|
Témaindító hozzászólás
|
2010.01.16. 22:43 - |
Egy elég kis házban lakik a család, pénzük nem sok van, de szívesen látnak mindenkit, aki betéved hozzájuk,
|
[651-632] [631-612] [611-592] [591-572] [571-552] [551-532] [531-512] [511-492] [491-472] [471-452] [451-432] [431-412] [411-392] [391-372] [371-352] [351-332] [331-312] [311-292] [291-272] [271-252] [251-232] [231-212] [211-192] [191-172] [171-152] [151-132] [131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
- Igazad van, bocsáss meg... - súgta, miközben hagyta, hogy Ash végig pásztázza a testét. Szinte égette a tekintete, mégis csak jobban feltüzelte. Hagyta magát, bármit hagyott volna neki jelen pillanatban. Maga sem értette miért, de nem is volt rá szükség, szomjazta azokat az érintéseket. Ágyék tájékon, már kicsit sem volt nyugodt, nadrágja kezdett igen szűkössé válni számára.
- Ashita... - meglepődött a válaszon, nem bírta ki, túlságosan is tetszetős volt számára a válasz, átölelte két oldlaról a macska nyakát és magához rántotta, persze csak egy pár pillanatra, míg fülébe susmorogtt. - Akarlak... csak téged. Kérlek, falj fel engem. - kérlelte.
~ Úgy viselkedek akár egy hímringyó, még sose éreztem ennyire erős vágyat. Honnan jön? Ashita...
 |
- Nincs is ennél emberibb. *Megingott, mint a részeg az alkoholos delíriumban, mikor Ran a nyakát szívta. A kérdésre megpróbálta összeszedni magát, de nem erőlködött túlságosan. Remegtek a tagjai. Semmi kedve nem volt ezt éppen most megvitatni.*
- Az már rám tartozik *lehelte.*
*Éhesen nézett végig a fiún, amint lekerült az ágyra. A hangja fűtötte, tüzelte, bizsergette. A gerincén végigfutott tőle a hideg, egészen fekete farka végéig, mivel most néha izgatottan csapott a levegőbe. Valóban úgy festett, mint egy zsákmányát becsekésző ragadozó, ki csak az utolsó ugrásra vár, mielőtt a préda nyakát átharapja.
Ran fölé magasodott, mikor az levette a felsőjét. Nem engedte soká ülő helyzetben maradni, fölötte helyezkedett el, ha ezt a fiú hagyta, onnan futotta be szeme Ran testének rejtekeit. Sok sebnek volt ő az okozója. Felrémlett benne a friss vér íze, szaga.*
- Az úrfi gyönyörű. Még sokkal gyönyörűbb, mint volt *suttogta, s visszatért Ran nyakához. Először csak finoman harapta, majd egyre vadabban, miközben fél keze a fiú mellkasát simogatta.*
- Az úr marad az egyetlen gazdám. Bármi történjék is.
 |
- Mindenki tévedhet... emberi dolog. - mosolygott kissé gonoszul. - Különben is, az még az egyezségünk előtt volt. Most más a helyzet. - nyalt a nyakába és aprót szívott rajta, nem akart foltot okozni a kandúrnak, mégis meg karta jelölni.
- Mit fogsz tenni, ha már nem lesz benned? - kérdése komoly volt, mégse várt rá őszite választ. Tudta jól, a hirtelen jött szabadság megrészegíti az embert, s képtelen előre megváalszolni, mi is lesz majd az, amivé válik.
Ahogy a macska elveszi kezét saját szájáról, megremeg és hangosabban nyög fel. Képtelen tovább vissza tartani a hangját, pedig még el sem jutottak a behatolásig sem. Hagyja magát az ágyra lökni, szívverése egyre gyorsabbá válik, miközben Ashita a nadrágja felé halad. - A... pólót... azt is.... le akarom venni. - ül fel, hogy Ashita jobban hozzá férjen. - Ezek a hegek... nem gyógyulnak többé be. - vette le egy rántással magáról az anyagot. - De nem akarom, hogy közbe szóljanak. Még jobban érezni akarom a tested melegségét. - mondta ki nyíltan, már nem fogta vissza magát, mint rég. - Miért... miért mondod nekem, hogy a gazdád? Azt mondtad... már msá urat szolgálsz. - lihegi.
|
- Az úrfi maga mondta, hogy kilencvenkilenc százalékban démon vagyok *emlékeztette* az a maradék egy százalékom érezhet.
