|
Témaindító hozzászólás
|
2010.01.13. 22:31 - |
A városközpont mindent öszeköt, innen bárhova el lehet jutni.
|
[123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
- Képletesen értettem.... *mosolyog továbbra is Koura, igazából boldog hogy nem kellett harcolnia a nővel... és mostantól Kou is szabadabb lehet, felé fordul és hírtelen kikapja a félvér nyakából a dögcédulát* - Erre mostantól viszont nem lesz szükség.... *vigyorog és elteszi, majd a nő névjegykártyáját is, a papírtömeggel már meggyűlik a baja de sikeresen a hóna alá csapja* - Kou egyedül is eljöhet ha majd szeretne... ha készen fog állni rá... biztosan vissza fog még térni ide... *néz őszintén az asszony szemeibe* - Önnek is... viszlát...*köszön el avval már meg is indul a saját házuk felé... viszont útközben kérdezgetni kezdi Kout* - Mit érzel most?
|
- Behúzni? - lepődik meg. - Azon kívül, hogy macskavér is folyik az ereimben, miben maradtam akkor macskalény, ha büntetlenül megtehetek ilyesmit? - kérdezi komor hangon.
Namani hatalmas köteg papírt ad át az orvosnak. - Nem azt mondtam, hogy ellenségesek, hanem hogy a macskalények ellenségei. Ösztön szinten feszültség van köztük a tudomásom szerint, s ugyan még a kutyalények új faj, egy kísérlet eredményei, nem lehet tudni, mikor csúszik ki a dolog az emberek kezéből. Sajnos mi emberek azt hisszük, a tudományunknak nincsenek határai és korlátai, holott a természetet sosem fogjuk tudni számokkal, definíciókkal és hasonlókkal tökéletesen leírni. - mondja kissé tudós hanghordozással.
- Furcsa. - válaszol őszintén Adriannak. ~ Kasai Kou... mintha valóban egy új életet kaptam volna az imént. ~ jegyzi meg magában. Ízlelgeti a nevet, olyan bizarr számára, hogy "bekerült a családba".
- Én köszönöm. - mondja boldogan a nő, s elveszi a névjegykártyát, majd a sajátját átnyújtja a férfinek. - Kérem, látogassanak meg a későbbiekben, hozza el Kout. Jó volt őt látni. Már daliás ifjú lett belőle. - méri végig büszkén a félvért, de az farkát csapkodva elfordul az anyjától. Előre megy és elhagyja a házat. - Legyen szép napjuk. - búcsúzik Adriantól és a sráctól.
|
- Biztosan nem akarod? Ne légy ilyen ellenséges.... *néz Kou felé, de aztán nem firtatja tovább a dolgot, inkább ő is aláírja a papírt, mivel szükséges egy tanú is* - Ohh köszönöm.... az jó lenne... hmm igaz is a csippek... emberi jogok mellett... Kounak sem kell már hordania... tehát... valahogy ki kell szedni majd... *egyenesen Koura néz, majd elmosolyodik* - Mit szólsz Kou? Mostmár bárkinek bármikor behúzhatsz egy nagyot... *mosolyog tovább őszintén, majd vissza pillant a nőre* - De talán nem mindegyik kutyalény ellenséges, ma láttunk el egyet éppen... nem tűnt éppen kedvesnek de... nem volt támadó sem... bár lehet hogy ez ritkaság számba megy... vagy a túl sok vérveszteség miatt... *vonja meg a vállát* - Tehát mától Kasai Kou... jól hangzik.... nem igaz? *kérdez rá Koutól* - Hát... mindent köszönök... azaz köszönünk... *előhúz egy névjegykártyát* - Ha bármi kérdése vagy problémája lenne, nyugodtan hívjon fel... ezen a számon Kout is eléri... *mondja majd elindul kifelé ha a nőnek nincs más mondanivalója*
|
Mindketten felkapják a fejüket a betegség szóra. Az rántja ki őket a saját kis érzelemhullámvasútjukból. A nő újra elérzékenyül, de már nem kezd sírni és nem is mosolyog olyan felhőtlenül, hiszen megértette, amit Kou szavak nélkül kifejezett számára, miszerint sosem fogja megbocsátani neki, hogy macskalényként nevelte, mintha köze sem lett volna hozzá. A fiú viszont nem érti Adriant. Nem tudja felfogni, mi olyan csodálatos benne. Az ereje? De hát annak megvan a hátulütője. Vagy a macskatestrészek? Nem tűnik túl logikusnak ez a srác számára.
