|
Témaindító hozzászólás
|
2019.01.13. 19:41 - |
Közvetlenül a Santoniello kastély mellett fekszik. Itt él Corentin néhány szolgájával. |
[122-103] [102-83] [82-63] [62-43] [42-23] [22-3] [2-1]
Hirtelen nem is tudta, honnan vette a bátorsgot, csak cselekedett.. csak megtette... mint sokszor máskor azelőtt, de most elgondolkodott... mi történt vele alójában? Még sose csókolózott korábban mással, mégis annyira természetesnek hatott már rá a szőkeség közelsége, hogy természetesnek tűnt, hogy most bizony ő kezdeményez, de kis idő múltán elhúzódott, felkelt a férfi mellől. - Már csak egy nap van... vissza... - vett mély levegőt. - Minden rendben lesz és megcsináljuk... - nagyon elszántnak tűnt - Gyakoroljunk... ma még gyakoroljunk amennyit csak tudunk, még ha össze is esünk a fáradtságtól! Holnap pedig pihenjünk... akár kirándulni is elmehetnénk, megmutathatnám neked a környéket... azt ahol laktam... - bár hirtelen elszégyellte magát, hogy ilyesmiket gondolt, nem viheti egy ilyen mocskos helyre ezt a férfit, beszennyeződne a ruhája, és talán az arca is bepiszkolódna... és ő ezt nem akarta... szerette volna vissza szívni de tudta, hogy már lehetetetlen, így inkább tovább beszélt. - vagy csak maradjunk itthon és pihenjünk. - tette hozzá. - Igen, talán most itthon kellene maradnunk és előkészülni a bálra! Igen, így fogunk tenni. - döntötte el.
|
- Sokminden létezik, aminek a létét nem is feltételeznénk * felelte a férfi. A fiú szavain elmosolyodott. Mindig olyan csodálattal övezte őt Takeshi, hogy ő is egészen csodálatosnak érezhette magát. Közben tudta jól, hogy mindez Takeshiből ered.*
- Tudom mennyit készültél rá, és ezért tudom, hogyy minden rendben lesz. Nincs miért aggódni. Ott leszek folyamatosan melletted.
*Meghatódott, minden szó őszinte volt a félvér szájából. Ő tényleg ott van mellette. Persze lehet, csak addig, míg csodálatosnak látja őt... és később kiderül, mint minden emberről, hogy ő sem csodálatos. Ennek a félelemnek az árnya már rávetült erre a pillanatra, de épp csak egy kicsikét, annál jobban nem hagyta a férfi, hogy elhatalmasodjon ez rajta.*
- Szép, hogy ezt mondod - felelte, de már azt sem tudta igazán, mit beszél. Mert Takeshi úgy nézett rá. És ha az a fiú úgy néz rá, hát akkor nem tud magáról, és semmi másról, megáll az idő és eltűnik minden. A dolgok maguktól történtek. Egy pillanat, és már lágy csókban forrtak össze. A szőke még csak meg sem lepődött, hogy Takeshi így kezdeményez. Így tűnt természetesnek abban a pillanatban. Core finoman a fiú hajába túrt, másik kezével az arcát simogatta.*
 |
- De... de a vérfarkasok csak mese nem? - egy pillanatra kiült arcára az ijedtség, jelen helyzetben mindent elhitt volna a férfinek . - Ne ijessz rám... - húzódott közelebb hozzá. - nem mintha félnék... - próbálta leplezni, hogy igenis egy kicsit megijedt az imént hallottaktól. - Hűűű erről is biztosan van egy köyved valahol... utána kell néznem, nagyon érdekes, hogy egy ilyen messze lévő égitest befolyásol ennyi mindent. - szinte itta Core szavait.
- Ennek én is a része vagyok... én is benne vagyok a színjátékban... egy darabban amit te írtál... és iagzából nem bánom, csak ha őszinte akarok lenni, félek, hogy elrontom. Ha ezt most elrontom, elrontom az életedet. Meg hát, nem akarom, hogy csalódj. Annyit gyakoroltunk és rengeteget tanultam... és te pedig ugyanenyit tanítottál nekem. Viszont.. hinni akarom, hogy minden rendben lesz, minden jó lesz.. és többé nem tagad majd meg a családod. Viszont... ha ettől egy kicsit könyebb elsz a lelkednek, tudnod kell, hogy én mindig meleltted állok majd bármi is történjék, én nem hagylak el. Számíthatsz rám... tudom, hogy neked nem könnyű megbíznod bennem, vagy az érzéseimben, de nem szeretnék ártani neked. Ebben biztos lehetsz. - a macskafiú fülei meglibbentek ahogy Core ebszélt, minden egyes szóra nagyon figyelt.