*Kéjesen felszisszent, ahogy a fiú a fülét harapta. Ha Ren csinált volna vele ilyet, azonnal végigdönti az ágyon, gondolkodás nélkül, letépi róla a ruhát és a magáévá teszi, de Rannal más volt, vele máshogy kellett bánni.*
- Ha az úrfinak ez megéri, akkor lelke rajta. Csak meg ne bánja később.
*Engedte, hogy a fiú levetkőztesse. Halk sóhajok törtek fel belőle, ahogy a fiú érintette. Borzongott, ahogy a testük összesimult. Mintha mindig is egy lett volna a kettő, s most a hazatalálás eksztázisába kerültek volna. Még néhány simítás, nyögés, és teljesen kikapcsolt minden egyéb, csak Ran maradt neki a világon. Éveket várt erre, és most, lényegében az első találkozásuknál már kéri a teste magáét. Örült neki, hogy Ran teste ugyanígy van ezzel. Nem kellettek emlékek, érzelmek, szép szavak, csak átadták magukat a végtelenül nyilvánvaló vágynak. Élvezte a tudatot, hogy éppen ő az, akit Ran így akar.*
- Szeretem hallani *susogta, s lágyan elhúzta Ran kezét a szájától, mely a jóleső nyögéseket volt hivatott leplezni* a zsákmányomat.
*A kérdésre éhesen somolygott.*
- Sokat beszél, gazdám *mondta, s egy mozdulattal lelökte az ágyba a fiút. Nem akarta, hogy a zavar elterelje a fiú figyelmét, s jól sejtette, hogyan viszonyul Ran a sebeihez. Így meg sem próbálkozott a teljes levetkőztetésével. Egyből a nadrágjához nyúlt.*
|
- Nem gondolom azt, hogy démon lennél, ugyan.. a démonok nem éreznek. - búgta a fülébe, végig simított rajta, majd kissé ráharapott, mindig is csábították azok a puha fülek, kíváncsi volt az ízükre, a tapintásukra...
- Nincs más, amire most jobban vágynék, mint a tested melegére, így... nekem ez teljes mértékig megéri. - duruzsolta, s közelebb húzódott a macskához, közelebb és közelebb, míg testük össze nem dörzsölődött. Az érintések, karmolások feltüzelték vágyát, bele nyögött a csókba. Az őrült tombolásban elkezte vetkőztetni Ashitát, egyenlőre még csak a felsőjétől sikerült megszabdítania, de tovább nem is jutott, hisz a vadmacska bele mélyesztette fogát puha bőrébe. Kieresztette a hagját, bár emiatt hirtelen a szájához is kapott, hogy elnyomja.
- Ashita... fel fogsz falni, igaz? - nyalintott végig szája szélén. - Te is nagyon ínycsiklandónak tűnsz. - nyelt egyet ahogy még egyszer végig nézett a kandúr testén. Kicsit szégyenkezett a saját teste miatt, habár még takarta az anyag, de Ran már értette, hogy Ashita pontosan tudja mit is próbál oly becssesen takargatni. - Olyan érzés, mintha nem is éltem volna eddig. - vallotta be.
|
*Válaszolni akart még, de Ran gesztusától ráébredt, így is túl sokat beszélt. Meg szerette volna mondani azt is a fiúnak, hogy a nővérével nem azért henteregtek az emberek, mert szerették. Épp csak azon vacillált, hogy szókimondó legyen, vagy mesterkélten tárgyilagos. A közösülés szót akarta használni, már a nyelvén volt, de meggondolta magát. Lesz erre más alkalom is. Ráér még gyűlölködni, ahogy a fiú mondta.
Elhallgatta Rant. Minden szava szította a tüzet a macskában. Vibrált a bőre, mintha a levegő elektromossága, mi köztük parázslott mindig, most a testén cikázott volna. A hasfalát metszette a követelődző vágy. Nem tudott már semmi másra sem gondolni, csak hogy mennyire akarja azt a fiút.*
- Nem érzi azt az úrfi *kérdezte lassan, fojtott szenvedéllyel* hogy egy démonnal köt alkut?