- Igaza van. - mondja csendesen Namani. - A múlt elmúlt. - teszi hozzá fiára nézve, de az elfordítja még a fejét is, nem csak a tekintetét. - Nem kell kérlelnie, ha ez Kou javát szolgálja és ő is így akarja, akkor megteszem. - szólal meg, mikor Adrian a papírokkal kezd szenvedni. Kou persze segít neki, még egy megrovó pillantást is mellékel hozzá, amiért az orvos a sérült kezét próbálgatja. (úgy tudom, "csak" egy kutya harapta meg) A nő átveszi a papírokat, majd tollat keres és elkezdi kitölteni őket. Elolvassa a dolgokat, de gyakorlottan tölti ki. Nem volt alkalma még jogokat adni senkinek, de rengeteg papírt töltött már ki életében, mikor eladott egy kölyköt. - Értem. Örülök, hogy így hisz Kouban. - sóhajtja őszinte örömmel. A kandúr eközben mindent néz, csak a két embert nem. Szörnyen érzi magát, s mikor Adrian felveti, hogy kettesben maradjon az anyjával, megijed.
- Én nem szeretném! - szól közben határozottan. A nőnek elszorul a szíve, de megkeményednek a vonásai. Aláírja és dátumozza a papírt, majd visszatolja az asztalon Adrian felé.
- Tudod, Kou...
- Nem! - vág bele, s felugrik. - Nem akarom tudni! - és megindul az ajtó felé.
- Jogod van haragudni rám, de csak a teljes igazság tudtában! - szól rá magabiztosan Namani. Megállítja ezzel a fiát, s a két szürke szempár végre egymásra figyel csak. - Ha félvérként neveltelek volna, megöltek volna.
- A halál nem tűnik olyan rossznak, ha azt veszem, hogy kinek adtál el, megjártam a feketepiacot és...
- Pedig rosszabb lett volna. - mondja ki nyíltan a nő. - Az apád kérése volt, hogy rejtselek el a világ elől. Mivel olyan félvér vagy, akinek emberi fülei is vannak, csupán a hajadat kellett hosszúra növesztetni, s nem tűnt fel senkinek, hogy nem vagy macskalény. - kezdi magyarázni komolyan. - Az apád egy kutatóintézetben szolgált, ahol vizsgálták, hogyan férhet meg két külön faj génje egy testben. Később ebből az intézetből vált ki a kutyalényeket ébresztgetők köre. - emeli ki ezt a tényt. - El sem tudod képzelni, milyen szörnyű dolgokat tettek ott a lényekkel. A feketepiacot szorzod be hattal, kisfiam. Hattal legalább. Az intézetben ugyanis nem csak érzelmi nyomorékká tették a lényeket, de megcsonkították, vagy épp torzították a testüket. - ez kissé megriasztja Kout. - Elképzelésem sem volt ezekről, az apád azonban elkezdett mesélni, amikor megtudta, hogy várandós lettem. Addig nem tudtam semmit a félvérekről, de aztán... Az apád csak mesélt és mesélt, hónapokon keresztül. Olyan komoly tudásokat osztott meg velem, amilyenről álmodni sem mertem. Genetika, génmanipuláció, viselkedéstan, kommunikáció, anatómia, jövőbeli tervek, megbukott vagy épp folyó kísérletek, ... És pontosan tudtam, hogy figyelik őt már. Féltem, hogy megölik, kértem, hogy ne jöjjön, vigyázzon magára, de mindig csak nevetett, mintha a veszély csak ijesztgetés lenne. Nem volt az. Kísérleti macskává vált. Kifejlesztettek egy olyan anyagot, amivel bejuttatják az emberek génjeit a macskalényekébe. Mivel rájöttek, hogy a félvérek milyen fenyegetést jelentenek, mesterségesen létre akarták hozni őket, hogy katonákat csináljanak belőlük. A kísérlet megbukott, s erre nem egy macskalény életének szétpukkadása volt a tanubizonyság. Kou, én láttam az apádat lassan elfogyni. Láttam, ahogy lesoványodik, a mérgezés legkülönbözőbb tünetei megjelennek rajta, majd egész egyszerűen szétesik, darabjaira. Úgy vált le róla a lába, mint gyíkról a farka. Az utolsó dolog, amit elmondhatott nekem, az az volt, hogy álca csak a félvérek irtása, csak azt ölik meg, amelyikkel nem bírnak el, egyébként ott raboskodnak, szenvednek és mindenféle eszement dolgot művelnek velük.