- Nem gyengeség... te valójában nagyon is erős vagy. Jól tudom... együtt pedig még erőebbé válunk és megállíthatatlanok leszünk, bejárjuk majd a világot.... csak mi ketten. Ha... ha te is akarod. - A szőkeség csókot nyomott a homlokára, de a félvér szemei úgy csillogtak, mintha nem lett volna elég... szemével elidőzött Core ajkain, majd kissé mocorgott, s feltérdelt a padra, így épp elérte a férfi ajkait, s ha az nem állította meg, csókot kezdeményezett, farka közben ide oda járt, kicsit félt és izgatott is lett ettől a tettétől.
 |
- Hát... *mondta halkan, sejtelmesen, míg a holdat fürkészte * úgy tartják, ilyenkor jönnek elő a vérfarkasok.
*Hangsúlyából nem lehetett tudni, hogy komolyan gondolja-e, vagy viccel. Kissé elmosolyodott egy pillanatra, majd ugyanolyan tűnődve folytatta.*
- Állítólag a hold nagy hatással van az érzelmeinkre. A tengerek állását is befolyásolja... elmozdít óriási vizeket... hat a női szervezetekre. Szabályozza a ritmust, az előre- és a visszahúzódást. Érzékenyít. Épp ezért... talán valóban képes ránk hatni, mégha csak a folyadékokra is a testünkben, akkor is megváltoztatja a kémiánkat, megváltoztat minket. A teliholdkor álmodott álmoknak különös jelentőségük van.
*Belepillantott a félvér sokat sejtető szemeibe. Olyan romlatlan volt Takeshi, annyira nem feste semmi álca, hazug álnokság, hogy úgy érezte, tud olvasni a tekintetéből, az íriszéből, mintha a kicsi zárványok hangosan mesélnének neki. Egy hosszú másodpercig megbűvölve nézte. Aztán ahogy Takeshi az oldalára hajtotta a fejét, forróság járta át, ott, azon a ponton, ahol a félvér hozzáért. Lehunyta a a szemét, átadta magát az élménynek. Aztán Takeshi elhúzódott, úgy beszélt tovább. Komolyan hallgatta őt, megába fogadta minden szavát. Hossszú visszhang keletkezett a lelkében utánuk.*
- Különös dolog ez... hogy egy hazugságra alapozom a boldogságom. Mivel anyám boldogsága nem állhat a valóság talapzatán. És én adom magam ehhez a színjátékhoz.
*Elkotort pár kósza hajszálat a szeméből. Tekintete a gyepen időzött, mire kristályos fénytöréseket szórt a hold.*
- Mivel az igazság nem kellett neki. Azzal kezdtem. És egyértelműen kifejezte, hogy elutasítja... elutasít engem, hogyha számomra ez az igazság, ez a valóság, és ez a boldogság.
*Rápillantott a félvérre. Hangja komoran, bocsánatkérően, karcosan csengett.*
- Ne gondold, hogy nekem nem volna jobb, tisztább és egyszerűbb ezek nélkül... és ne hidd, hogy nem próbáltam eleget. Minden igyekezetem, hogy úgy élhessek, ahogy szeretnék, eltávolít attól az élettől, amit anyám kijelölt nekem. A kettő kizárja egymást. Mondhatod, hogy ez gyengeség, hogy eladom magam, hogy elárulom az elveimet. Talán így is van. Én mégsem... nem akarom, hogy anyám azt mondja, sajnálja, hogy megszült.