*Arca árnyékba borult, csak a szeme villogott ki vörösen, mint az alvadt vér.*
- Egy démon csak jól jöhet ki egy ilyen egyezségből *lehelte, ezzel beleegyezve az üzletbe. Hagyta, hogy a fiú mozduljon először, aztán olyan intenzíven viszonozta a csókot, mintha ő támadta volna le Rant. Karma finoman végigszántott a fiú karján, nyakán, mellkasán. A simogatásra lélegzete szaggatottá vált, úgy szerette volna már magát rávetni a fiúra, marcangolni a húsát, elropogtatni a csontjait. De egyelőre csak a hátán szántott végig a karmaival. Bűvölve figyelte a fiú testének vonalát, az ereket, amik haloványan kirajzolódtak a bőre alatt, a csontjait, porcikáit, a fel-le emelkedő mellkasát. Egészen közel hajolt hozzá, belesimított a hajába, érezni akarta az illatát. Megcirógatta a fiú arcát, majd a nyakához közelített. Először lágyan végignyalt rajta, majd beleharapott. Édesebb csemegét elképzelni sem tudott.*
|
- Mindnekinek megvan a saját igaza. Te keresheted a tiéd, én viszont a sajátomat élem. - tudta le ennyivel. - Méltóság? Örülök, hogy nem halt még ki... bennem se nagyon ragyog már a lángja. - apró csókot nyomott Ash homlokára, majd nem szakította félbe, tovább hallgatta, habár pír ült ki az arcára, mikor megtudta, bizony viszonya volt Ashita nővérével. - Miért feküdtem le vele? Szerettem őt? - kérdezte felelőtlenül, majd beletúrt Ashita ébenfekete fürtjeibe. - Nem kell válszolnod ezekre a kellemetlen kérdésekre. - tette hozzá, s tényleg nem akarta tudni a választ. - Inkább felejtsd el, te is felejts el mindent, míg mellettem vagy. Ráérsz még gyűlölködni, és erős maradni. - kulcsolta kezét Ashitáéra.
- Talán tényleg szerencsés vagyok, szerencsésebb, mint hinném. - hajolt közelebb a macskalényhez. Szíve egyre hevesebben dobogott. - Nem csak egy alkalmat akarok.... tudom hogy kell kiszedni belőled anélkül, hogy károkat okozzon, de az előkészületek és a hatástalanítása hosszadalmasak... szóval... amíg el nem indulsz, hogy megvívd a saját harcod, azt akarom, hogy addig minden éjjel ölelj engem, minden erőddel. - csókolta meg Ashitát. Az ajkai puhák voltak, és követelődzőek, mégsem túl tolakodóak. Ha az elméje nem is, valahogy a tudatalattija vezérelte rég elfojtott vágyait, s eközben a csók közben, ismét felvillant egy emlék, ajkai ettől csak még szenvedélysebben járják táncukat, hogy aztán hirtelen elsazakdhassanak. Benyúlt Ashita pólója alá, s simogatni kezdte annak mellkasát.
~ Mi ez az érzés? Képtelen vagyok leállni... - a kezei egy pillanatra megremegtek, nem volt még túl gyakorlott ilyesmiben. ~ Miért adom át neki magam önként és dalolva? A kezem... a testem... mintha csak magától tudná, mit kell tennie. Akarom őt... annyira akarom.
|
- A szánakozástól még semmi sem lett jobb *mondta szárazon.* egyetlen teremtéssel sem találkoztam, aki arra vágyott volna, bármin is ment keresztül, hogy szánják. Csak a szánalmas szánjuk. Ki óhajtana szánalmas lenni? *kérdezte* én sokkal inkább lennék az, aki méltósággal visel mindent.
- Sokak valóban megfordultak már nem egy gazdánál *helyeselt* én azok közé tartoztam, aki éveket töltött azon a helyen. Az alomból nekem volt a legmagasabb az áram. Az emberek az olcsó portékát szerették. Az ember, aki tartott minket, tisztában volt a képességeimmel, az értékemmel. Nem volt hajlandó olcsóbban adni. Még ha éveken át egy akkora ketrecben is töltöttem a mindennapjaim, amiben épp csak megfordulni lehetett. Már amikor nem dolgoztattak. Nem akarták, hogy minden izmunkat teljesen elveszítsük időközben.