- Nem hiszem el. - mondja vékonyabb hangon, de elfordul a nőtől.
- Tégy úgy, hisz megteheted. Most már több közöd van az emberekhez, mint a macskalényekhez. Légy gőgös és hord olyan magasan az orrod, amennyire csak tudod. Lépj át mindenkin, taposs el másokat. Megnézheted az eredményt! - felkel a helyéről, majd eltűnik pár percre. Egy csomó nagy méretű fotóalbummal tér vissza és odanyomja Kou kezébe. - Az erőddel megváltója lehetsz a macskalény fajnak, s ha megtalálod a társaidat, felszabadíthatjátok őket a kínzás alól.
- Egy terv részese vagyok?
- Az apád szemében igen. De gondolhatod magad a világ áldozatának, a szerelem gyümölcsének, vagy az én ostobaságomnak, lényegtelen, hiszen ez csak mind a múlt bélyege lenne. - válaszol kertelés nélkül. - A jövőd a te kezedben van és bárki lehetsz mostantól, de... de mindenki azt szeretné... ha jó maradnál. Ha a jó célért harcolnál, a jó lényeket védenéd, a jót szolgálnád.
- És ki mondja meg, mi a jó?
- Te. - azzal Adrianra pillant. - Ha kéri, én odaadom önnek az összes feljegyzésemet. Mindent, amit Kou apja elmondott, lejegyeztem, tanulmányoztam, lemásoltam és némi kiegészítést is tettem hozzájuk. Ha valóban Kou hírnök, akkor harcos is lesz. Nincs sok ideje, hogy felkészítse és belevágjanak az egészbe, ugyanis a kutyalények az esküdt ellenségeik a macskalényeknek, s noha nagyon szolgálatkészek, engedelmesek, kizártnak tartom, hogy az ösztöneiket ki tudták irtani belőlük. Kitör a háború a két faj közt, ami vagy mindkettőjük pusztulását, vagy pedig az emberek uralmának végét fogja jelenteni. A macskalények már nem rendelkeznek olyan védelmekkel, mint egykor, hiszen a természetet megcsonkították, az erejüktől megfosztották őket a tenyésztés során, s mi több, csippel akadályozzák meg, hogy a megmaradt erejüket használják. A csipekről is leírtam pár hasznos dolgot. Én már úgy ültetem a macskákba, hogy könnyedén ki lehessen szedni őket, s picikorukban elmagyarázom nekik, hogyan szabadulhatnak meg tőlük, ezáltal felnőttként majd valahonnan a kellő pillanatban eszükbe fog jutni.
|
*Adrian vonásai viszont lágyabbak lesznek, megérti az asszonyt.... de attól persze még nem fogja az egekig marasztalni.. csupán átérzi a dolgokat* - A félvérek hmmm... igen... igen ritka betegség az övék... képesek elviselni az emberi géneket és nem halnak bele... ők valóban csodálatos lények... *Adrian tényleg így érzi... kiskora óta csodálta Ayat és Kout is csodálja mindenért amin keresztül ment és mégsem szűnt meg az élni akarása* - Végülis bárhogy is történtek a dolgok... a múltat eltörölni már nem lehet... és Kou csak akkor tehet bármit is ezért a társadalomért, ha ön jogokat ad neki... emberi jogokat, de persze ő ettől még nem lesz ember, nem is akar az lenni... Kou még nincs sok ideje nálam, hogy őszinte legyek... az ön fia megjárta a poklot, és meg kell valljam az elején nem mentek simán a dolgok, volt egy kis surlódásunk egymással, de nem vészesek, én... nem kérem hogy anyagi támogatást adjon Kounak, nem is szeretném felelősségre vonni a történtek miatt... csak azt szeretném ha ezeket kitöltené... *próbál meg előhúzni pár papírlapot, de sebesült kézzel sokat bénázik mire sikerül...* - Bocsánat... szóval... ezeket kell kitölteni... *nyújtja a lapokat a nő felé* - Nyugodtan olvasgassa át őket ha gondolja... *Koura pillant* - Még nem tudom pontosan, hogy mire képes Kou, de biztos vagyok benne hogy még sok feladat vár rá.... és hogy szebbé tudja tenni ezt a világot... *a nőhöz beszél de közben Kout figyeli... végül vissza pillant a nőre* - Ümm... szeretne... egy kicsit kettesben beszélni Kouval? Végülis mégiscsak a fia és sok év telt el... én addig szívesen lefoglalom magam.... odakint... *ajánlja fel* - Ha Kou is szeretné... *ajánlja fel, s várja hogy ki mit válaszol*
|
A kandúr csak megrázza a fejét, hogy ő sem kér, de egyébként nem hajlandó beszélni. Lesütött szemekkel foglalja el helyét Adrian mellett, mikor hellyel kínálják őket, s lesomt fülekkel, lassan csapkodó farokkal várja, hogy meghozzák felette az ítéletet az emberek. A nő elmosolyodik, mikor Adrian megdicséri a fiút, ám felvetül benne, hogy ha nincs vele semmi gond, akkor miért hozta el hozzá. Fél, hogy azért, mert tudja, hogy eladta a saját fiát, s ezért most kis lelki nyomást akar gyakorolni rá, hogy hogyan tehetett ilyet. Annyiszor megbánta már, annyiszor visszacsinálta volna, annyira mélyen fájt neki, hogy sokszor nem is érezte, de most... most, hogy látja Kout... A fia szónál mindketten összerezzennek, még mélyebbre kerülnek önnön szenvedésükben. A nő azonnal Adrian szavai ellen akar szólni, Kou pedig legszívesebben felugrana és elrohanni, ki a világból, ám mindketten némán végighallgatják a férfit.