*Hallgatta, hallgatta Takeshit. Nem maradt több szava. Lélegzetvisszafojtva figyelt, a szívverése felgyorsult, s közben megmagyarázhatatlan nyugalom szállta meg. Ráhullott, mint valami könnyű pókháló. Egyszerre eltűnt minden aggodalma az estéllyel, az anyjával, önmagával kapcsolatban. Csak béke, ragyogó fény, hála és féltés töltötte ki. Aztán ahogy a macska fogta a kezét, az ő kezét is átjárta az izgatottság melege.*
- Édes vagy * suttogta, magához húzta a félvért, s apró csókot lehelt a feje tetejére.*
|
Takeshi a lágy szavakra is össze rezzent, megilletődött, s olyan gyorsan ült fel normális testhelyzetbe, hogy egy akrobata is megirigyelhette volna a trükköt.
- I... igen... úgy értem... valóban nagyon szép nagy... - tekintete a srácot fürkészte nem tudta eldönteni, vajon hallott e bármennyit az előző kérésből, amit a hold felé intézett, de még a holdfényben is kissé vörösleni kezdett az arca. - Mire gondolsz? Miféle dolgok történnek? - érdeklődött, s egyenesen Corera tekintett, áhitattal csüngött szavain, sose gondolta volna, hogy a férfi így érez... habár mindg is kedves és elnéző volt vele, ő maga sose bocsájtotta volna meg magának, ha hibázik, ha cserben hagyja a férfit.
- Köszönöm. - sutttogta csak lágyan és fejét a szőkeség oldalára döntötte. - Persze, hogy barátok vagyunk. - ahogy Core felé fordult, a macska is elhúzódott oldalától, s felvette a szemkontaktust, a gyönyörű íriszek egyszerűen megigézték, nem tudta levenni róla a szemét. A szavak átdöfték, egyenesen a húst marcangolták a macskafiú legszívesebben felsírt volna, a fájdalomtól és az örömtől egyszerre. El kellene mondania? MIndig is őszinte volt a sráchoz, s úgy vélte ő is az őhozzá... mély levegőt vett, lágyan fújta ki, hogy lecsitítsa hangos szívverését, de nem sokat segített.
- Nem fogunk elbukni.. !- megremegett a hangja de tisztán beszélt - ... többé már nem gúnyolhat majd ki senki... az anyukád is megnyugodna, végre boldog lehetnél... és... én is boldog lehetnék, ha látnám, hogy te az vagy... köszönöm, hogy ennyire bízol bennem,, hogy el tudtál mindig is fogadni engem annak, aki vagyok... először is... amikor betörtem hozzád... olyan gonosz dolgokat mondtam. Annyira sajnálom Core... - sütötte le szemét, de aztán megmacskásodva magát végül újra felnézett rá, azokba a gyönyörű szemekbe. - Én... veled akarok maradni! - bukott ki belőle végül, s szemei sarkában megjelent pár kósza könnycsepp. - Eljátszom Sylviát... ha kell éjjel napppal női cuccokban mászkálok majd és elrejtem az igazi énemet... - a kezére fogott, mancsai remegtek, hogy az izgatottságtól, vagy a félelmetől még maga sem tudta eldönteni. - Szeretlek... már nem csak úgy, mint egy barátot... sokat tépelődtem ezen, de most már... tudom mit érzek. Azt is tudom, hogy csak egy kölyök vagyok... meg egy félvér... de úgy éreztem el kell mondjam neked ezeket az érzéseket... kérlek... hadd maradjak itt, veled akarok lenni. - búgta, szavát semmi sem nyomta el, csendes és meghitt volt az éjszaka.
|
*Látta a félvér sziluettjét, elindult felé. Háttal volt neki Takeshi, mikor fejjel lefelé lógott, nem láthatta őt. S Core még nem közelítette meg akkor sem, mikor magában beszélt. Csak mikor már a holdhoz intézte szavait, érezte, hogy nem illendő tovább lepleznie magát. Megindult, mint aki épp csak akkor ért oda.*
- Takeshi *szólt csendesen. Nem nézett nyíltan a macskára, mintha szempillái nem engednék, hogy felnézhessen.*
*Lassan mellé ért. Halkan lépkedett, előkelően, méltóságteljesen, lágyan és közben erélyesen, mint ahogy beszélt is. A hó finoman ropogott a talpa alatt. Felnézett az égre.*
- Szép nagy a hold... azt mondják teliholdkor különös dolgok történnek. Te hiszel ebben?
*Kicsit hallgatott, majd folytatta.*
- Bármi is történjék holnap, én büszke vagyok rád. Rettentő büszkévé tettél... hogy megtiszteltél a barátságoddal. Mert barátok vagyunk... igaz?