*Érezte, hogy a történések egy halovány mását adhatja csupán át, s így mintha felesleges is volna mondani bármit. De azért készségesen válaszolt.*
- A nővérem örömlány volt *válaszolta, s mivel Ran nem hagyta annyiban a dolog firtatását, hát folytatta* az úrfi igénybe vette a szolgáltatásait.
*Most is a mellébe mart a féltékenység. A nővére előbb érinthette Rant úgy, mint ő.* - Mostanában halt meg *mondta érzések nélkül* legalábbis úgy hírlik.
- Néha mind azt kívánjuk, bárcsak ne emlékeznénk. De csak keveseknek adatik ez meg.
- Az úrfi milyen sokoldalúan tájékozott *jegyezte meg, s kíváncsian várta a folytatást. Ha tudta volna a módját, már évekkel ezelőtt kimetszi a testéből a chipet.*
*Elmélyedt Ran tekintetében. Nem tudta már, hogy ő igézi a fiút, vagy pedig ő igéződik. Az ajkát, majd a szemét, majd megint az ajkát nézte.*
- Nem ezt várom. Azt vártom, hogy megtegye *suttogta. Az érintésére egész testét átjárta a forróság. Egyre sürgetőbben követelődzött valami a bensejében. Annyira olyan volt, mint Ren, dehát mégis, annyira más volt. De a mozdulatai, gesztusai... megbűvölten figyelte a fiút.*
- Feltételek? *kérdezett vissza, mikor már majdnem azon volt, hogy megízlelje a forrón vágyott ajkakat. Így végül megálljt parancsolt magának.* - Mit kíván? *kérdezte édesen susmorogva.*
|
- Nem várod el, de én mégis sajnállak, és szánlak... tudom, hogy a legkevésbé sem vágysz erre, mégis undorít embertársaim viselkedése. - elmosolyodott. - Nem mindig csak a szavak képesek beszélni. A tettek, az érintések... a világon ezer féle formája van a kommunikációnak, de még én is elfelejtem néha őket, ebben a világban. - kicsit elszégyellte magát.
- Ohh... szóval.. én voltam az első gazdád... sajnálom erről fogalmam sem volt, úgy gondoltam a fekete piaci macskák... olyanok akik már más gazdától kerültek oda. Legalábbis úgy olvastam. A nővéred? Ismertem őt? - nem emlékezett semmire. - Sajnálom, de... nincs róla emlékem. Bárcsak lenne. Milyen volt ő? Mi történt vele? - megrázta a fejét, heves tiltakozása jeléül.
- Csak akkor nem gyógyul be, ha nem hagyod neki, egy heg nem jelent semmit, ha már nincs mi, ami hozzá fűzzön... nekem könnyű mert az emlékeim elvesztése miatt, nem is emlékszem hogyan szereztem őket. Bölcs döntés volt, hogy végül nem vágtad ki magadból, sokat olvastam az ilyesmiről, nagyon nehéz, eltávolítani. - fordította el tekintetét, mintha valamit takargatott volna. ~ Persze nem lehetetlen... - gondolkodott magában.
Ran libabőrössé vált, torkára forrt a szó. Azok az ajkak olyannyira csalogatták. Szerette volna megízlelni őket, sőt még többet és többet akart... idegen volt számára Ashita, mégis az egyetlen személy, aki ismerte valaha a valódi énjét. Vonzotta és egyszerre taszította is az örvény, ami belsőjében tombolt. - Mit vársz tőlem, mit mondjak? Hogy csókolj meg? Hogy.. csinálni akarom veled? -Ran kéjsóvár tekintettel nézett Ashitára, a valódi énjae sose emrte volna kimondnai ezeket a szavakat. - Ez az amit érzek legbelül, mégis annyira erkölcstlennek hat... s mit vársz tőlem cserébe? Semmit se kaphatsz meg ingyen.. ezt már én is megtanultam. A szabadságod? A felszabadításod? - simított végig a kandúr arcán, mint nemrég Ren tette. - Ha ez a kívánságod, megteszem neked, de... vannak feltételeim.
|
- Az úr nyilván tudja, hogy nem azért mondom ezeket, hogy sajnáljon. Egyszerűen csak mesélek. Ezt szokták az emberek, nem? Fecsegnek, és akkor nem tartják olyannyira hűvösnek őket.