- Istenem, Adrian... kérem, ne vegye zokon, de maga nem normális. - mondja ki reszkető hangon. Könny gyűlik a szemébe, de mosolyra görbül a szája. - Tudja, nagyon féltem. - kezd mesélni. - Egyedülálló nő voltam és ha kiderült volna, hogy gyermekem született, ráadásul egy macskalénytől, keresztet vethettem volna mindannyiunk életére. Nem akartam elvenni tőle az életet, a lehetőségeit, de abban az időben nem volt más választásom, mintsem úgy nevelni, mint minden macskafiút. Szörnyen nehéz volt, de így legalább volt esélye az életre. A félvéreket pusztították abban az időben, de mintha ragályos kórt terjesztettek volna a létezésükkel. Örülök, hogy él és annak is, hogy egy olyan ember lett a gazdája, aki legalább félig emberként tekint rá. - s legördülnek szemeiből a könnyek. - Bocsásson meg. - kér elnézést, azzal papírzsebkendőt szed elő a zsebéből, elfordul és egy kicsit kisírja magát, hogy aztán kifújja orrát, megtörölje szemét és megnyugodva fordulhasson vissza a pároshoz. - Árulja el nekem, hogyan lehet az én Koumból macskalények hírnöke? - kérdezi, de a kandúr morogni kezd.
- Tisztázzuk. A magamé vagyok. És... - most jeges tekintettel felnéz az anyjára. Odavágná neki, hogy a halál jobb lett volna annál az életnél, amit kapott, de képtelen rá. Olyan szomorú és boldog egyszerre a nő, olyan nagyon hasonlítanak egymásra... képtelen rá. Érzi, hogy meglágyul, hogy ropog a páncél, amibe beleerőltette magát, hogy csikorognak a fogaskerekek az agyában, kiszáll belőle minden érzés és gondolat, s marad ő, egyedül, Kou, a saját kis elhagyatottságában.
|
- Köszönöm én nem kérek... *néz Koura hogy megszólal-e... ha nem akkor folytatja* - Gond? Nem... Kou nagyon kedves és jószívű, megbízható és nagyon könnyen tanul... még nincs sok ideje nálam, de az életemet is rá merném bízni *mondja határozottan*- Őszinte leszek önhöz... azért jöttünk ide, mert nézze... annyi mindenen átment már a fia... szeretném ha emberi jogai lehetnének, és.... szeretném ha megadná neki egy ú élet lehetőségét... mindazt amit elvett tőle, szeretném ha vissza adná neki... nem kell a nevét adnia hozzá, oda adom én... de csak maga oldhatja fel a bélyeget amit az egész világ rányomott... tudom hogy furcsán hangzik, de ezt szeretném, ebben igazán segíthetne... mert Kou megérdemli... ezt az esélyt... kérem gondolja át mielőtt bármit is válaszol... ne mondjon rögtön nemet rá... a fia lehetne a macskalények hírnöke, rengeteg dolgot meg tudna változtatni ebben a világban... de ezt a jogot csak az adhatja vissza aki elvette... kérem....
|
~ Túl szép, hogy igaz legyen. ~ mondja magában, de csak hallgatja Adriant. Végig ez jár a fejében, a szabadság, máskülönben elmenekülne.