*Egészen a macska felé fordult. Most egyenesen ránézett, a hold megfestette felfénylő zöld szemeit, halovány mosolyát.*
- Ez tudod, nem olyan dolog, ami egy eseménnyel véget érne. Ami elmúlna, ahogy egy évszak változik. Ezt, ami van közöttünk, te és én működtetjük, és ez élni és virágozni fog, amíg te és én így akarjuk. Egyetértesz ezzel?
|
Takeshi leheveredett egy padra, amit a kertben talált, lábai fent pihentek a hát támlán, feje pedig lefelé lógott, úgy nézett ki akár egy denevér. Tudta, hogy nem ahgyhatja cserbe Coret, hiszen a férfi számított rá, végre ő s tehetett érte valamit, és ezt sose mulasztotta volna el, a vissza lépésről szó sem lehetett. Srolni kezdte az etikett fontos szabályait. Nem hangosan, de hallhatóan beszélt, arcával is gesztikulált hozzá, előkelőn fogta meg a láthatatlan csészét. Bizony ha valaki látta volna, azt gondolhatta, elment a maradék esze is. Aztán hirtelen elcsendesült, tekintetében a hold alakja tükröződött. - Segíts nekem holnap... nem akarok csalódást okozni Corenak... kérlek... csak ezt az egy kívánságom teljesítsd! - csapta össze mancsait. - kérlek... - próbálta szugerálni, pedig tudhatta volna, hogy a kívánságok nem teljesülnek csak úgy, mégis hitt benne, sokkal erősebben, mint eddig bármiben.
|
- Főleg akkor szeretném tudni - válaszolta a férfi látszólagos jókedvvel, amibe azért nem kevés fájdalom is vegyült.
*A nagy estély előtti napon érezni lehetett a kastélyban az izgatottságot. A cselédeknek is különleges alkalom volt ez, mikor ünnepi ruhát vehettek föl, még ha csak szolgaként is vettek részt az eseményen. Mivel Core házának macskái lényegében csak nőstények voltak, mind örült a lehetőségnek.
Core a másnapi jeleneten gondolkodott a szobájában, ahogy jött az alkony. Talán túl nagy terhet tett a cicára. Talán nem is éri meg az egész. Talán nem volt etikus ezt megtennie Takeshivel. Talán kihasználja... talán viszonozhatja majd egyszer amit most érte tesz. Talán lesz még alkalom. Ezeken tépelődve lépett ki a folyosóra. A macska szobája felé indult, meg akarta kérdezni tőle, mennyire izgul, mit érez. De nem találta őt ott. Kiment hát, hátha esti sétára indult a cica a birtokon, hogy kiszellőztesse a fejét. A helyében is ezt tette volna.*
|
Takeshi bólintott, igazat adott a szőkeségnek, nehéz feladatot neki kérdéseivel, ezt valóban senki sem tudhatta megválaszolni, csak az aki abban a pillanatban érezte. - De talán jobb is... hogy nem tudjuk. Ki tudja mennyire lenne fájdalmas az igazság... te akkor is szeretnéd tudni, ha fájna? - dorombolt tovább a simogatásra, igazán jól érezte magát a férfi ölében.
A cica megpróbálta a legjobbat kihozni magából, a végére már nem is pihent, nem vetette le szerepét egész nap, csak mikor aludni tért. Viszont minden éjjel Core ágyában talált rá az álom, egyre megszokottabbá vált számára, már egyáltalán nem érdekelte a tény, hogy egy ember. Megbízott benne és csak ez számított, ez a férfi még sose árulta el. Az utolsó este viszont kissé nyugtalan volt, forgolódott és a helyét sem találta.