*Nem kapja el gyorsan a tekintetét a mozdulat miatt. Mindent kimérten lassan csinál, elnyújtva, hosszan.*
- Úgy tapasztaltam, hogy mind az ember, mind a macska mindig hagy kiskaput, mindig hagy esélyt a rosszra. Mindig marad egy rés, minden döntése, tette mögött, amin az ördög besétálhat. Ezért a paradicsomról dédelgetett álmok mesék csupán * válaszolta, s a személyes kérdésekre felvonta a szemöldökét. Nem tudta, hogy Ran nincs tisztában azzal, hogy ő volt az első gazdája* - Ran úrfinál szolgáltam először *mondta, a megszólítást megillető alázattal hangjában* életem első felében a nővéremmel éltem. Az úrfi találkozott vele. *elgondolkozott, hogyan mondja tovább. Végül inkább nem fejezi be.* utána kerültem az meberek közé, majd a feketepiacra.
- Nincs régi seb. Csak seb van. Hogyha egyszer nem gyógyulnak be.
*Érdeklődve hallgatta Rant. Hiába emlékezett a fiú tisztaságára, még mindig meglepte, hogy képes valaki így gondolkodni.*
- Valóban. Ezért nem próbálkoztam meg vele végül * felelte.* a félkarú macska túlélési esélyei egy fél karral kevesebbek..
*Ran kezére pillantott, amik a karját vizslatták. Mély, sötét csend szállt a szobára hirtelen, ahogy a macska közelebb húzódott Ranhoz. A fiú minden lélegzetvétele visszangzott Ashben.*
- Hiszen tudja azt ön *szólt, már alig hallhatóan* mindig is tudta. Régen is tudta. Most is emlékezik rá, ha nem az emléjével, akkor az érzékeivel *lehelte* rendelkezzék velem!
|
- Nos, a sors útjai kifürkészhetetlenek, nem igaz? Legalábbis ezt mondják. Sose tudhatod, mi miért.. csak úgy megtörténik. Sajnálom, hogy ilyneekn keresztül kellett menned... de bárkit sajnálnék, nem csak téged, szörnyű ami ebben a világban folyik. - Ran bólintott.
- Igaz... nekem is ezernyi kérdésem volna, de azt hiszem úgysem kapnék választ rájuk, mint ahogy a többire sem. Így talán jobb ha nem is kérdezek, hanem majd tapasztalok. Kihasználom majd azt a kis időt, amíg mellettem maradsz.Te is úgy gondolod, hogy ez lehetetlen... régen még hittél benne? Az első gazdád milyen ember volt? Keményen bánt veled? Vagy szelíden? - egy kicsit ösze húzta magát, ahogy Ashita habár a ruhán keresztül, mégis melkasát kémlelte. Nem szégyellte, a reakció magától történt.
- Mit számít pár régi seb? Akik bántottak valószínűleg maguk is áldozatok voltak. S van ennél roszabb is... kegyetlenebb. - meglepi a macska közelsége, mégsem lendíti ki abból, hogy átvizslassa karját.
- Vigyázni kell az ilyesmivel, ha megsértesz egy ütőeret, vagy egy fontosabb pontot, bele halhatsz vagy lebénulhat a karod... - eltöprengett a válaszon, a vészesen közeli tekintet, nem segített abban, hogy össze szedje magát, inkább össze zavarta, de gyanította, hogy pontosan ez a kandúr szándéka. - Én nem vagyok rab, fogalmam sincs mennyit áldoznék fel akkor, ha rabságomból szabadulni szeretnék. Mit értesz bármi alatt?
~ Túl közel van... az agyam nem tud gondolkodni... a testem, felforrósodott a lehelletétől... és ezek a szemek... ne nézz így rám, mintha fel akarnál falni.
|
- Így van *felelte nyugodtan, s lehunyta a szemét. Mintha nem is tegnap, de néhány órája lett volna, hogy Ran elhozta onnan.* - akik már odakerültek, a legerősebb példányok voltak.. és a leggátlástalanabbak is egyben. Régen sem értettem *pillantott fel Ranra* az úrfit miért nem olyan helyre vitték, ahol finomabb lelkű macskát választhat magának.
- Ki merne olyan átlátszó lenni, mint egy fólia? *kérdezett vissza Ran találgatására* elvégre erről szól az evulóció. Megtévesztés. Alkalmazkodás, rejtőzés, manipuláció. Az a hatékonyabb túlélő, aki jobban képes megtéveszteni másokat.