- Ó, igen. - jut eszébe a név, bár a férfivel nem emlékszik, hogy találkozott volna. - Furo Namani. - mutatkozik be a biztonság kedvéért a nő is.
Kounak segítség, hogy Adrian vezeti. A férfi jól érezte, simán megállt volna az ajtóban, így azonban bejut a házba, s bár reszkető lábakkal, de halad a gazdája mellett. Biccent a nőnek, mert a száját már nem tudja kinyitni a félelemtől és az indulatoktól, amik átjárják.
- E-emlékszem... - motyogja, azzal elveszi a papírokat, de rájuk sem néz. - Jöjjön beljebb. - s a társalgóba invitálja vendégeit. - Egy teát vagy mást? Süteményt? - kérdezi, de már ő is reszket. - Miben segíthetek? Tán gond van Kouval?
|
- Nem leszel ember, de lesznek jogaid... azt tehetsz amit csak szeretnél, nem leszel senkihez sem láncolva... nem azt mondtam, hogy ember leszel... de... szabad... *mondja könnyedén aztán Kou benyomja a csengőt... első ránézésre szimpatikus neki a nő, rámosolyog és bemutatkozik*- Üdvözlöm... Kasai Adrian vagyok... talán ismerős önnek a név.... állatorvos vagyok, Kei városban... *majd épp kezével megfogja Kou vállát, talán csak azért hogy ne ragadjon le az ajtóban... ha sikerül akkor vele együtt belépdel* - Ő pedig Kou... gondolom emlékszik rá... *avval előkotorja a fiú papírjait és a nő felé nyújtja* - Miatta vagyok itt... és komoly dolgokról szeretnék beszélni önnel...
|
Sandán néz Adrianra. - Ha nem függök senkitől? Ezt úgy mondod, mintha emberré tenne egy nyomorult papír. - közli a szokott komor hangján, mégis némi sértettséggel. - Nem leszek ember, még a jogoktól sem. Ragaszkodom a macska létemhez. - mondja komolyan kijelentve a dolgot. Természetesen neki fogalma sincs, mi fog történni vele, annyira benne van a félsz, az izgalom és a düh... Hisz találkozni fog az anyjával! - Miért akarsz te tőlem vért venni? Mi tudható meg abból? - vonja kérdőre a férfit. Farka idegesen csapdos a kandúr mellett, ahogy egyre közelebb érnek a központhoz. Már nehézkessé válik számára a beszéd, pedig érdekelné, miért lesz olyan, mintha újjászületne. Megtorpan, amikor felismeri egykori tenyészetét. Megremegnek a lábai és hisztérikus roham keríti hatalmába. - P-persze... - és odalép meggondolatlanul a kapuhoz és ő maga nyomja meg a csengőt. Ha nem tenne így, tart tőle, hogy inába szállna a bátorsága és elrohanna. Fél. Ideges. A farka már nem csapkod, hanem ráng mögötte, a fülei hátralapulnak, körmeit belevájja saját markába, mígnem roppannak az ujjai, mert akkor felfogja, hogy ereje még önmagára is veszélyes. Kinyílik előttük az ajtó. Egy barátságos, szép arcú nő jelenik meg ébenfekete hajjal, Kouéhoz hasonló zöld szemekkel, mosollyal az arcán. Már-már zavarbaejtően hasonlít a két lény egymásra, s amint megpillantja a fiát, látszik rajta, hogy gyomorgörcs keríti hatalmába.
- Üdvözlöm. Kerjüljenek beljebb. - engedi be őket. - Miben segíthetek? - kérdezi kissé reszkető hangon.