~ Mi lesz ha elrontom? Mi lesz ha lelpleződök? veszélybe fogom sodorni Coret... remélem nem... minden rendben lesz ugye? - kikelt a puha ágyból és sétára indult. Nem tudta merre megy, csupán izgatottságát akarta csökkenteni. Végül kiment a kertbe,a friss levegő megcsapta orrát, a szél belekapott hajába, milyen rég volt kint rendesen, s észre se vette. Kiabálni szeretett volna, kiadni magából minden feszültséget, minden rossz érzést, de mégsem nyíltak ajkai. Ahogy végig nézett a tájon, rájött, hogy a tavasz már a közelben jár... hirtelen harapdálni kezdte ajkát, hisz Core annyit ígért neki, hogy a tél végéig maradhat, s az már be is következett. Minden esetre eldöntötte, hogy ha vége a színjátékuknak, nem lesz többé a terhére, de talán, ha megkérdezi tőle, hogy szabad-e, majd megengedi neki, hogy gyakrabban meglátogassa... talán.
|
- Ebben nem lehetünk biztosak... hogy ki milyen szándékkal közelít vagy távolodik el. Sosem tudhatjuk teljesen, mi jár valaki fejében, mit érez, milyen tudattalan tartalmak vezérlik, milyen ösztönök hívják, mi felé szédül. Így aztán... nem is tudok a kérdéseidre válaszolni - felelte. - Pedig nagy megnyugvást adna, ha tudnék.
Megsimogatta a cica fejét, ujjait a hajába túrta.
- Ugyanez van a szüleimmel is. Csak sejtem, mi lehetett a döntésük mögött. De persze, ez egy logikus lépés volt tőlük az én viselkedésemre.
Érdeklődve pillantott a macska szemébe. Takeshi mindig tudott olyat mondani, ami megrendítette, meghatotta. Ilyen szép vallomásra mégsem számított. Lágyan, alig láthatóan elmosolyodott, tetszett neki a fiú nyíltsága és a zavara is. Közelebb húzta magához, megcsókolta.
Nem akart visszaélni ezzel a szeretettel. Alig lehetett ez más, mint hála. A férfi így vélte. Ha tartós, majd komolyan veszi. Most viszont csak többet ártott volna vele, ha nagy jelentőséget tulajdonít ezeknek a szavaknak. Észben tartotta őket, de nem ezen volt a fókusz. Így teltek a napok. Core ugyanolyan figyelemmel volt a cica felé, mint eddig, ugyanolyan finoman és egyben erélyesen beszélt vele, miközben itta magába a lényét, azt az üde, friss csodát, amit Takeshi jelentett.
Közeledett a hétvége. Úgy tűnt, Takeshi tényleg mindent tud, kellően felkészült, és Core nyugodt szívvel rábízta magát. Mégis volt benne egy izgatottság a másnap miatt, mintha mindent eldöntő szereplésre készült volna, ami megpecsételi a sorsát.
|
- Ha csa ennyi az akadálya hát oda adom és próbáld fel! - mondta áll duzzogással, s még az orrát is felhúzta, de végül elnevette magát. - Nem lesz gond... nem annyira nehéz... és mivel tudom, hogy te is ott leszel, ezért biztosan sokkal nyugodtabb is leszek... mert... mindenre megtanítasz. - bólintott a sminkelésre, s közben lágyan dorombolni kezdett a férfi ölében. Jól érezte magát, így nem gondolta, hogy baj származhat abból, ha kiereszti ösztöneit.
- Az ilyen embereket... nem értem. Direkt akart fájdalamt okozni? vagy csak megijedt? Komolyan gondolta? Vagy nem? Butaság volt mindent felégetned magad után miatta... de elhiszem, hogy hajtott az érzés... azt hiszem én is így cselekedtem volna akármekkora hülyeség lett volna. Viszont nem gonolom, hogy emiatt ennyi bűntetést kellett volna elviselned. A szüleid... túlzásba estek. Habár... gondolom ezt követelte meg tőlük a társadalom? Ők mi miatt...viselkedtek így? - nézett fel a férfi szemébe. - Tudom, hogy fura lesz amit mondok... de én... - lágy pír ült az arcára, szerette volna kimondani. - azt hiszem... beléd szerettem. - az utolsó két szót már csak halkan merte kimondani, s pipacsvörössé vált tőle az arca.
|
- Az, az - helyeselt. - Bár én még nem próbáltam. Nem tudhatom. Te már elvetemültebb vagy, mint én - nevetett. - Milyen nőstényként?
Aztán a fiú szavaira nagyot bólintott.
- Az valóban egyszerű és jó megoldásnak tűnik. Lakj egyedül. A smink csodákra képes. Varázsol.
