoz, hogy újra képes legyek terjeszkedni, hogy önmagam lehessek, és aztán, mi ketten... felforgatjuk ezt a világot. - simított mellkasára. - Természetsen vártam rád... mindig vártam rád és fogok is, akkor is ha újra meg újra elhagysz.Örökké.
|
*Ahogy a fiú lesütötte a szemét, önkéntelenül ugyanígy tett.*
- A macskák titokzatos lények. Még ha csak egy százalékban is.
*Figyelte, amint a légkör megváltozik, a fiú elkábul és megjelenik a helyén Ren. Rámosolygott, sokkal életteltelibben, mint Ranra mostani találkozásuk során bármikor is.*
- Mind beleőrültünk egy kicsit a fájdalomba *szólt, míg megfogta a kezét, hogy ajkát hozzáérinthesse* az elválás fájdalmába. Hogy feledhettelek volna? Azok az átkozott chipek még mindig a bőrünk alatt vannak, az tartott fel. Különben jöttem volna már. *suttogta* megtiszteltetés az úrnőmtől, hogy várt rám. Hiszen vártál rám, igaz? *nézett rá sóváran* s miként képzelted a továbbiakat? Csak nem szeretnél ebben a viskóban élni. Elviszlek innét bárhová *ígérte, s végigsimított ruhája azon szegletén, mi a frissen zsákmányolt bankókat rejtette.*
|
- A gazdád... remélem jól bánik veled. - sütötte le kicsit a szemét. - Igazad van, nem vagy az enyém, sajnálom. A maradék egy százalék, na az a te titkod. - hagyta is abba a beszédet, hisz ismét átjárta az a hideg érzés, ami mindig olyannyira felemésztette, hogy eszméletét vesztette. Ashbe kapaszkodva képes volt magánál maradni, legalábbis úgy tűnt, de hamarosan már egy másik szempár nézett vissza a kandúrra. - Ashita... hát vissza tértél... mily öröm téged újra látni. - simított az arcára. - Elvettem a fiú emlékeit, mikor majdnem bele bolondult a hiányodba. Ez volt a terved? Azt akartad, hogy megölje magát velem együtt? Haron... -búgta lágy hangon. - Ugye még nem felejtettél el?
|
- A gazdám dolga megítélni, mit érdemelek *mondta erélyesen. Ran többi szavát elengedte a füle mellett. Még ha passzívan, az is egyfajta önrendelkezés volt, hogy megválogatta, mire válaszol. A fiú következő mondataira csak üresen nézett, kifejezéstelen arccal. Nem akart magyarázkodni. Aztán a parancsszerű kijelentésre felélénkült.*
-Megtisztelő, hogy ragaszkodik hozzám az úrfi, de más urat szolgálok. Az ő szava dönt, s ha ő úgy óhajtja, távozzam erről a vidékről, akkor úgy lesz *hazudta szemrebbenés nélkül. Egyszerűen könnyebb volt erre fogni, mint beismerni, hogy a fiú jelenléte elviselhetetlenül fájdalmas, beforratlan sebeket szakított fel a macska lelkében. Nem akarta ennek kitenni magát. Nem akart érezni. Nem akart kötődni senkihez. Épp csak hogy elérte a szabadságot.. nem hiányzott neki újra egy lánc.*
- És mi a maradék egy százalékom? - tudakolta jókedvűen a macska.*
|
- S mit érdemelsz Ashita? Mi az amire vágysz? Annyi minden van, amit kívánhatsz. Kíváncsi lennék mi a valódi célod, de egyenlőre örülök annak, hogy most mellettem vagy. - felfigyelt arra, hogy Ashita izgatottá vált, ezt nem tudta jó, vagy rossz jelnek gondolja e.
- Nem tudom, idegen... mégis annyira közeli. - tárta ki teljesen a szoba ajtaját. - Jól tudom, hogy menekülni akarsz, valószínűleg én is így tettem, ezért nem emlékszem most semmire. Te nem menekültél olyan messzire, hogy el akarj felejteni, mégis hogy újra látsz... olyan messzire mennél, hogy soha többé ne találkottunk? - megköszörülte a torkát. - Ha számít még a szavam, én ezt egyáltalán nem akarom... kicsit sem. - lépett előre. - Menjünk be, itt az ideje... Talán nem egészen vagy démon, csak kilencvenkilenc százalékig. - tette még hozzá, engedett a szorításon, de nem engedte el teljesen a kandúrt. Hamarosan együtt lépték át a küszöböt, s Ran mint mindig, elbódult kissé, de még magánál volt.
|
*Ranon kívül nem ölelgette így őt senki. Megszokhatatlan volt ez neki.*
- Azt várom, ami kijár, és amit érdemlek *felelte olyan hangsúllyal, amiből valahogy kiérezhető volt, ő mégsem tartja úgy, hogy nagyon szidást érdemelne.* - és azt sem fogadom el bárkitől.