- Mindig is voltak idealisták *mondta* sose vesznek ki ezek a vadhajtások.
- Az úr teste tele van sebekkel *tekintete, mintha átnézett volna a ruhán.. persze csak emlékeiben élt a kép Ran összeszabdalt testéről* azok a vágások mind azoknak szólnak, akik bántották önt. Csak nem volt lehetősége őket megkaristolni. Ön nem így gondolja?
*Most is mintha gyertya lángja égetné a bőrét, pedig Ran olyan finoman nyúlt hozzá. Ahogy közelebb vonja a karját magához a fiú, egész testével jobban hozzá húzódik.*
- Igen... akinek nem ültették elég mélyre, egy pengével kaparta ki a húsából. Magam is fontolóra vettem. Hiszen ez nem nagy ár a szabadságért. *szemét Ran tekintetébe függesztette, s olvadó, bizalmas hangon kérdezte tőle* - ön mennyit áldozna a szabadságáért? Mennyit érne önnek? Mit adna meg érte? *a vörös szempár állhatatosan meredt Ran íriszeibe, a macska észrevétlenül húzódott közelebb, hogy már érezte a fiú lélegzetvételét.* - mert én... én bármit megadnék érte..
|
- Igazad lehet... akkor te... a fekete piacról való vagy? - kérdezte nyíltan. - Igazat kell adjak neked, ez oylan dolog amivel nem is vitatkozhatnék, hisz nem voltam ott, nem is láttam mui az amin nektek keresztül kellett mennetek. Az ember csak a felszínt kapargatja, annaka reményében, hátha talál valamit. De néha túl mélyre ásunk, ez az amit el akarsz kerülni gondolom. Én legalábbis így érzem, nem szeretem ha valaki belém lát. - gondolt itt a többi emberre, pszichológusokra és egyebekre.
- Nem minden ember egyforma, van aki harmóniát szeretne az emberek és a macskalények közt, hisznek ebben az idillikus világképben, de úgy érzem ez nem létezik. Szerintem ez a két faj már sose lenne képes többé összefogva jobb világot alkotni. Túl sok minden történt, előbb utóbb ismét felbukkannának a régi sérelmek és minden kezdődne előről. Végtelen játszma lenne... így is, úgy is... - felelte miután kissé ösze szedte gondolatait.
- Még nem volt ilyesmiben részem, így fogalmam sincs mi az amit tennék. Az is lehet, hogy beleőrülnék... ki tudja... nem ismerem még a választ. Bár jelenleg vallom azt, hogy a bosszú végképp nem old meg semmit, mégis...nem tartom lehetetlennek, hogy elkeseredve, mentsvárként hozzá forduljak. - ahogy Ashita erről beszélt, a fiú automatikusan kapta el karját és tapogatni kezdett.
- Eleinte csak kontrollra találták ki, nem okozott nagyobb károkat, csak talán mint a kutyáknál a fojtópóráz... korlátozta de nem ölte meg. - Ran bőre puha volt, mint régen, selymes ujjai óvatosan tapogatták ki Ashita karjának apró részleteit. - Nem érzem, valószínűleg közel lehet a csonthoz. Sok macskalény akoriban inkább megszabadult a karjától, lábától, mintsem szolgaságban éljen, ezért kerültek egyre durvább helyekre, egyre roncsolóbb funkciókkal. De téged miért érdekel ennyire?
|
- Az úr nem elit kereskedésből hozott el *mondta, mint az emlékek egyedüli birtokosa* egy tenyésztőtől vett macskával kegyesebben bánnak. Aki selymes házicicának készül, azt nem törik be. Annak megmaradhatnak az érzései.
*Vérvörös szemei felparázslottak, de azért derüsen válaszolt.*
- Nekünk az a túlélésünket szolgálta. El lehet könyvelni negatívumként, s vitatkozni, holtnak lenni jelenti a nagyobb rosszat, vagy élő bábunak. A tetszhalottaknak még van esélyük feléledni. A tetemeknek már nincs.