Látta maga előtt a kandúr kisminkelt arcát. Olyan szépnek találta a fiút, minden festék nélküli természetes szépségnek. A smink csak a szépségét emelhette ki.
Ahogy közelebb jött hozzá Takeshi, és az ölébe hajtotta a fejét, a keze a cica fejére siklott. Ujjaival finoman beletúrt a hajába.
- Az egyetlen ember volt, akihez úgy éreztem, hozzá tartozom. Aztán beleszeretett valaki másba. Igazán naív voltam. Csak egyszer ilyen meggondolatlan az ember... mindent otthagytam, feláldoztam, eldobtam érte. Minden hidat felégetve futottam vele. Neki nem volt mit vesztenie. Aztán a következő pillanatban ott állt előttem, hogy már semmi sem az, mint ami régen volt, és nem kell neki ez így.
Fáradtan elmosolyodott.
- Ez a történet sem különb, mint bármelyik szerelmi história. Mindig csak attól függ, hogy boldog, vagy szomorú-e a mese, hogy meddig meséljük, hol fejezzük be.
|
- Huh... női cipőben járni... elég nehéz. - vette le a lábáról és felült az egyik szére, kicist kinyújtóztatta lábujjait. - Hogy tudak ebben a nők menni, meg szaladni,.. meg minden? - sóhajtott. - De semmi abj, menni fog csak gyakorolnom kell... - mondta bíztatóan Corenak.
- Élettörténetet...? Hát... - motyogott. - hmmhhhhh... -gondolkodott el. - Mondjuk... lehetnék egyke.,.. az könnyű, nem kell magyarázkodni a tesókkal... ahh... és mondjuk lakhatok egyedül mert már elég nagy vagyok hozzá... vagy talán a szüleimmel kellene? A sminktől ugye nem fog látszani, hogy ennyire fiatal vagyok? - elvörösödött, ahogy arról beszélt, hogy oylan esz mintha bemutatná a szüleinek. - Tényleg olyan? Ennyire alapos?
Nem egymás mellett ültek de a kandúr késztetést érzett arra, hogy közelebb menjen COrehoz és az ölébe hajtsa a fejét. - Elmeséled... milyen volt és... miért lett vége? Ha nem akarod nem kell megválaszolnod, ha kellemetlen neked... de én szeretnék többet tudni rólad.
|
- Hogyne - mondta, s leültek, szünetet tartottak, kifújták magukat.
- Közben kitalálhatnánk neked egy élettörténetet is. Valami egyszerűt, amit könnyű észben tartani, és nem igényel nagy tudást. Végülis, biztos fognak érdeklődni rólad, hogyha látják, téged választottalak. Mintha... - gondolkodott el - a szüleimnek vinnélek bemutatni.
Nevetett ezen a butaságon.
- Még senkit sem vittem bemutatni nekik. Azzal a fiúval sem vacsoráztak együtt sosem, akivel... akivel elszöktem.
Alapvetően nem beszélt ilyen dolgokról, de Takeshiben bízhatott annyira, hogy ősznitén kimondjon ilyeneket.
- Úgy tűnik, változnak az idők - fűzte hozzá könnyedén.
|
- Csodás érzés igaz? A szívdogobás... szeretem érezni és hallani is... mennyire egyszerű mégis lenyűgöző szerv.
- Inkább csak álmodozó, mint bölcs, de köszönöm! - mosoygott továbbra is a férfire.
- Nem is tudom... nem igazán edvelem az emberi felem, de talán ha máshogy, másképp nevelkedtem volna másképp gondolkodnék... fekete, vagy fehér? Fogalmam sincs... - sóhajott, de aztán inkább próbált megmaradni a cipőjében is, amikor Core oda ment hozzá, eleinte elfogadta a kezét, s úgy is tett ahogy azt mondta, de idővel elengedte, s ha még el is veszítette egyensúlyát, hamar vissza tudta szerezni. El se tudta képzelni, hogyan fog ő ebben táncolni, ha még járni sem képes benne igazán. - Tarthatunk egy kis szünetet? - kérte a férfit, már teljesen leizzadt, szeretett volna csak pár percet pihenni, a lába már nem igazán bírta.
|
Bármit megadott volna azokért a csillogó, kalandvágyó szemekért. Akármi lehetett az ár. Kész volt megfizetni. Ahogy a macska magához húzta, szerette volna ismét megcsókolni, de a csókok messzire vezetnek... hát tűrtőztette magát. Csak hallgatta, hogy dobog a kandúr szíve. Úgy érezte, pontosan egy ritmusra ver az övével.