|
*Ahogy Adrian végig néz az épületen, elővesz egy kis papírt amire a címet írta fel* - Nézd.... ez lesz az... *néz egy kisebb házra aminek udavar is van , az udvaron pedig egy nagyobb kőépület féle... valószínüleg ott van a tenyészet* - Hát akkor... felkészültél? *kérdi a fiútól, de csak akkor mozdul, ha helyeslést kap... ha viszont ez megtörténik akkor becsenget*
|
= Hmm... hát jó, de legközelebb azért csak légy óvatos... *sóhajtja a nősténynek* = Nem lehetsz mindig válogatós, néha azt is meg kell enni, amit nem szeretünk... de az étel persze mindegy ogy mi a lényeg itt az életben maradás ezt jegyezd meg... *oktatja ki* = Semi bajom, meg se kottyant ez nekem... *bólint végül az ötletre hogy a rétre menjenek*
|
* Amber csak rohan , néha hátra-hátra néz, hogy jön-e Zowie. Majd ha az a nagy kövér ember felhagy a rohanással befordul, egy helyre, és oda lefekszik, ledobj a kenyeret, és liheg.* = De megtanítottak, csak már éhes voltam, és muszáj volt valami normálisat ennem. =*Mondja Amber, és aztán feláll. Megnyalja a hím pofiját, és mondja. * = Köszi, hogy megmentettél. Nem fájt az az ütés? = * Kérdi meg Amber. * = Menjünk a rétre , Zowie . = * Mondja, és felemeli a kaját, és elindulnak. Sosem lehet tudni mikor fog kelleni ez a darab kenyér.*
//folyt. a rét//
|
=Amber.... *néz felé és megállítaná de már késő* = Nem tanítottak meg rá, hogy lopni nem szabad? Nem veheted el azt ami a másé még akkor sem, ha nem vagy ember... *szidja meg majd jön a férfi, természetesen a hím védelmébe veszi Ambert, így kap egy csattanósat az oldalába, de meg se kottyan neki* = Meg ne állj! *kiálltja neki, majd ő is fut de nem előzi meg a szukát, látni akarja, hogy merre van*
|
= Ehhh... nem igazán vagyok éhes, és nem szeretem ezeket a kínai kajákat. = * Mondja, és szaglászni kezd. Mikor mégeréz egy pékségben lévő kaja szagát, akkor elindul arrafelé. (Helyszínrajz: ITT nem benn van egy nagy helységben, hanem kinn)Amber két mancsra áll mikor elfordult a pék kivenni a sütőből a következő péksütekényt, akkor kikap egy bagettet(asszem így kell leírni:P).Aztán elrohan oda ahol Zowie van. * = Na ez már jobb. = * Vigyorodik el, és szájában a hosszú kifli lóg, aztán ketté harapja, és az egyiket elkezdi falatozni. Aztán zörgés hallatszik, és a pék egy nagy nyújtófával rohan feléjük. Amber megböki a hímet, felveszi a másik fél kiflit, és aztán rohanni kezd, valószínűleg Zowie után, de néha kissé előrébb ér Zowietól, annyira siet.*
|
= Hmm... mi sem lehetne jobb mint egy étterem mellett téblábolni! *indul meg egy kis utca felé, majd felágaskodik egy kukához és felborítja, kihullik belőle mindenféle maradék, de Zowie nem válogat, mindenfélét bemajszol, ezt tanítja a túlélési ösztöne* = Te nem eszel? *érdeklődik a nősténytől, majd tovább habzsol, igen gyorsan, hogy azért ne találják meg őket, sietni akar*
|
= De, ez így igaz. = * Mosolyog a hímre, és mikor mondja , hogy jó lenne elhúzni innen bólint. Arra indul el amerre Zowie megy. Ha lépést akar tartani Zowieval bizony kocognia kell, a hím kissé hosszabbakat tud lépni , mint ő. Ha beéri , akkor sétálásra vált át, és úgy halad Zowieval.*
|
= Hát igen... én is így érzem... mindig jó ha egy barát van melletted aki támogat... nem igaz? *nyalintja meg a nőstény orrát* = Azt hiszem jobb lesz tiplizni innen... az ösztöneim azt súgják, hogy megint nem lesz nyugtunk a sintérektől errefele... közben meg majd megnézzük hogy merre találnánk ennivalót...
|
= Jó. = * Mondja és hozzádörgölőzik a hímhez. * = Olyan jó, hogy nem vagyok egyedül. Már lassan egy éve, hogy velem járod az utcákat, a várost. = * Mondja mosolyogva, és kissé frán tekint a hímre. Szemei csillognak, és örül, hogy barátra lelt. De többet szeretne egy barátnál, de ez még biztosan em fog összejönni egy darabig, Zowiet ahogy megsismerte, nem igazán fog kezdeményezni, de ki tudja? Nem lehet tudni mi rejlik Zowie ösztöneiben. *
|
= Mégis ki követne minket kislány? Nyugodj meg... mellettem nem lehet semmi bajod, senki sem mer újat húzni velem... így mivel velem vagy, veled sem, ne aggodalmaskodj annyit...*nyugtatgatja a szukát, bár ő is jobban figyel a szagokra most, hátha mégis Ambernek van igaza*
|
[123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