*Az invitálásra elfoglalta helyét Ran mellett.*
- S ön mit gondol ezekről az emberekről? Miért akarnak a macskáknak segíteni? Kit nem részegít meg a hatalom, mennyire kell ahhoz aszkézisben élni? Az úr talán nem állna bosszút azokon, akik bántották? *kérdezgette, noha Ran nem emlékezhetett azokra a bántásokra.*
- Homályosan rémlik, mikor beültették, fiatal voltam *mutatta fel a bal karját * eleinte egyszerűen ide helyezték el, később jöttek azok a változatok, amik a szív közelébe ültették, és abba löveltek fémdarabokat, amikor a gazda úgy határozott. Aztán megjelentek azok is, amiket a macska nyakába nyomták, hogy ott robbanjanak, látható következményekkel. Legyen az igazán látványos, elrettentő példa a környezet számára is. Az enyém ehhez képest egy diszkrét darab.
|
Ran pillogott a macskára, majd legyintett egyet, letudva evvel a dolgot, mégse vallhata be, hogy a macska felül kerekedett rajta.
- Más macskáknak, miért van? Vagy csak a ti kiképzésetek volt ennyire kemény és érzéketlen? Nekem ez már azt a határvonalat súrolja... csak egy báb, olyan mintha az lennél és annak is gondolod magad. Elszomorító. - hallgatta a macskát miközben le se vette róla a szemét.
- Az emberek... mi sem vagyunk egyformák. Van aki megpróbál a védelmetekre kelni és eltörölni az egészet. De ez a réteg szinte hiába hallatja a hangját, egyszerűen csak félre söprik őket. Mindegy is... valóban zseniális az agy, mely ilyen rettenetes szerkezeteket talál ki. - paskolta meg maga mellett a helyet, Ashitát bíztatva ha le akarna ülni.
- Remélem nem... ez már csak zsarnokság. A mostani chippekről nem sokat tudni, de a mostaniakról vannak feljegyzések. Úgy beszélt akár egy megszállott, teljesen felpörgött a kérdésekről, látszott rajta, hogy Ash olyan helyre nyúlt, ami igazán felkeltette eddig is a srác érdeklődését. -
Már önmagában is elég bonyolult szerkezet... de elavultak. Hány éve van benned? S hol van? Mutasd meg... kitapintható?
|
-Félreért, uram. Nem akarok kilyukadni semmire. Mindössze néhány kérdést vetettem fel. Ön az, aki ezekben célzást érzékel *mondta, s higgadtan tette hozzá* mind függők vagyunk.
-Arra tanítottak *folytatta kiegyenesedve* hogy a szolgáló modora éppen annyit ér, mint a testi ereje és ügyessége. És egy macskának nem lehet az emberek számára látható személyisége. Az már az udvariasság ellen vétene. Ezt tartja talán az úr hűvösségnek.
*Követte Rant a folyosón át, szemrevételezve minden részletet.*
- Takaros *mondta elismerően, mikor a szobához értek. A temetői őrlak után ez egy ötcsillagos szálloda volt. De nem is ez számított, hiszen Ashita, ha akart, szerzett pénzt, megoldotta, hogy meleg helyen aludjon. Viszont itt volt az az illat... az nem volt sehol másutt.*
- Bővítették a funkciókat, már nem csak egy időzített bombát viselünk magunkkal, hanem egy nyomkövetőt és kínzóeszközt is. Nem is vártam volna kevesebb leleményt az emberektől.
*Elnézte, ahogy Ran ült az ágyán. Ő maga nem ült le. A fiú kérdését komolyan vette, úgy nézett rá, mintha tárgyaláson volnának.*
- S mit gondol az úr, ez egyben az emberek mindenhatóságát is jelenti? Megtörhetetlen hatalmat? Ami ellen tenni nem lehet?
|
- Tudom mire akarsz kilyukadni, de jelenleg azon kívül, hogy tudat alatt érzem, szeretném ha mellettem maradnál, nem érzek ennél többet. Az ember függ a múltjától, pontosabban talán inkább függő... sok könyvet olvastam erről, érdekelnek. - csusszant a macskalény mellé. - A mindig hűvös viselkedés is... nem hiszek neked, hogy csak ennyiből állna össze a képlet. - morogta s újra felpattant. - Kövess! Út közben elmondom a részleteket. - vezette át egy folyosón, ahonnan több szoba nyílt. - gondolom nagyjából ismered a házat, de... no ez itt most az én szobám. - mutatott balra. - ez pedig a vendégszoba - biccentett a másik irányba, majd benyitott. A szoba nem volt túl nagy, de épp megfelelő ahhoz, hogy az embernek, vagy épp macskalénynek, saját kis tere legyen. - Ha megfelel... ki szoktam takarítani és szellőztetni, így remélem otthonosan érzed majd magad. - ült le az ottani ágyra. - Már nem csak arra lesz jó a chipp, hogy korlátozza a macskák erejét... azt hiszem olyan lesz mint egy nyakörv, ha a macska megpróbálja levenni.... meghal. A tulajdonos pedig egy okosórával, nyomon követheti majd minden mozzanatát, sőt akár egy gombnyomással meg is bűntetheti, kínozhatja, vagy megölheti.. legalábbis ilyen rémhírek keringenek. Nem tartom elképzelhetetlennek a tervet... de sokan ellene vannak azt is tudom. Nos... azt hiszem mindent elmondtam, amit tudni akartál... vagy vágysz még tőlem bármi információra?