- Igazad lehet - felelte - bölcs cica vagy - mosolyogta.
- Erre te felelhetnél a legjobban részrehajlás nélkül. Hisz te annyira vagy macska, amennyire ember. A magam részéről én úgy hiszem, az emberek javíthatatlanok - felelte szelíd belenyugvással.
A szobában figyelte a bemutatót.
- Te leszel ott a legcsodálatosabb - mondta halkan, csak úgy magának, oda se figyelve arra, hogy a macska hallja-e.
- Egyenes lábbal - szólt aztán hangosabban. Közelebb lépett a kandúrhoz, megfogta a kezét, ha netán el akarna esni, legyen kiben megkapaszkodnia.
|
- Szuper! Egyszer... menjünk el majd ketten, lássunk világot... biztosan te is élvezni fogod! Milyen szuper lesz! - már előre elképzelte, hogy milyen lesz majd Coreal együtt nyakukba venni a avilágot. - A szívem, msot olyan hevesen ver... hallgasd csak. - ölelte meg a férfi fejét és mellkasához nyomta, valóban úgy vert, mintha ki akart volna szakadni a testéből. - A tiéd is ilyen hangos? Meghallgathtom? Megengeded?
- Úgy olvastam.. a szeretetnek több rétege van...ezek a rétegek pedig szorosan összekapcsolódnak és halványok a határvonalak is...ha gondolsz rá, ha azért úgy érzed néha szeretnéd látni, avgy amikor veszekedtek és azt mondod... hű én szeretném megérteni őt... akkor talán.. mégis szereted egy kicsikét. - moslygott rá. - Szerintem megpróbálhatnátok rendbe tenni ezt az egészet... úgy értem... ha ő is meg te is akarod.
- Jó lenne, de iylena világ, azt olvastm, hogy a régi föld is ilyen volt, amiről az emberek jöttek ide. Néha elgondolkodom... milyen lenne ha nem akarták volna leigázni a acskákat.. Vajon egyenlőségben éltük volna tovább a mindennapokat? Vagy idővel ugyanid ejutottunk volna?
Takeshi még bekapott pár falatot, és ivott egy kis kakaót, majd felpttant. - Rendben... vajon tudok én majd ebben járni? - ment be a szobába inkább, s ott átvette a cipőjét. - Hű! Ez pont passzos rám... hát akkor... - állt fel bár kicsit megingott. - jujj... milyen furcsa... de ... ha egyensúlyozok akkor... jó lesz ez... -tipegett aprókt, egész viccesen festett.
|
A macskának elhitte, amit mondott. Bárki más mondja ezt, nem fogadja kételyek nélkül a szavát. De ahogy Takeshi állította, azt nem lehetett megkérdőjelezni.
- Minden élmény sokkal színesebb és tartalmasabb, ha olyasvalaki van melletted, akitől színes és tartalmas a te világod. Megtisztelnél, ha veled mehetnék.
Csodálattal hallgatta a macska óhajait. Milyen egyszerűek, és épp ebben állt nagyszerűségük is.
- Nem butaság. Az idegeink mindig a valaha átélt legnagyobb izgalmi fokra vágyakoznak vissza. Így vagyunk kódolva. Csak a veszélyes dolog az izgalmas. És ki kívánna egy unalmas életet élni?
Szemével a tájat pásztázta, míg a macska a bátyjáról beszélt.
- Viszont... ha valakit csak távolról szeretünk.. az nem azt jelenti, hogy nem szeretjük? Akit tényleg szeretek, azt magam mellett akarom tudni. Annak fontos a közelsége.
Rápillantott a macskára.
- Csak az egyértelmű igen az igen. Minden, ami más, már a nem felé hajlik.
Aztán elmosolyodott.
- Persze, a kóbor állatkák! Akiknek osztogatod a süteményt! Jó volna, hogyha nem szorulna rá senki arra, hogy ilyen adományokból kelljen fenntartania magát. A szüleimben él a patrióta szellem, ők mindig törekedtek rá, hogy fentről indítva legyen egy olyan rend, ami megszűnteti a nyomort. Sok ilyen kezdeményezésben részt vettem magam is. Na de ideje lesz tánc órát vennie a kisasszonynak, hogyha befejezte a reggelit.