*A démon jelzőtől felderült.*
-Kellemes emlék volt ez? Vagy inkább kellemetlen?
*A vallomásszerű mondatokra fekete farka meglendül.*
-Semmiképp sem mulasztottam volna el az alkalmat, hogy elbúcsúzzak az úrtól *próbálta emlékeztetni Rant, hogy ő úgy egyébként távozni készül. A szoba titka persze nem engedte, hogy csak úgy elsétáljon. Merész kíváncsisággal méregette az ajtót.*
- A démonok, uram * tekintett lassan a vörös szempár Ran szemébe* - nem éreznek semmit sem.
|
Ran elnevette magát, miközben még mindig ölelte Ashita karját. Mintha csak attól félt volna, hogy bármelyik pillanatban megszökhet.
- Olyan fura vagy, ki az aki önként és dalolva várja a dorgálást? - rendezte ábrázatát, s komoylsággal fordult az ajtó felé.
- Nem tudom, az se biztos, hogy bármi eszembe jut majd, de a tegnap esti anynira lesokkolt. Sose lttam még bele a múltamba... olyan fiatal volál még az álomban, de a szemed már akkor is olyan volt, mint most, akár egy démoné... - a használni szón kicsit elgondolkodott. Vajon miért rendeli mindig ez a macska az emberek alá magát? A világ miatt? Vagy csak a maszk? Szeretett volna belé látni, megérteni őt, de érezte a távolságtartást. - Ma egész nap, rajtad járt az eszem. Vártam, hogy gyere és féltem, hogy nem jössz majd. - megköszörülte a torkát.
- Érzek odabentről valami furcsát, minth el akarta altatni, bódítani. Te is érzed?
|
*Ashita felvonta a szemöldökét.*
- A legnagyobb örömömre szolgált bajba keveredni az úrral és szenvedni, hogyha az úr úgy kívánta *felelte kimérten. Ahol a fiú hozzáért, felforrósodott a bőre, mintha nem is emberi ujjak, hanem széndarabok fúródtak volna a karjába. Egy pillanatra belemerült ebbe az élménybe. Aztán a dícséretre biccentett. Tekintete elkalandozott a házban.*
- Használjon kedve szerint *mondta komoly mosollyal. S azt már nem tette hozzá, hogy úgyis csak azt fogja tenni, amit neki kedve van, hiszen ő a saját, már említett állítólagos gazdájához hű, senki máshoz nem kell lojálisnak lennie.*
- Mire számít? *kérdezte, ahogy végignézett az ajtón.*
|
Ran egyenesen a szoba előtt állt meg, próbálta lenyugtatni magát. - Amikor kint álltunk a hóban... eszembe jutott, hogy voltunk már hasonló szituációban... mindig én rángattalak bele a bajba, és mindig te szenvedtél miatta, igazam van? Lehet, hogy most is hasonlóképp lesz. - kapaszkodott bele a karjába, Ash hallhatta a fiú őrült szívdobogását. - Szép munka... - mondta miután észrevette a cselt. - Egyáltalán nem tűnsz így macskalénynek. - nézett vissza a kitárult ajtó irányába. - Te vagy az igazi kulcsom ehhez az ajtóhoz, és az emlékeimhez. Kérlek gyere be velem, tudnom kell mi történt évekkel ezelőtt. - kérlelte.
|
*A macska csak pislogott. Nem tudta hová rakni Ran viselkedését. Tegnap még olyan nyugodt volt... Hagyta magát berángatni, nem ellenkezett, titkon örült is neki, hogy Ran, még ha nem is emlékszik rá, fontosnak tartja. Bár tudta azt is, hogy már valószínűleg keresi őt a hatóság, és hogy nem biztonságos neki soká itt időznie, csábította őt a rejtély, amit Ran személye jelentett. Készségesen átadta magát neki, akarjon bármit is a fiú.*
-Miféle emlék, uram? * kérdezte a kandúr. Ő is érezte a hely sötét auráján, elektromosság cikázott a bőrén. Bent a házban levette a macskaságát palástoló csuklyát, fülei előbukkantak, s érdeklődőn csavarodó farka is kiszabadult.*
|
[651-632] [631-612] [611-592] [591-572] [571-552] [551-532] [531-512] [511-492] [491-472] [471-452] [451-432] [431-412] [411-392] [391-372] [371-352] [351-332] [331-312] [311-292] [291-272] [271-252] [251-232] [231-212] [211-192] [191-172] [171-152] [151-132] [131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