|
-Túlbecsül az úr *mondta, majd a komoly szavakra lazán válaszolt* és úgy gondolja, az emlékeivel együtt az érzései is eltűntek? Hogy mindaz, ami önt alkotja, csupán annyi, amennyire emlékszik? S ha ez vajmi csekély dolog, akkor a lelke térfogata is ilyen kevés? *vetette fel a kérdéseket* a lélek egyszerűen csak emlékezés? *aztán hangnemet váltott, a jogi ügyek mást követeltek.*
- Gyorsan történtek az események. Amikor összegyűjtötték és elszállították a macskalényeket, nem programozták át egyesével mindannyiukban a chipeket az új tulajdonosok adataival, hiszen ez végeláthatatlan, s valljuk be, fölösleges munka lett volna. A macskalények fele az első hónapokban úgyis elpusztult.
*A lopásra megrázza a fejét.*
- Valószínűleg a közeljövőben összeszámlálják a macskalényeket és pontosan rögzítik az új gazdájuk adatait. Elvégre minden elévült és érvényét vesztette, mi egykor volt. A gazdák jönnek-mennek. Épp úgy, ahogy a macskalények is.
*A fejlesztésre felkapta a fejét, persze nem túl észrevehetően. Fülelt és várta a folytatást.*
- Milyen fejlesztésről van szó? *kérdezte.*
|
- Engem akkor is zavarna, ha legalább... ennyivel nem hálánám meg a kedvességedet, vagy valami ilyesmit... mindjárt előkészítem neked a vendégszobát, még úgyse használta senki. - szedte össze kissé magát és már indult volna, mikor Ash tovább beszélt.
- Nem vagyok érzelem mentes ember, talán ez akkor sem volt másképp. Viszont a múlt, már csak múlt, nem érdemes benne ragadni. Jelenleg semmi oylasmit nem érzek irántad. - beszélt komolysággal. - Szóval azt mondod, hogy még mindig, hogy jogilag még én vagyok a gazdád? - ült vissza a meglepettségtől.
- Dehát akkor... bárki is a mostani személy... ez csak olyan mint egy egyszerű lopás nem? Bár nem mintha korlátozni akarnálak, azt szolgálsz akit csak akarsz Ash. Hallottam egy új fejlesztésről is, de sokan azt mondják, hogy csak pletyka...
|
- Ne fáradjon vele *mondta* nincsenek ilyen igényeim.
*Ültében hátradőlt, kissé oldalra fordította a fejét, mint aki az emlékeibe mélyed.*
- Valóban megesett, hogy tekintett így rám akkoriban. Azonban én csak az úr egyszerű szolgálója voltam. Rejtély előttem *pillantott Ranra* hogy mit láthatott bennem az úrfi, amivel ezeket az érzelmeit érdemeltem. Hiszen csak a tulajdona voltam *mondta lassan, s megvakarta cicafüleit* illetve az vagyok. Az ön tulajdonaként regisztráltak. Még mindig a húsomban őrzöm. A bőröm alatt cipelem azóta is, hogy önhöz tartozom. *szeme elidőzött Ran arcán, leste, mit váltanak ki belőle a szavai* - hiába kerültem máshoz, messze innét. Van, ami nem változik. Van, ami örök.
|
[651-632] [631-612] [611-592] [591-572] [571-552] [551-532] [531-512] [511-492] [491-472] [471-452] [451-432] [431-412] [411-392] [391-372] [371-352] [351-332] [331-312] [311-292] [291-272] [271-252] [251-232] [231-212] [211-192] [191-172] [171-152] [151-132] [131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