Ha Takeshi valóban végzett, odaadta neki a magassarkút, amit időközben szerzett. Reggeli után még nem akarta, hogy nagyon mozogjon a kandúr, elég lesz a lépkedés is, az is kellően nehézkes tud lenni.
|
- Ha nem lennél gazdag, akkor is szeretnék melletted lenni, ha még fedél se lenne a fejünk felett az sem érdekelne... - többet ért ez a pár mondat mint ezernyi szerelmi vallomás. - Szeretnék érteni... és tapasztalni amennyit tudok... megfigyelni a világot. - állt fel az asztaltól és kinyújtotta mindkét kezét az ég felé. - A világ hatalmas... szeretném látni! - nézett vissza Corera. - Jó lenne ha... együtt is felfedezhetnénk. Eljössz velem? - biccentette oldalra a fejét, majd felnevetett.
- Aludjunk az ég alatt, hallgassuk a madarakat, keljünk át a folyón, fürödjünk a patakban... ahh... persze az itteni részeket már jól ismerem... de idegen helyeken és tájakon ez egészen más érzés lehet... -sóhajtott. - Szeretnék finom ételeket enni, újabb és újabb ízeket kóstolni, megnyalni a tengervizet... látni más kúltúrákat... annyira de annyira érdekes lehet. Szeretnék... érezni... igazán- huppant vissza a székébe. - Butaságnak és mindennapos dolgoknak tűnnek, de én még nem sokat éltem eddig. Úgy értem persze lüktet a szívem, áramlik a vérem, de... sokszor másra vágyom, többre ennél . - egy kcist gondolkodott Core krédésen, de aztán bólintott. - Vállalnám...
- Hát... talán igen... lehet, hogy a viharos kapcsolatotok bánt igazából, nem? Úgy értem, biztosan szereted, de ha jelen van kiborít a jelenléte, mert olyan dolgokat mondanak amik fájnak... én így éreztem. - egy kicsit most is gondolkodott a válaszon. - Volt ilyen, persze... ki szeretne egyedül magányosan élni? De idővel ezt az egészet elhesegettem, meggyőztem magam, hogy nics szükségem senkire, idővel már minden ment egyedül még ha nehezen is. Pár kóbor állat néha hozzám szegődött, de... sajnos nem sokáig tudta mellettem maradni. Volt amelyikkel ember végzett, vagy baleset érte őket... hasonló dolgok... szóval végül... egyedül akartam maradni. Mot úgy érzem, hogy... mégse akarom ezt.
|
- És... ez hiányzott? - kérdezte miközben pár olvivabogyót szúrt a villájára. - Ez az, amire vágytál? Mire vágytál? Mi az, amire most vágysz? Körülvesz a drágaság. Ez tetszik, vagy az élményeket gyűjtöd? Mert szerintem - folytatta felpillantva a macskára - nem az a fajta vagy, aki csak kívülről szeretné szemlélni a dolgokat, anélkül, hogy meg ne tapasztalná őket. Mindent, amit meg lehet élni, azt megélnél... igaz?
Evett pár falatot, s öntött magának is teát.
- Én is úgy gondoltam... úgy éreztem, hogy ez a legjobb, így lehet kihozni az életből a legtöbbet. Aztán mentem, amerre a szívem vitt, és ezért fel is égettem magam mögött minden hidat. Lehet az enyém nem a legjobb példa. De kicsit megperzselődtem már, miután játszottam a tűzzel - kortyolt bele az italába - vállalnád ezt a kockázatot te is?
Könnyedén mégis komolyan tette fel a kérdést.
- Az öcsém... - szólt elgondolkodva - nem lehet tudni, mi jár a fejében. Gyakran gondolok rá. Ez azt jelenti, hiányzik? - kérdezte - Sokminden nem hiányzik, amivel a személye jár. Neked sohasem hiányoztak a társak? Mit csináltál, mikor szükséged lett volna valakire, de senki sem volt... nem voltak melletted?
|
[122-103] [102-83] [82-63] [62-43] [42-23] [22-3] [2-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
